Tényleg megígérte a NATO Oroszországnak, hogy nem lesz keleti bővítés?

Érdemes megnézni, hogy fest Moszkva szemszögéből az elmúlt harminc év története.

Múlt héten zajlott le az Oroszország tárgyalássorozata az Egyesült Államokkal, a NATO-val és az EBESZ-szel. Konkrét előrelépések nem történtek, azaz nem sikerült kölcsönösen olyan vállalásokat tenni, ami a másik biztonságérzetét növelné, de optimizmusra ad okot, hogy legalább a diplomácia eszközei domináltak.

A mostani helyzetben az a különleges, hogy a felek félelmei nem tűnnek reálisnak: tehát sem egy orosz támadás Ukrajna ellen, sem Kijev NATO tagsága nem aktuális kérdés.

Hogy lássuk, miért nem egy fekete-fehér történetről van szó, érdemes Moszkva szemszögéből is megvizsgálni az ide vezető utat.

Az „ősígéret” mítosza

„Egy hüvelyknyire sem keletre – ez az, amit a kilencvenes években mondtak nekünk. Na és? Becsaptak és pimaszul átvertek minket.” Ez Vlagyimir Putyin tavaly december 23-án megtartott sajtótájékoztatóján hangzott el, ahol elismételte azt az „őssérelmet”, amire mindmáig hivatkoznak. De miről is van szó?

1989-1990-ben több USA-Szovjetunió csúcstalálkozó és egyeztetés is lezajlott, melyeken az egyik fő téma Németország újraegyesítése volt. Az egyik ilyen megbeszélésen hangzott el az akkori amerikai külügyminiszter, James Baker részéről, hogy amennyiben Moszkva belemegy az egyesítésbe és abba, hogy az új állam NATO-tagállam legyen, akkor cserébe a szervezet katonai jelenlétét nem fogja keleti irányba kiterjeszteni. Gorbacsov az egyesítésbe belement, azonban

az azóta lezajlott keleti NATO-bővítéseket előszeretettel értelmezi az orosz politikai elit úgy, mint ennek az ígéretnek az elárulását. Azonban ez így önmagában eléggé sántít, illetve több irányból is lehet cáfolni.

Egyrészt egy 2014-es interjúban maga Gorbacsov is elismerte, hogy a „keleti bővülés” az akkori Kelet-Németország területére vonatkozott és nem Kelet-Európára. Magyarán nem fognak csapatokat állomásoztatni a német-lengyel-cseh, azaz a Varsói Szerződés (VSZ) határokon. Ekkor a Szovjetunió és a VSZ is létezett, ezek tagjainak felvételét még nem lehetett elképzelni. Másrészt az orosz és a szovjet diplomácia profi, ha valami olyasmi hangzik el egy ilyen megbeszélésen, ami kritikus fontosságú, akkor annak írásba foglalását mindenképpen kérték volna.

Persze a külpolitikát felületesen vizsgálókat könnyen meggyőzheti, hogy a szovjetek úriemberhez méltó módon bíztak a szóbeli megállapodásban, vagy hogy maga a tökéletes bűnbak Gorbacsov volt túlságosan naiv ebben a helyzetben, de ez a több évszázados diplomáciai hagyományok erős lebecsülése.

Harmadrészt mivel a NATO egy konszenzusos szervezet, ezért az USA nem tehet olyan vállalást mások nevében, hogy valamely ország tag lesz, vagy sem. Olyat persze igen, hogy vétóval fog élni, de ez akkor már washingtoni vállalás lenne. Negyedrészt nehezen elképzelhető, hogy a szovjet delegációk ne lettek volna tisztában azzal, hogy az Egyesült Államokon belül a külügyi tárca vezetője nem egyedül hoz döntést, vagy ne látták volna, hogy még a NATO-n belül sem volt egységes vélemény a német egyesítésről sem: a franciák, britek ugyanis aggodalommal tekintettek erre.

A NATO már csak azért sem mehet bele egy olyan szerződés aláírásába, melyben kötelezi magát, hogy nem vesz fel tagállamokat, mert a szervezet szerint erről elsősorban az adott államnak demokratikus módon kell döntenie és aztán ezt kell a szövetség tagjainak jóváhagyniuk. Orosz szempontból az északatlanti szervezet erőszakos, keleti irányú terjeszkedése történt meg, viszont a NATO-ból nézve inkább a keleti országok voltak, akik a nyugati integrációt választották. Ez az alapvető nézetkülönbség annyira üti egymást, hogy megnehezíti a megegyezést.

NATO = nyugati KBSZSZ?

A kazahsztáni események és az orosz dominanciájú Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (KBSZSZ) béketeremtő missziója közepette egy olyan ritka pillanatban vagyunk, hogy épp ezen a példán keresztül képesekek lehetünk megérteni a Kreml félelmeit. Nyugatról nézve a KBSZSZ főleg a Kreml eszközének tűnik, amivel katonai szövetségbe „kényszeríti” a volt szovjet, sokkal szerényebb védelmi képességű tagköztársaságokat. Ezzel biztosítja egyrészt a saját biztonságát és stratégai érdekeit, másrészt – ahogy a kazah példán keresztül is látjuk –

arra is jó, hogy a „Moszkva-barát” rezsimeket és az általa előnyösnek tartott politikai berendezkedést támogassa. Ha a Kreml szemszögéből tekintünk a NATO-ra, akkor szinte ugyanazokat fogjuk látni, mint a fent leírtak

Adott egy ország, nevezetesen az USA, ami nagyobb katonai potenciállal bír, mint a szövetség összes többi tagja összesen, a második világháború óta állomásoztat több ezer katonát a saját határaitól több ezer kilométer távolságra, és a szövetség alkalmas eszköz arra, hogy az országok a Washingtonnak kedvező politikai-gazdasági berendezkedést támogassák. Az, hogy az európai demokráciák saját döntésük alapján kérték felvételüket, adott esetben akár NATO-erők állomásoztatására is, nem más, mint annak az elkenése, hogy itt mégis az USA stratégiai érdekei vannak biztosítva.

A magyar médiában is elterjedt a KBSZSZ-t a jobb megértés érdekében a „keleti NATO”-nak nevezni, indirekt módon utalva arra is, hogy – az orosz történelmi tapasztalatokból kiindulva – az Északatlanti Szerződés Szervezetét pedig ugyanilyen módon lehetne „nyugati KBSZSZ”-nek is titulálni. A NATO csatlakozás nem más az orosz politikai elit és a társadalom számára, mint egy eufemizmus az amerikai érdekek előmozdítására és az amerikai befolyás biztosítására, az orosz érdekek és befolyás kárára.

A megérthető orosz félelmek

A két fél legfontosabb közvetítői fóruma, a jelenleg inaktív NATO-Oroszország Tanács, aminek 1997-es alapító okiratában vannak meglepő részletek. A NATO ekkor ugyanis valóban vállalta, hogy amennyiben nem változik meg radikálisan a biztonsági környezet Európában, addig nem fog állandó jelleggel csapatokat állomásoztatni az újonnan felvett tagországokban. Ezzel három fő kérdés merül fel. Az első, hogy

mi számít állandó erőnek? Az, hogy a Baltikumban rotációs rendszerben, tehát nem állandó jelleggel telepítenek erőket, de ugyanúgy permanensen vannak jelen a csapatok, hogyan értékelhető?

Másrészt: mi a helyzet az USA által bilaterális kereteken belül állomásoztatott erőkkel? Ezek orosz szemszögből nézve ugyanúgy nyugati erők, csak más a szerződés, ami működésüket szabályozza. Harmadrészt: mi számít megváltozott biztonsági környezetnek? A nyugati szemszögből nézve 2014 és a Krím-félsziget elcsatolása egyértelműen annak számít, de a Kremlből nézve ez már sokkal hamarabb megtörtént.

Az, hogy 1999-ben a NATO ENSZ felhatalmazás nélkül kezdte el szuverén ország, Szerbia bombázását, ami elvezetett Koszovó de facto, majd de jure függetlenségéig, valamint, hogy az Egyesült Államok 2003-ban szintén ENSZ-felhatalmazás nélkül rohant le egy másik szuverén országot, Irakot, döntő változásokat okozott az orosz biztonságpercepcióban. Nem kell egyetérteni a Kremllel a fentiek értelmezésében, de fontos látni, hogy milyen hatással volt ez a Nyugatról alkotott képükre, és nem csak a politikai elit, hanem az orosz társadalomban is érthető aggodalmak alakultak ki.

A jelenleg Oroszország és a tágabb értelemben vett Nyugat közötti megbeszélések sikertelenségét két fontos tényezőben kell keresni. Az egyik, hogy a Kreml nem fogja szuverén államok demokratikus döntésének elfogadni a NATO-csatlakozást, főleg nem Ukrajna esetében. A NATO pedig nem fogja a jobb orosz kapcsolatok lehetőségének érdekében bezárni kapuit új potenciális tagok előtt.

A másik pedig, ahogy azt Fjodor Lukjanov, a Global Affairs oroszországi főszerkesztője fogalmazta meg: a felek a jelenlegi világrendre a múltjuk legdicsőbb időszakai alapján tekintenek: a Nyugat esetében ez a kilencvenes évek, amikor a hidegháború lezárultával úgy látszott, hogy a politikai-gazdasági berendezkedése az egyedül sikeres és fél Európa hozzájuk akart csatlakozni, Oroszország pedig a náci Németország felett aratott időszakba, a hidegháború kezdetére, amely elvezetett szuperhatalmi státuszához is, annak egyértelmű befolyási övezeteivel.

A két világnézet tagadja és alapértékeiben üti egymást, amely napjainkban Ukrajna és Georgia NATO tagságában, Moszkva ún. „vörös-vonalaiban” csúcsosodik ki a leglátványosabban.

Kijev és Tbiliszi csatlakozásával nem csak Oroszország katonai értelemben vett biztonsága lenne veszélyben, hanem a baltiak példája után ismét azt mutatná, hogy volt szovjet tagállamoknak nem csak előnyösebb a nyugati integráció, de lehetséges is. Főleg a testvérnép ukránok esetében ez az oroszok számára is követendő példát teremthetne, mely alternatívát az orosz politikai elit a saját biztonsága érdekében igyekszik elkerülni.