Két nyugati külpolitikai hiba, amelyek az ukrajnai válság eszkalációjához vezettek

Putyin látja, hogy a reálpolitika premisszái nem változtak meg, és azt is látta, hogy a Nyugatnak már nincs nagyon kedve háborúzni.

Magyarország és Közép-Európa biztonságára régen nem láttunk olyan mértékű közvetlen fenyegetést, mint amelyet most az ukrajnai helyzet eszkalációja jelent. Miután az orosz kormány nagymértékű csapaterősítésbe kezdett az ukrajnai határ közelében, amerikai és európai politikusok sora agresszív hozzáállással és háborús előkészületekkel vádolja Vlagyimir Putyin orosz elnököt. A Biden-kormány szankciókkal való fenyegetéssel, diplomáciai tárgyalásokkal, valamint az Ukrajnának nyújtott védelmi katonai segítség növelésével igyekszik kezelni a helyzetet, egyelőre látható sikerek nélkül.

Persze csábító és részben jogos is az orosz vezetést és annak hozzáállását hibáztatni a kialakult helyzetért, itt mégis többről van szó.

A jelenlegi szituáció ismét jól mutatja a Nyugat két nagy stratégiai hibáját, amelyek aláássák a világpolitikai súlyunkat (különösen Európáét) és hozzájárulnak nem csak egy térségünkben zajló háború lehetőségének növekedéséhez, de a nyugati vezetésű világrend gyengüléséhez is.

Első hiba: a hatalompolitika elfelejtése

Az egyik hiba, hogy nyugati politikusok és a közvélemény is elhitte, hogy a hidegháború lezárulásával a nemzetközi politika lényegi eleme megváltozott. A demokrácia térhódításával, a globalizáció felpörgésével, illetve a világkereskedelem bővülésével

sokan abban bíztak, hogy egy állam nemzetközi pozícióját már egyáltalán nem katonai ereje határozza meg, hanem gazdasági súlya és a globális kormányzásban elfoglalt pozíciója. Ebből kifolyólag – szól az érvelés – az államoknak nem éri meg háborúzgatni, fenyegetőzni, vagy áthágni a nemzetközi jog szabályait.

Persze szuper lenne ilyen világban élni. És persze az Európai Unióban ezek a várakozások gyakran érvényesülnek, hiszen egy agrárpolitikai vitát nem az egyes államok nukleáris töltetei vagy egyéb katonai kapacitásai fogják eldönteni, hanem alkuképesség és az uniós intézményekben való lobbipozíció. Ugyanakkor a világpolitika nem csak brüsszeli tárgyalótermekben zajlik, a gazdasági interdependenciák mélyülése és a nemzetközi intézmények fejlődése pedig nem változtatták meg gyökeresen többezer év alatt működő hatalompolitikai alapvetéseket. Ha a diplomácia és a retorikai nyomásgyakorlás mögött nincs hihető szándék vagy képesség katonai eszközök használatára, akkor elég nehéz átvinni az akaratunkat.

Oroszország pedig ezt ki tudja használni. Putyin látja, hogy a reálpolitika premisszái nem változtak meg, és azt is látta, hogy a Nyugatnak már nincs nagyon kedve háborúzni. Ezért tudja, hogy

a 21. századi technológiákat és hisztérikus politikai folyamatokat kihasználó kommunikációra, szürkezónás akciókra, valamint olykor hirtelen eszkalációra a nyugati vezetők nagyon nehézkesen és lassan fognak reagálni, és ez a reakció sem lesz olyan mértékű, hogy Putyinnak félnie kéne.

Félreértés ne essék: nem érvelek amellett, hogy az Egyesült Államoknak háborút kéne kirobbantania Oroszországgal, de ha nem lehet az Egyesült Államoktól és a NATO-tól félni, az nem ösztönzi Moszkvát arra, hogy tárgyalásokba kezdjen.

A Biden-kormány pedig nem akar kifejezetten erős álláspontot felvenni: az elnök maga kizárta katonák küldését Ukrajnába, inkább „sosem látott” erősségű szankciókat helyeztek kilátásba Moszkvával szemben. Ráadásul Biden retorikája nem teljesen konzekvens még ugyanazon a beszéden belül sem. Ezekkel a lépésekkel Washington saját mozgásterét korlátozza be, hiszen azt üzeni Putyinnak, hogy ő fogja eldönteni, hogy az eszkaláció meddig fog tartani, ez pedig egy kényelmes helyzet. Ráadásul a szankciós politika bármennyire is népszerű, hatékonysága erősen vitatható és vitatott is.

Második hiba: a másik nézőpontjára való teljes zárkózottság

A hatalompolitika hanyagolásán túl a Nyugat másik nagy hibája más nagyhatalmak nézőpontjának egyszerűen csak hibásként vagy morálisan rosszként való feltüntetése, és ezzel azok megfontolásának szinte teljes elhanyagolása. A hidegháború alatt és után az Egyesült Államok és szövetségesei úgy tűnik, tényleg elhitték saját morális felsőbbrendűségüket, a „jó” diadalát, a „rosszak” bukását. Ez a nemzetközi kapcsolatok egyfajta erkölcsi felfogásához vezetett, amelyben vagy a történelem „jó” oldalán vagy, vagy a „rossz” oldalán, ezt pedig valószínűleg onnan tudhatjuk, hogy egyetértesz-e az amerikai liberális projekt értékeivel.

Természetesen ahogy mindenfajta politikának, a nemzetközinek is megvan a maga morális dimenziója, ugyanakkor egy ilyen nézőpontnak (amelynek a magyar közvéleményben is megvan a hagyománya) rengeteg hátulütője is van.

Az egyértelmű arrogancián túl lehetetlenné teszi, hogy érdemben megvizsgáljuk, hogy egy-egy helyzetet más szereplők hogyan érzékelnek. Az ellenfél narratíváját maximum azért akarjuk megismerni, hogy elmondhassuk, hogy miért nincs igaza, és hol hibázik a gondolatmenet. Ez teljesen rendben van, amíg a saját értékítéletünk kialakítására törekszünk, ha viszont előre akarjuk jelezni mások viselkedését, vagy fel akarunk készülni potenciális válságokra, akkor nagyon nem hatékony módszer.

Az orosz külpolitika értelmezésével kapcsolatban a nyugati közvélemény tipikusan ilyen mentalitást képvisel.

Míg mi a jó győzelmeként értelmezzük a nyugati intézmények hidegháború után folytatott terjeszkedését, addig ezek a lépések Oroszország számára fenyegető tendenciát jelentettek. Az orosz értelmezés szerint a hidegháborút lezáró tárgyalásokon Gorbacsov azért is volt nyitott nagyon sok kérdésben, mert szóbeli ígéretet kapott amerikai tárgyalópartnereitől, hogy a NATO nem fogja felvenni tagjai közé a keleti tömb országait. Ehhez képest az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete nem csak a volt kommunista államokat, így köztük Magyarországot vette fel, hanem a Szovjetunió volt tagállamait is. Ez viszont csak a folyamat kezdete volt, a NATO és az EU azóta is igyekszik nyújtani a kezét a posztszovjet térségben, az orosz határokhoz igen közel.

Volt-e bármilyen jogi kötőereje Washington ígéretének? Nem. Morálisan elfogadható egy nagyhatalmak által kisállamok sorsát meghatározó, a fejük felett megkötött megállapodás? Nem. Jobban tette volna a Nyugat, ha nem szegi meg ezt az írásba nem foglalt ígéretet a Szovjetunió szétesésével, és Oroszország 1990-es években látható gyengülésével? Valószínűleg nem. Mindezek ellenére van-e létjogosultsága az orosz értelmezésnek? Persze.

Megismerni ezt az ellenfél értelmezést, és belehelyezkedni a szempontjába nem ördögtől való, sőt, stratégiailag is ideális lépés. Hiszen e nélkül nem tudjuk sem megérteni, sem előre jelezni annak viselkedését.

Oroszország esetén már legalább a 2008-as georgiai, de 2014 óta az ukrajnai események óta hallhatjuk expliciten ezeket az aggályokat. Nem kell ezeket politikailag támogatni vagy azonosulni vele, csak elfogadni létjogosultságukat, nem rögtön hibásnak vagy rossznak bélyegezni, és kezdeni velük valami érdemlegeset. Ha ezt tettük volna, nem lett volna meglepetés a mostani válság sem, és nem csak arra futná, hogy a helyzet következményeit kezeljük, hanem stratégiai választ is adhatnánk az orosz kérdésre.

Persze mindezzel nem akarom azt mondani, hogy az újabb ukrajnai válság kialakulásában csak a Nyugat a hibás. Azt sem akarom mondani, hogy az orosz kormánynak „igaza” van Ukrajna kapcsán. A fontos inkább az, hogy annak a keresése, hogy kinek van „igaza”, elveszi a figyelmet nem csak egy akut válság megoldásáról, de a nemzetközi politika lényegi mozgatórugóitól is. Ezek nélkül pedig csak magunkat hozzuk rosszabb helyzetbe egy eltökélt Oroszországgal szemben.