Ha Putyin hidegháborút akar, megkaphatja

Mint minden bántalmazó, Moszkva is önmagát állítja be provokált áldozatnak, aki nem tehet mást, védi magát. A Nyugat felelőssége, hogy ezt a státust ne adja meg neki, készüljön fel egy tartósan feszült viszonyra, és főleg emlékezzen: Münchenre, 1938-ra.

„Nem értem, hogy azok, akik pragmatikus kapcsolatokat kívánnak kialakítani különböző diktatúrákkal, miért nem tudnak kinyitni néhány történelemkönyvet. A zsarnokok pacifikálása soha nem működött pragmatizmussal, az autoriter hatalom lényege az új ellenségek keresése, az agresszió növelése”

– világos és fontos szavak egy 20 éves lánytól.

Darija Navalnaja vette át ezzel a beszéddel az Európai Parlamentben az apjának megítélt Szaharov-díjat, Alekszej Navalnijnak ugyanis sajnos közbejött valami: politikai fogolyként Putyin börtönében ül, miután előzőleg szerencsésen túlélt egy tipikus KGB-stílusú, Novicsokkal történt idegméreg-támadást.

A távolból is büszke lehetett azonban lányára, aki komolyabb morális üzenetet fogalmazott meg és gerincesebb tartást mutatott fel Moszkvával szemben, mint sok profi nyugati politikus. Azóta gyakorlatilag napról napra jobban feszül be a Kreml, az ukránok konkrétan országuk megtámadásától, hibrid háborútól, infrastruktúrájukat érő kibertámadástól, területük elfoglalásától tartanak. Az amerikai és brit hírszerzési infók pedig

nem arra utalnak, hogy paranoiások lennének.

Több mint százezres csapatösszevonás az ukrán határon vadászgépekkel és helikopterekkel, hamarosan közös orosz-belarusz hadgyakorlat szintén egész véletlenül a déli, ukrán határon, azzal egyidőben 140 hadihajós erődemonstráció három tengeren 10 ezer katonával és 60 vadászgéppel – nem csoda, hogy Kijev nem hajlandó bemondásra elhinni, ha Moszkva rendre cáfolja a támadás szándékát.

Nem tartozunk Putyinnak. De mit akar Putyin? – teszi fel magának az érthető, de teljes tévedésen alapuló kérdést a szabad világ. Mire jó ez neki? Mit nyer vele?

Holott nem ez a kérdés, a nevezett szabad világnak nem ezekre kellene fókuszálnia. Teljesen mindegy ugyanis, hogy Putyin mit akar, a lényeg az, hogy ne kapja meg. Hiszen semmivel nem tartozunk neki.

Oroszországnak ugyanis az égvilágon semmilyen tényszerű alapja nincs arra, hogy önmagát fenyegetettként állítsa be, tipikus bántalmazói magatartásként felcserélve tettest és áldozatot.

Eléggé köztudott, hogy ők a második atomhatalom, úgyhogy senki nem alapított Occupy Russia néven mozgalmat, se ukrán, se amerikai, se piréz részről nem fogalmazott meg senki támadó szándékot ellenük. Legutóbb Németország próbálkozott ilyesmivel, és ha valaki nem követte volna a híreket: nem jött be. Ellenkezőleg.

Mint erre ez a számos ukrán közéleti személyiség által aláírt 2020-as nyílt levél is emlékeztet, éppen Oroszország az, amelyik folyamatosan támadja és provokálja szomszédait.

A Krímen 2014 óta tart ugye elfoglalva ukrán területet, háborús bűnöket követett el Szíriában, zsoldosokkal, trollhadsereggel és ezer más módon avatkozik be más országok belügyeibe, választásaiba.

A szabad világot, a liberális demokráciákat támadja. Oroszországnak semmilyen tényszerű alapja nincs arra, hogy zsarolja a Nyugatot és fenyegetőzzön, „átlépett vörös vonalakról” deliráljon, erre hivatkozva nukleáris fegyverek telepítését mérlegelje Kubába és Venezuelába (!); az égvilágon semmi nem jogosítja fel arra, hogy ultimátumot küldjön Amerikának és a NATO-nak, amelyben megszabná, ki lehet egy védelmi szövetség tagja és ki nem, meddig terjedhet a NATO és meddig nem, és hogy a korábban a szovjet érdekzónába tartozó államok ma mely „vörös vonalig” lehetnek szuverének.

(Hogy minderről egyébként az EU- és NATO-tag Magyarország miniszterelnöke mit gondol, azt hamarosan megtudja Moszkvában, a legilletékesebbtől.)

Németország: megoldás vagy probléma?

Ha egyáltalán szükség van most dialógusra Moszkvával, akkor a nyugati félnek tudnia kell, hogy már az állítólagos orosz „fenyegetettség” mint szempont elismerése is lépés a megalkuvó appeasement, a kapituláció felé.

A Nyugatnak tudnia kell, hogy amikor Szergej Lavrov a dialógust „a kölcsönös tisztelet, az egyenjogúság és az érdekek kölcsönös figyelembevétele alapján” képzeli el, ez azt jelenti, hogy elvárja: Kelet-Európát, a Baltikumot, Ukrajnát, Grúziát és még pár országot tekintsünk az ő érdekszférájuknak.

Erről szól az Amerikának és a NATO-nak szóló arcátlan, akceptálhatatlan ultimátum.

A Kreml adekvát kezeléséhez első lépésként közös hangra, koordinált szövetségesi diplomáciára van szükség. Nem segítette az ügyet Biden elnök pár nappal ezelőtti kínos elszólása, mely szerint orosz „kisebb behatolások” (minor incursions) enyhébb megítélés alá esnének, mint a full háború, ezt Blinken külügyminiszter szerencsére már másnap profin helyretette Berlinben.

Az EU-t illetően a németeké a kulcsszerep, ezért is kísérte feszült figyelem az új külügyminiszter múlt heti ukrajnai és oroszországi tárgyalásait. A már korábban új, elvi alapokon nyugvó külpolitikát hirdető Annalena Baerbock Moszkvában állta a sarat, nyíltan Lavrov arcába mondta, hogy „érthetetlen” az orosz csapatösszevonás, azt „nehéz nem fenyegetésként értelmezni”, és közölte: meg kell védeni a közös európai értékeket, „még akkor is, ha ennek magas gazdasági ára van.”

Jó. Amikor azonban a közös európai értékek megvédését konkrét tettekre kellett volna váltani, ott Baerbock morálisan csődöt mondott.

Ez egy nappal korábban Kijevben történt, amikor a zöld politikus nemcsak hogy elutasította az ukránok fegyverszállítási kérését, de ezt azzal volt képes indokolni, hogy ez „történelmileg is megalapozott.” Tényleg? Jól értjük, hogy Berlin szerint a múltból, a Szovjetunió elleni háborúból, a speciális német felelősségböl az következik, hogy ma nem segíthetik egy agresszió által fenyegetett volt szovjet nemzet önvédelmét?

Ez lenne a német felelősségtudat? Miközben a világ több autokrata rendszerének gond nélkül szállítanak?

Rehabilitálni a hidegháborút

Ha az orosz (és a félreértett német) érdekek tekintetbe vételéről van szó, egy lépést hátrál a morál és előrelép az energiaellátás. Odáig ugyanis nem terjed a Jelentős Humánus Eszmékre alapozó új német külpolitika, hogy ne próbálná meg simán „privátgazdasági ügynek” beállítani az Északi Áramlat 2 gázvezetéket, mint tette Scholz kancellár, miközben Baerbock Moszkvában volt.

A 10 milliárd eurós beruházás jelenleg szerencsére áll, a szocdemek akarják, a Zöldek kevésbé, de itt is előremutató lenne a közös akarat, a közös hang, a vezeték nyomásgyakorlási potenciáljának teljes kiaknázása Moszkvával szemben. Mert egyébként nehéz bármit lépni. Ha egyáltalán kell.

Az elmúlt hónapok ehhez kapcsolódó legfontosabb esszéjének (magyarul a Magyar Narancs közölte) szerzője, Francoise Thom szerint érdemes rehabilitálni a hidegháborút, megfosztani ezt a kifejezést annak pejoratív jelentésétől, amit nem érdemel meg, hiszen amíg mindenáron ezt akarjuk elkerülni, Moszkva nyer.

Thom emlékeztet, hogy a hidegháború 1946-ban akkor kezdődött, amikor a Nyugat végre abbahagyta a Sztálinnak való behódolást, ami pedig a kimenetelét illeti:

„A hidegháborúnak köszönhető, hogy a nyugat-európai országok megőrizték szabadságukat.”

Moszkva nyilvánvalóan a Nyugattal való viszony elhidegülésére számít a provokációival, kár lenne ezt nem megadni neki, minden más lépés sunyi appeasement lenne. Nem kell rá reagálni. Nem kell a folyamatos tárgyalókészséget szignalizálni. Ki kell állnunk a saját keretfeltételeink, a saját értékeink és érdekeink mellett, már ha azok még fontosak nekünk.

„Ha mindenáron ragaszkodunk a párbeszédhez, különösen akkor, amikor Moszkva fegyvert szegez ránk, mint egy túszokat tartó őrült, az csak a gyengeségünket mutatja, és a Kremlt az eszkalációra bátorítja”

– állapítja meg nagyon helyesen a francia kutató. Ha mindenáron tanulni szeretnénk a történelem tanulságaiból, ahogy azt a németek mondják, akkor javasolnék egy évszámot: 1938 és egy helyszínt: München.

A Szudétavidék beáldozásáért, a megalkuvásért és Hitler hazug megbékéltetéséért cserébe egy újabb világháborút kaptunk. Európa (benne: Magyarország) legújabb kori történelme arra kötelez, hogy tanuljunk 1938-ból és soha többé ne engedjünk egy regionális vagy globális hatalomra törő gengszterállamnak.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!