Nyugaton a helyzet változóban

Szerző: Schiffer András
2022.01.29. 07:55

A liberális, vagy a baloldali-rendszerkritikus pártoké a jövő Nyugat-Európában a hagyományos konzervatív és szocialista politikai erők helyett?

Nyugaton a helyzet változóban

I.

Az elmúlt év legfigyelemreméltóbb európai politikatörténeti fejleménye alighanem az, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság 1949 óta íródó történetében először fordult elő: egy Bundestag-választáson a két nagy rendszerpárt, a CDU/CSU pártszövetség és az SPD együttes támogatottsága alatta maradt az 50%-nak.

További jelek arra mutatnak: a német változások egy európai trend részei.

Európa úgy fordult rá 2022-re, hogy a 16 nyugati (értsd: nem a posztkommunista térséghez tartozó) uniós tagállamból mindössze háromnak van néppárti kormánya (Ausztria, Görögország és Ciprus), így a néhány hete vészmegoldásként kormányzó osztrák Nehammer és a nem túl jó formát mutató ÖVP ma a konzervativizmus legnyugatibb bástyája az EU-ban.

A konzervatívok számára soha nem voltak ilyen rosszak az arányok.

A blairi „harmadik hullám” (értsd: az európai baloldal neoliberális megszállása) tetőpontján, az ezredfordulón, az akkori osztrák -és kaviárbaloldali- kancellár, Klima bukása előtti pillanatban, az ekkor tizenötös (az Egyesült Királyság még bent, Málta és Ciprus még kint) országcsoportban négy helyen volt a kormányrúd a konzervatívok kezében.

Karl Nehammer, a jelenleg legnyugatibb konzervatív kormányfő az Európai Unióban

Karl Nehammer, a jelenleg legnyugatibb konzervatív kormányfő az Európai Unióban

Fotó: EPP/Wikimedia Commons

A helyzet azonban merőben különbözik a 2000-estől. Akkor tíz helyen voltak hatalmon a szociáldemokraták, ma hét országban (Dánia, Németország, Spanyolország, Málta, Portugália, Finnország, Svédország). Csakhogy a hétből négyben (Portugália, Dánia, Spanyolország, Svédország) kisebbségi kormány élén.

Spanyolországban hajdanán a koalíciós kormányzás, Németországban pedig a hárompárti koalíció ismeretlen jelenség volt - ma valóság. S a Máltai Munkáspártot leszámítva, valamennyi kormányzó szocialista párt a korábbi rekordokhoz képest kirívóan alacsony támogatottsággal keveredett hatalomra.

Ugyanakkor a liberálisok adják a végrehajtó hatalom fejét Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, Franciaországban, pro forma liberális kormányfője van Írországnak, s ehhez az áramlathoz sorolhatjuk az olasz technokrata miniszterelnököt, Mario Draghit is.

Az „Unión kívüli Nyugat” négy államában (ha a mikroállamokat és a külbirtokokat nem nézzük) hasonló a mintázat: Norvégiában kisebbségi kormányt vezetnek szocdemek, Izlandon a rendszerkritikus baloldal ad miniszterelnököt, Svájcban liberális a 2022. évi soros elnök,

egyedül az Egyesült Királyságot kormányozza tory miniszterelnök.

Ha ezen a statisztikai nyomvonalon haladunk, a liberális felívelésnek volt már előjele: 2017-ben, Macron bejövetelekor a – Brexit előtti – tizenhetes országcsoportban ugyancsak hat helyen találtunk liberális politikust a végrehajtó hatalom csúcsán.

Az ezredfordulón azonban csak egy helyen (Belgium) vezettek kormányt a liberálisok, míg a hidegháború végén, 1990-ben Nyugaton kizárólag konzervatívok és szocialisták adtak miniszterelnököt. Egy liberális korszak kezdetéről van szó, vagy valami egészen másról?

II.

A politikai status quo-t a második világháború utáni Nyugat-Európában a konzervatív/kereszténydemokrata és a szocialista/szociáldemokrata rendszerpártok dominanciája biztosította. Ezekhez a politikai erőkhöz köthetjük az európai középosztály felemelkedését a XX. század második felében.

Dominanciájuk ereje természetesen jelentős mértékben függött az adott választási rendszer és államszerkezet sajátosságaitól, a nagykoalíciók gyakoriságától.

Azt láthatjuk, hogy ez a dominancia az elmúlt bő évtizedben megroppant mind a tizennégy, 2004 előtti uniós tagállamban.

Hollandia

Hollandiában 1977-ben tartották az első választást azt követően, hogy 1976-ban három keresztény-konzervatív párt fúziójából létrejött a Kereszténydemokrata Kezdeményezés (CDA). A kezdeményezést siker koronázta, hiszen a CDA vezére, Van Agt váltotta a munkáspárti Joop den Uylt a miniszterelnöki székben. Hollandiában tisztán arányos választási rendszer működik.

A Munkáspárt (PvdA) és a CDA 1977-ben együttesen a voksok 65,72%-át szerezte meg. A következő két -koalíciós krízissel szegélyezett- voksoláson (1981, 1982) ez az arány éppen 60% alá csúszott, majd az ugyancsak CDA-s Ruud Lubbers tizenkét éves kormányzása alatt rekordmagasságot ért el (1986:67,86% és 1989:67,23%).

Wim Kok a második világháború utáni holland politika meghatározó alakja 2018-ban hunyt el

Wim Kok a második világháború utáni holland politika meghatározó alakja 2018-ban hunyt el

Fotó: Sebastiaan ter Burg/Flickr

Az 1994-es választáson Wim Kok vezényletével tért vissza a PvdA a hatalomba, azonban a klasszikus rendszerpártok támogatottsága 46,2%-ra esett, míg a liberális pártok megerősödtek. A Kok-éra választásain (1994,1998,2002) ez az együttes arány mindannyiszor a 40-50% közötti sávban mozgott.

A CDA Jan Peter Balkenendével vetett véget Kok kormányzásának 2002-ben, s a 2003-as előrehozott választáson a CDA és a PvdA a szavazatok 55,88%-át szerezték meg. S bár 2006-ra az arányszám újra 50% alá csúszott, de még mindig meghaladta a Kok-korszak számait.

Az első törést a 2010-es választás, a liberális Mark Rutte azóta is tartó kormányzásának kezdete hozta:

a CDA és a PvdA ekkor rekordalacsony, 40,12%-os támogatottságot szerzett együttesen. A lejtőn azonban nem volt megállás.

A klasszikus holland rendszerpártok a szavazatoknak 2012-ben 33,35%-át, 2017-ben 18,08%-át, míg 2021-ben mindössze 15,23%-át szerezték meg. A CDA és a PvdA együttes támogatottsága tehát ma a rekordmagasságot jelentő 1986-os szavazati arány 22,44%-a.

Belgium

A föderális berendezkedésű Belgiumban 1949-ben tartották az első olyan voksolást, amelyen nők is egyenjogúan vehettek részt és az elsőt abban a választási szisztémában, amely egészen az 1993-as államreformig hatályban maradt. A Keresztényszociális Párt (PSC-CVP) és a legendás Paul-Henri Spaak vezette Belga Szocialista Párt (BSP) ekkor a leadott szavazatok 73,31%-án osztozott.

Az ezt követő négy általános választáson (1950, 1954, 1958, 1961) ez az arányszám végig négyötöd körül mozgott. Ez a dominancia először az 1965-ös választáson apadt jelentősen (62,73%).

Ennek okait a következőkben kereshetjük:1949 óta először a 1961-es voksolást követően alakult nagykoalíciós kormány és ez -persze folyamatos kormányválságok közepette, s az 1974-est leszámítva-egészen az 1978-as választásig megismétlődött, megerősítve egyúttal a liberális formációkat, továbbá az 1962-es nyelvtörvény „pályára állította” a flamand és vallon nacionalista pártokat.

Guy Verhofstadt liberális kabinetje volt a szabályt erősítő kivétel Belgiumban

Guy Verhofstadt liberális kabinetje volt a szabályt erősítő kivétel Belgiumban

Fotó: Claude Troung-Ngoc/Wikimedia Commons

Az 1965-1978 között rendezett általános választásokon a klasszikus rendszerpártok együttesen 60% körüli eredményt értek el, egyetlen kivétellel: 1971-ben.

Az 1970-es első államreform utáni voksoláson első alkalommal indult külön valamennyi irányzat flamand és vallon formációja: ekkor a CVP, a BSP, a PSB és a PSC összességében a szavazatok 46,72%-át seperték be. A következő nagy apadást az 1981-es választási eredményben regisztrálhatjuk: a többnyire nagykoalícióban és belpolitikai válságban kormányzó klasszikus rendszerpártok együttesen 50,36%-ot értek el.

Ráadásul ez volt az első választás azután, hogy a választójogi korhatárt 21-ről 18 éves korra szállították le, ami nyilván hozzájárult a zöldek parlamenti megjelenéséhez is. A flamand és vallon konzervatívok és szocialisták az 1985-ös és az 1987-es választásokon egyaránt valamivel 60% alatti, 1991-ben 50%-os együttes eredményt produkáltak.

Az ezt követő négy voksoláson (1995, 1999, 2003, 2007) ez az arányszám alig maradt 50% alatt, egyetlen kivétellel: 1999-ben (39,68%), s ezt követően alakulhatott meg az első liberális vezetésű belga kormány, Guy Verhofstadt első kabinetje.

A klasszikus rendszerpártok 2010-ben addigi mélypontjukra kerültek (39,31%), azonban a tendencia 2014-ben (37,09%) és 2019-ben (28,76%) folytatódott.

A CVP, a BSP, a PSB és a PSC együttes támogatottsága ma a tetőpontot jelentő 1958-as eredmény alig 35%-a.

Luxemburg

A részleges választás intézményének kivezetése utáni első általános választást 1954-ben tartották a Luxemburgi Nagyhercegségben. A Keresztényszociális Néppárt (CSV) és a Luxemburgi Szocialista Munkáspárt (LSAP) többször kormányzott nagykoalícióban, azonban míg a liberális DP két ízben is, az LSAP egyszer sem adhatott miniszterelnököt.

Annak ellenére sem, hogy a liberális Gaston Thorn kormányzása idején is az LSAP volt a legerősebb párt. A CSV először az 1974-1979 közötti Thorn-kormány idején került ellenzékbe, majd a 2013 óta tartó -ugyancsak liberális- Bettel-érában újra ott találjuk.

A CSV és az LSAP együttes támogatottsága 1954-ben, 1959-ben és 1964-ben egyaránt meghaladta a 70%-ot, majd 1968 és 2009 között 60% körül „liftezett”. A sorból talán csak az 1999-es választási eredmény (53,47%) lóg ki, amely véget is vetett az 1984 óta megszakítás nélküli nagykoalíciós kormányzásnak.

A 2009-es 60,34%-ról 2013-ban 53,96%-ra esik vissza a CSV és az LSAP együttes teljesítménye, majd a klasszikus rendszerpártokra adott voksok aránya 2018-ban kerül az eddigi mélypontra: 45,91%. Ez az eredmény az 1954-es csúcspontnak az 59,25%-a.

Ausztria

Az 1955-ös államszerződést követő első osztrák általános választáson, 1956-ban az 1945 óta nagykoalícióban kormányzó Osztrák Néppártra (ÖVP) és Osztrák Szocialista Pártra (SPÖ) az összes voks 89%-a esett. A 90% körüli összeredményt az ÖVP és az SPÖ további nyolc választáson (1959, 1962, 1966, 1970, 1971, 1975, 1979, 1983) produkálta.

A nagykoalíció egészen 1966-ig fennállt, majd 1990-1999 és 2007-2017 között újjáéledt.

Az apadás 1986-ban kezdődött (84,4%): ez már a Kreisky-korszak vége, ekkor debütálnak a Zöldek a parlamentben, Jörg Haider pedig az FPÖ élén. Az 1990-es 74,9% után –„ezredfordulós” kilengésekkel (1999: 60,06%; 2002: 78,81%) - a klasszikus rendszerpártok együttes támogatottsága 60% felett tűnt stabilizálódni.

Jörg Haidert karanténba akarta zárni az európai politika – sikertelenül. (Elsőnek éppen Orbán Viktor törte meg ezt.)

Jörg Haidert karanténba akarta zárni az európai politika – sikertelenül. (Elsőnek éppen Orbán Viktor törte meg ezt.)

Fotó: Dieter Brader/Wikimedia Commons

Aztán jött a 2008. őszi, történetesen éppen a globális pénzügyi válság heteiben tartott voksolás és az SPÖ-ÖVP részaránya először „nézett be” 60% alá (55,24%), majd ott is ragadt (2013:50,81%; 2017:58,33%; 2019: 58,64%).

Az utolsó közös eredmény az 1975-ös rekordnak (93,3%) mindössze 62,85%-a.

Svédország

Svédországban az 1974-es alkotmányreform után először 1976-ban tartottak parlamenti választást, ami véget is vetett a szociáldemokraták (SAP) 1936 óta tartó kormányzásának. A konzervatív irányzat vezető pártja Svédországban a Moderata, azonban a következő hat esztendőben nem ők, hanem két liberális formáció adta a miniszterelnököt.

Svédországban egyébként 1945 óta nem alakult nagykoalíciós kormány.

Az SAP és a Moderata együttesen 1976-ban 58,3%-os támogatottságot mutattak fel és ez arányszám a 2010-es általános választással bezárólag további tíz voksoláson „hullámzott” 60% körül.

A svéd klasszikus rendszerpártokra adott voksok volumene a 2014-es választáson 54,34%-ra, majd 2018-ban 48,1%-ra esett. A mélypontot jelentő utolsó eredmény a második Palme-korszak kezdetét jelző 1982-es együttes csúcspont (69,2%) 69,5%-át teszi ki.

Finnország

Finnországban a harmincas évek óta gyakoriak a sokpárti koalíciós kormányok. A szociáldemokraták (SDP) és a konzervatív Nemzeti Koalíciós Párt (KOK) azonban a II. világháború óta eltelt háromnegyedszázadban mindössze tizennyolc évet töltöttek együtt kormányon.

Az időszaknak meghatározó kormányzati ereje volt még az agrárius gyökerű liberális Centrum Párt (Kesk), Urho Kaleva Kekkonen egykori miniszterelnök, majd államfő pártja is.

Uhro Kekkonen neve korszakot jelent a finn politikában

Uhro Kekkonen neve korszakot jelent a finn politikában

Fotó: Simo Rista/Wikimedia Commons

A hosszú Kekkonen-korszak utáni első választást 1983-ban tartották, ezen a voksoláson szerzett először parlamenti mandátumot a Zöld Liga. Az SDP és a KOK ekkor a szavazatok 48,8%-át tudhatták maguk mögött.

A következő hat voksoláson (1987, 1991, 1995, 1999, 2003, 2007) a két klasszikus rendszerpárt részaránya a 40-50% közötti mezőben mozgott, de egyszer sem érte el az 1983. évi időszakos tetőpontot. Ez a támogatottság 2011-ben csúszott először 40% alá (39,5%),

amikor a populista Igaz Finnek megötszörözték az addigi táborukat.

Ez a szám 2015-ben tovább esett 34,71%-ra, majd a 2019-es választáson szinte ugyanennyien (34,73%) voksoltak az SDP-re, vagy a KOK-ra. A legutolsó arányszám 71,16%-a az 1983-as együttes támogatottságnak.

Dánia

A dán pártrendszer az egyik legfragmentáltabb Nyugat-Európában. A II. világháború utáni Folketing-választások sorában a legnagyobb „földindulást” az 1973-as: ekkor kezdett kialakulni a dán pártpolitika jelenlegi térképe, ekkor jutott először mandátumhoz a populista, bevándorlásellenes Haladó Párt (FrP).

Ebben az évben egyébként a liberális Venstre jelöltje, Poul Hartling alakíthatott kormányt.

A szociáldemokratákra (A) és a konzervatívokra (DKF) az összes választó 34,8%-a voksolt, a két évvel későbbi előrehozott választáson ez a szám 35,4%-ra nőtt. Ekkor tért vissza a kormány élére a szocdem Anker Jörgensen, aki hivatalát egészen 1982-ig megőrizte.

Őt a DKF vezetője, Poul Schlüter követte: a Schlüter-korszak jó évtizeden át, 1993-ig tartott.

A konzervatívok és szociáldemokraták nagykoalíciós kormányzására – a fragmentáltság dacára – Dániában nem került sor.

Az A és a DKF nyolc választáson keresztül (1977, 1979, 1981, 1984, 1987, 1988, 1990, 1994) 50% körüli együttes szavazatarányt mutathatott fel (a csúcspont a Schlüter-éra elején, 1984-ben:55%), ez 1998-ra 44,8%-ra apadt.

A klasszikus rendszerpártok dominanciájában az első törést a 2001-es 38,2% jelentette. A győztes Venstre – Anders Fogh Rasmussen vezényletével – ekkor vetett véget Poul Nyrup Rasmussen blairi harmadik utas kormányzásának, azonban a súlyosbodó bevándorláspolitikai gondok miatt a választás másik nyertese az FrP lett.

Az A és a DKF a következő két voksoláson (2005, 2007) is – együttesen – 35% felett teljesítettek, csakhogy 2011-ben újabb törés következett be dominanciájukban (29,7%).

A 2015-ös választás reprodukálta ezt a részarányt, amely 2019-ben mutatott enyhe emelkedést (32,5%). Az A és a DKF legutóbbi együttes támogatottsága így a Schlüter-korszakban elért dominancia 59%-át teszi ki.

Franciaország

Tekintettel arra, hogy Nyugat-Európában egyedül Franciaországban működik fél-prezidenciális rendszer, így itt a vizsgálat fókuszát érdemes a közvetlen elnökválasztások első fordulós eredményeire irányítanunk.

A Pompidou (és De Gaulle) halála után rendezett 1974-es elnökválasztást ugyan a liberális irányzathoz sorolható Valéry Giscard d’Estaing nyerte a szocialista Francois Mitterand előtt, azonban az első fordulóban a szocialisták (PS) és a gaullisták jelöltjére összesen a szavazatok 58,36% esett.

Francois Mitterrand és Margaret Thatcher: tudtak együtt dolgozni

Francois Mitterrand és Margaret Thatcher: tudtak együtt dolgozni

Fotó: David Levinson/Flickr

Hét évvel később Mitterand visszavágott Giscardnak: itt az első fordulóban a PS és a gaullista RPR jelöltjeire a választók 43,85%-a szavazott.

A következő két évtized elnökválasztásain (1988, 1995, 2002, 2007, 2012) az első fordulóban jellemzően a választók több mint fele a gaullisták, vagy a PS jelöltje közül válogatott – a Mitterand elnökségének végét jelző 1995-ös és a populista Jean-Marie Le Pen második helyezését hozó 2002-es hullámvölgyet leszámítva (1995: 44,14% és 2002: 36,06%).

A legutóbbi választási évben, 2017-ben azonban Emmanuel Macron és újsütetű liberális pártja, az En Marche gyakorlatilag „felrobbantotta” az addigi pártszerkezetet.

Az elnökválasztás első fordulójában csak a választók 26,37%-a voksolt gaullista, vagy szocialista jelöltre, ami az 1974-es arányszámnak 45,2%-a.

A második fordulóba a későbbi győztes Macron mellett az apja örökébe lépő Marine Le Pen került.

Olaszország

A Tangentopoli-botrány elsöpörte az addigi olasz politikai elitet, majd az 1993-as választójogi reform után megnyílt az út az olasz politikai térkép átrajzolása előtt. Az új korszak nyitányát az 1994-es általános választás hozta el.

A győztes a Silvio Berlusconi által alapított Forza Italia (FI) lett, amely -kisebb partnerével- befoglalta a korábbi kereszténydemokraták jobbközép pozícióját. A balközép „sarokban” a PDS lett a domináns erő.

Berlusconiék és a PDS ekkor összesen a szavazók 41,37%-át tudhatták maguk mögött. Ez az együttes arányszám gyakorlatilag megismétlődött 1996-ban (41,63%), majd a következő két voksoláson lassú tömbösödési folyamatot figyelhettünk meg (2001:46%; 2006:54,99%).

Silvio Berlusconi már a változások kezdetét jelentete a háború utáni olasz politikában

Silvio Berlusconi már a változások kezdetét jelentete a háború utáni olasz politikában

Fotó: Benjamin Renout/Flickr

A 2008-as választásra Berclusconi pártszövetségébe olvasztott posztfasiszta pártokat, míg a PDS kisebb liberális és zöld alakzatokat is integrálva alakult át Demokrata Párttá (PD).

Az FI utódpártjára és a DP-re így a globális pénzügyi válság előtt néhány hónappal az olaszok 71,86%-a szavazott.

Öt évvel később, az újra fragmentálódó Berlusconi-féle pártszövetség és PD csak a választók 46,99%-ának a bizalmát bírta és

berobbant az olasz politikába a Beppe Grillo-féle, elitellenes M5S.

A legutóbbi, 2018-as választáson az elsődleges szavazatoknak mindössze 32,76%-a esett az FI-re, vagy a PD-re. Ez a 2008-as együttes támogatottság 45,59%-a.

Az első helyet 2018-ban a M5S szerezte meg és a ciklus első felében a szintén megerősödött populista Legával kormányzott közösen.

Spanyolország

A Franco-féle falangista diktatúra bukása után rendezett harmadik általános választáson (1982) körvonalazódott a spanyol pártrendszer konszolidációja.

Ekkor kezdődött a szociáldemokrata PSOE vezérének, Felipe Gonzáleznek az 1996-ig tartó kormányzása és ekkor vált a spanyol politika meghatározó erejévé a konzervatív Spanyol Néppárt (PP) elődpártja.

A PSOE és a PP – egy 1989-es megingást (65,39%) leszámítva – a kétezres évek végéig 70% feletti össztámogatottsággal dominálta a spanyol politikai életet: a csúcsot a 2008 tavaszán -a globális pénzügyi válság előtt pár hónappal- tartott választáson rájuk adott 83,81%-nyi szavazat jelentette.

Felipe González alatt vált Spanyolország diktatúrából demokráciává

Felipe González alatt vált Spanyolország diktatúrából demokráciává

Fotó: Biblioteca Virtual del Patrimonio Bibliográfico/Wikimedia

Az addigi legnagyobb zuhanás 2011-re következett be, de a klasszikus rendszerpártokra még ekkor is a spanyol választók több, mint 70%-a (73,39%) voksolt. A dominancia gyengülése folyatódott a 2015-ös (50,71%), majd a 2016-os (55,64%) és a két, 2019-ben rendezett általános választáson (45,36% és 48,81%).

Önmagában a sűrű – előrehozott – voksolások is arról tanúskodnak, hogy elhúzódóan nem sikerült stabil kormányt felállítani a Cortesben.

A 2015-ös választási eredmény egyértelművé tette, hogy a „kétpártrendszer” immáron a múlté Spanyolországban:

a radikális baloldali Podemos, a liberális C’s és a populista Vox egyaránt kihívást jelentenek a PSOE és a PP számára, miközben -elsősorban a katalán függetlenségi törekvések hatására- megerősödtek a regionális pártok is.

A 2019. novemberi általános választás után a spanyol új demokrácia történetében először alakult koalíciós kormány. A klasszikus rendszerpártok ezen a voksoláson a 2008-as „tetőzés” 58,23%-át szerezték meg.

Portugália

A XX. század spanyol és portugál politikatörténetében sok a párhuzamosság. Portugáliában az 1974-es Szegfűs Forradalom hozta el a Salazar-rezsim végét, a portugál új demokrácia nyitányát, míg a pártrendszert konszolidáló választásnak az 1983-ast tekinthetjük.

A szociáldemokrata pozíciót a Szocialista Párt (PS), míg a konzervatívot – paradox módon – a Szociáldemokrata Párt (PSD) tölti be azóta is. A PS és a PSD együttesen 1983-ban a választók 63,35%-át, 1985-ben 50,64%-át tudhatták maguk mögött.

Az ezt követő hat voksoláson (1987, 1991, 1995, 1999, 2002, 2005) 70%-os támogatottsági szint felett stabilizálódott a klasszikus rendszerpártok dominanciája.

A globális pénzügyi válság Portugáliát különösen érzékenyen érintette, s így 2009-ben kampánytémává is vált. A szocialista José Socrates kormányfő ugyan megőrizte hivatalát, azonban a PS és a PSD együttes támogatottsága visszaesett 70% alá (65,67%) és a következő három választásra ebben a sávban ragadt (2011:66,71%; 2015:69,18%; 2019: 64,12%).

A 2019-es együttes támogatottság tehát az 1991-es csúcspont (79,73%) 80,42%-a.

Görögország

Görögországban a katonai diktatúra időszaka után 1974-ben tartottak először általános választást. A konzervatív és szociáldemokrata rendszerpártok – a görög valóságban: a Karamanlis- és Papandreou-klánok – dominanciája fokozatosan bontakozott ki.

Az első voksoláson a Karamanlis-féle – és a választásokon győztes – konzervatív Új Demokrácia (ND), valamint a Papanderou vezette és (1974-ben csak harmadik) Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASOK) együttesen a leadott szavazatok 68%-át, három évvel később 67,1%-át mondhatták magukénak.

Az ezt követő bő négy évtizedben, a klasszikus rendszerpártokra a görögök 80% körüli, de inkább 80% feletti arányban voksoltak: az utolsó 80% feletti arányt 2004-ben érték el (85,9%), míg az időszak utolsó választása, egyúttal a relatív leggyengébb eredményt hozta (2009: 77,39%).

A 2010-től kibontakozó adósságválság a görög politikai rendszert is megrengette.

A krízissel összefüggésben 2012-ben és 2015-ben is két-két alkalommal szólították urnákhoz a görögöket. A 2012. májusi választáson a két formáció együttesen brutális visszaesést könyvelhetett el (mindössze 32,03%-ot szereztek együtt) és valamelyest javítottak júniusban (41,94%), amely után -addig példátlan módon- nagykoalícióra is léptek.

George Papandreou leteszi a miniszterelnöki esküt 2009-ben

George Papandreou leteszi a miniszterelnöki esküt 2009-ben

Fotó: PASZOK/Wikimedia Commons

Az adósságválság mélypontján rendezett 2015 januári voksolás győztese a radikális baloldali Syriza vezetője, Alexis Tsipras lett a kormányfő és 1974 óta először alakult olyan kormány, amelynek sem a PASOK, sem pedig az ND nem lett részese, még külső támogatóként sem.

A két klasszikus rendszerpártra ekkor a szavazatok 32,49%-a esett.

A 2015. nyári, az adósságszolgálatról tartott népszavazás, majd az azt felülíró uniós diktátum miatt szeptemberben újabb előrehozott választás következett: a Syriza és Tsipras megerősítette pozícióját, míg az ND-t és a PASOK-ot a görögök 34,38%-a választotta. A legutóbbi megmérettetésen (2019) az ND visszatért a hatalomba és a PASOK utód-formációjával (KINAL) együtt 47,95%-os szavazatarányt értek el.

Ez az arányszám az 1989 novemberi rekord (86,9%) 55,18%-a.

Írország

Az ír pártrendszer merőben eltér a többi európaiétól. Az elmúlt évszázad ír politikáját uraló Fine Gael és Fianna Fáil ellentéte az Ír Polgárháború időszakára, az Ír Szabadállam megalakulására (1922-23) vezethető vissza.

A Fine Gael ma az EPP tagpártja, öndefiníciója szerint kereszténydemokrata és riválisainál magasabb arányban támogatják protestánsok. A Fianna Fáil ideológiai öndefiníciója hasonló (konzervatív, kereszténydemokrata), 2009 óta tartoznak az európai liberálisokhoz, korábban EP-képviselői konzervatív, euroszkeptikus frakcióban ültek.

A két „nagy pártnak” az idők folyamán gyakori koalíciós társa volt a hagyományos szociáldemokrata irányultságú Labour, így az ír politikában ezt a három formációt tekinthetjük klasszikus rendszerpártnak.

A Negyedik Alkotmány-kiegészítést, a választójogi korhatár 18 évre történő leszállítását követő első, 1973-as általános választáson a három klasszikus rendszerpárt seperte be az írek szavazatainak (ha az elsődleges preferencia-voksokat nézzük) 95%-át.

Az ezt követő négy alkalommal (1977, 1981, 1982 február, 1982 november) az arányszám 90% felett maradt, majd két évtizeden át – egyetlen negatív kilengéssel (2002:74,8%) – 80% körül mozgott.

A 2008-as globális pénzügyi válság erősen megrázta az ír gazdaságot. A klasszikus rendszerpártok együttes támogatottsága a 2007-es 79,01%-ról 2011-ben 73,1%-ra esett, s ez a tendencia folytatódott 2016-ban (56,4%) és 2020-ban (47,5%).

A 2020-as választás után a Fianna Fáil és a Fine Gael inkább – a Zöldekkel kiegészülve – nagykoalícióra lépett, hogy megakadályozzák a radikális baloldali, nacionalista Sinn Fein kormányra kerülését.

A klasszikus rendszerpártok 2020-as együttes támogatottsága az 1973-asnak éppen a fele.

Németország

A II. világháború utáni NSZK, majd az egységes Németország meghatározó pártjai a keresztény uniópártok (CDU/CSU) és a szociáldemokrata SPD lettek. A két formáció – pártlistán – együttesen 1949-ben 60,23%-ot, 1953-ban már 74%-ot ért el.

Az 1957-es Bundestag-választástól harminc éven át 80% feletti (1972-ben és 1976-ban 90%-ot is meghaladó) támogatottság volt a klasszikus rendszerpártok mögött. A német újraegyesítés (1990) után az arányszám ugyan csökkent, de négy választáson (1990, 1994, 1998, 2002) keresztül 76-77% körül állandósult, majd a Merkel-korszak kezdetén (2005) – igaz, éppenhogy – 70% alá került (69,4%).

Helmut Kohl saját fejezetet kap a CDU történetében

Helmut Kohl saját fejezetet kap a CDU történetében

Fotó: Bundesarchiv, Waltraud Grubitzsch/Wikimedia Commons

Az 1965-1969 közötti ciklust követően második alkalommal működött nagykoalíciós kormány szövetségi szinten 2005-2009 között, aztán harmadjára a 2013-2021 közti ciklusokban.

A klasszikus rendszerpártok támogatottsága 2009-ben 56,8%-ra csúszott le és a 2005-ös szintet a következő két alkalommal (2013:67,2%, 2017: 53,5%) sem ért el, majd 2021-ben mélypontra (49,8%) került.

A legutóbbi választás óta csak hárompárti koalíció tudja biztosítani a kormányzati többséget, amire a harmadik Adenauer-kormány óta nem volt példa.

Az uniópártok és az SPD 2021-es együttes támogatottsága az 1976-os csúcspontnak mindössze 54,6%-a.

*

A tizennégy ország klasszikus rendszerpártjainak trendjeit áttekintve, három általános megállapítást tehetünk. A konzervatív és szociáldemokrata pártok dominanciája tendenciaszerűen gyengült a hidegháború végén.

A klasszikus rendszerpártok támogatottságát azonban egyértelműen és az egész országcsoportban a 2008-as globális pénzügyi válság közvetett és közvetlen következményei törték meg.

Ha a klasszikus rendszerpártok visszaesésének mértéke alapján sorrendet állítunk fel a tizennégy ország között, azt láthatjuk, hogy míg ebben a tekintetben a legkisebb arányú visszaesést felmutató Portugáliában (80,42%) a vizsgált időszakban liberális formáció még a parlament küszöbét sem nagyon lépte át, addig a klasszikus rendszerpártok legnagyobb arányú összeomlását három olyan ország produkálja (Franciaország: 45,2%, Belgium:35%, Hollandia: 22,44%), ahol a liberális irányzat áttört és a kormányrudat is birtokolja.

III.

Ezen a ponton adódik a kérdés: milyen irányokba orientálódnak a klasszikus rendszerpártokból kiábránduló európai választók?

A válaszhoz három „makró” és három „mikró” blokkba szórom szét a vizsgált tizennégy európai országban a legutóbbi választásokon a klasszikus rendszerpártokon kívül leadott listás szavazatokat, függetlenül attól, hogy azok eredményeztek-e parlamenti mandátumot, vagy nem.

A „makró” blokkok közül az első a liberális: itt veszem számba a régi és újhullámos liberális formációkat, az öndefiníciójuk szerint szociálliberális és konzervatív liberális pártokat, valamint a polgári és agrárius gyökerű liberális alakzatokat egyaránt.

A második blokk a populista: itt gyűjtöm össze a neoliberális, euroszkeptikus, avagy csak szimplán bevándorlásellenes populista pártokat, továbbá a hagyományosan nacionalista, legitimista, újfasiszta és neonáci irányzatok képviselőit.

A harmadik blokk pedig a kapitalizmus-kritikus: itt mérem meg a progresszívba simuló zöldek a konzervatív ökologisták, állatvédők, a kalózok, direkt demokráciát követelők, radikális és szuverenista baloldaliak, valamint a hagyományos kommunista pártok támogatottságát.

Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalma nem tört át Olaszországban

Beppe Grillo Öt Csillag Mozgalma nem tört át Olaszországban

Fotó: Liwax/Flickr

A „mikró” blokkokat a regionális pártok, a rétegpártok (nyugdíjasok, bevándorlók stb.), valamint a klasszikus (konzervatív és szociáldemokrata) irányzatokhoz sorolható kisebb, „nem-rendszerpártok” alkotják. A belgiumi flamand és vallon nacionalista pártokat nem a regionális, hanem a populista blokkba sorolom.

Az ír választási rendszer sajátosságai miatt viszonylag nagy súllyal lehetnek jelen az ír választási küzdelemben független, pártonkívüli („blokkonkívüli”) jelöltek.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy egy-egy blokkban néhol olyan formációkat is egymás mellé helyeztem, amelyek egymással inkompatibilisek, teljesen kizárt, hogy akár választásokon együtt lépjenek fel, akár a kormányzati együttműködésük.

A vizsgálódásnak azonban csupán az a tárgya, hogy milyen dimenziókban tájékozódhatnak azok az európai választók, akik nem kérnek a klasszikus rendszerpártokból.

A következőkben tehát azt fogom áttekinteni, hogy a tizennégy vizsgált európai országban a legutóbbi választási eredményből (franciáknál az elnökválasztási első fordulóban elért eredményből) kiindulva, hogyan alakul az egyes blokkok erősorrendje, a „választói tortából” való részesedésük alapján.

Minden országnál a három legerősebb blokkot említem, az adott blokkba sorolt pártok utolsó listás eredménye szerint.

Hollandia

  • liberális blokk: 39,6%
  • populista blokk: 20,25%
  • kapitalizmus-kritikus blokk: 15,59%

Belgium

  • populista blokk: 29,09%
  • kapitalizmus-kritikus blokk: 21,56%
  • liberális blokk: 18,32%

Luxemburg

  • kapitalizmus-kritikus blokk: 28,32%
  • liberális blokk: 16,91%
  • populista blokk: 16,91%

Ausztria

  • kapitalizmus-kritikus blokk: 17%
  • populista blokk: 16,2%
  • liberális blokk: 8,1%

Svédország

  • populista blokk: 18,04%
  • liberális blokk: 14,1%
  • kapitalizmus-kritikus blokk: 13,19%

Finnország

  • kapitalizmus-kritikus blokk: 20,75%
  • populista blokk: 19,07%
  • liberális blokk: 16,17%

Dánia

  • liberális blokk: 34,3%
  • kapitalizmus-kritikus blokk: 17,6%
  • populista blokk: 12,9%

Franciaország

  • populista blokk: 26,92%
  • liberális blokk: 25,22%
  • kapitalizmus-kritikus blokk: 21,49%

Olaszország

  • kapitalizmus-kritikus blokk: 37,53%
  • populista blokk: 23,04%
  • klasszikus irányzatú „nem-rendszerpártok”: 3,09%

Spanyolország

  • kapitalizmus-kritikus blokk: 16,45%
  • populista blokk: 15,08%
  • regionális pártok: 11,32%

Portugália

  • kapitalizmus-kritikus blokk: 22,1%
  • klasszikus irányzatú „nem-rendszerpártok”: 4,99%
  • populista blokk: 1,77%

Görögország

  • kapitalizmus-kritikus blokk: 42,68%
  • populista blokk: 8,12%
  • liberális blokk: 1,24%

Írország

  • kapitalizmus-kritikus blokk: 34,8%
  • függetlenek: 12,2%
  • klasszikus irányzatú „nem-rendszerpártok”: 2,9%

Németország

  • kapitalizmus-kritikus blokk: 24,2%
  • liberális blokk: 14,3%
  • populista blokk: 10,4%

*

Azt látjuk, hogy a klasszikus rendszerpártoktól elforduló választók elenyésző számban keresnek klasszikus irányzatú „nem-rendszerpártot” (kevésbé megkopott szocialista, vagy kereszténydemokrata pártot).

A liberális pártok viszonylagos sikerére eléggé kézenfekvő a magyarázat.

Eleve ott törtek át, ahol már évtizedekkel ezelőtt is erősebb pozícióban szerepeltek (Franciaország, Benelux-államok, Dánia).

Álláspontom szerint arról van szó, hogy a 2008-as globális pénzügyi válságra, a hidegháború utáni neoliberális konszenzus felbomlására a mainstream a „semmi” radikális újracsomagolásával reagált.

Az így létrejött és/vagy megerősödött liberális formációk egész egyszerűen hitelesebben és hatékonyabban képviselik a neoliberális gazdaságpolitika és progresszív társadalompolitika elegyét, az éppen emiatt identitásválságba került kereszténydemokrata és szociáldemokrata pártoknál.

Mark Rutte ma a legsikeresebb liberális politikus az Európai Unióban

Mark Rutte ma a legsikeresebb liberális politikus az Európai Unióban

Fotó: Jos van Zetten/Wikimedia Commons

A jelenséget a legérzékletesebben Macron 2017-es sikere mutatja meg: az újonnan létrejött En Marché mindkét klasszikus irányzat szavazótáborából „táplálkozott” és egyaránt padlóra küldte a PS-t és a gaullistákat.

Ráadásul olyan pozíciót birtokolnak ma az európai liberális pártok, ahonnan kompatibilisebbek a két klasszikus rendszerpárttal, mint azok egymással, s ez a szituáció a tényleges támogatottságukhoz képest felértékeli őket.

Ha azonban végignézzük a tizennégy országban a klasszikus rendszerpártokon kívüli blokkok támogatottságát, világosan látszik: szó sincsen egy liberális korszak kezdetéről!

A liberális blokk mindössze két országban (Hollandia, Dánia) a klasszikus rendszerpártokon kívüli vezető erő.

Négy országban (Spanyolország, Olaszország, Portugália, Írország) a klasszikus rendszerpártokon kívüli blokkok erősorrendjében az első háromban sem találjuk a liberálisokat. Talán nem véletlen, hogy ez a négy állam -Görögország mellett- a 2008-as globális pénzügyi válság legnagyobb európai vesztese.

Három országban (Belgium, Franciaország, Svédország) a populista blokk a klasszikus rendszerpártokon kívüli vezető irányzat. 

A legtöbb helyen, kilenc országban (Németország, Luxemburg, Ausztria, Finnország, Spanyolország, Portugália, Írország, Görögország és Olaszország) viszont

a klasszikus rendszerpártokat elutasító választópolgárok legnagyobb arányban a kapitalizmus-kritikus blokkba sorolt pártok valamelyikére szavaznak.

A kapitalizmus-kritikus ráadásul az egyetlen blokk, amely mind a tizennégy országban a klasszikus rendszerpártokon kívüli blokkok erősorrendjében ott található az első háromban. A klasszikus rendszerpártok visszaszorulásával tehát az európai választók elsősorban a globális kapitalizmussal – annak fogyasztói társadalmával, politikai intézményrendszerével – szembeni kritikai irányokra fogékonyak.

Az írás a falon.

NYITÓKÉP: „Te megengedheted, hogy beteg légy?” – feliratú transzparens egy kormányellenes tüntetésen Helsinkiben, 2015-ben. Fotó: Arto Alanenpaa/Wikimedia Commons

Schiffer András

Ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek