Ahogy Vlagyimir Putyin hatalomra jutott, már előrevetítette a vezetési stílusát

Az idei Budapesti Nemzetközi Dokmentumfilm Fesztiválon is látható Putyin szemtanúi hihetetlen közelségből mutatja be a szárnyait bontogató politikust.

Magyarországon főleg Orbán Viktor külpolitikájának köszönhetően évek óta feléledt a posztszovjet világ iránti érdeklődés, ami miatt egyre többen érzik át azt is, hogy a környékünkön történő dolgok kicsit ránk is hatással vannak. Főleg akkor, amikor épp az egész világ azt tippelgeti, Oroszország lerohanja-e ténylegesen Ukrajnát, és ha igen, akkor belemegy-e a nyugat valódi háborúba, vagy újra lejátszódik a Krím története, és szép lassan mindenki megszokja, hogy az ott már gyakorlatilag Oroszország.

Az történésekben jelenleg legnagyobb szerepet az orosz elnök, Vlagyimir Putyin játssza, hiszen a világ egyik legnagyobb hadseregének uraként végső soron mégis ő fog dönteni arról, megmarad-e Európa viszonylagos békéje, vagy sokadjára is orosz irányítással szenved iszonyatos csapást a tulajdonképpen születése óta ebben élő ukrán nemzet.

A Budapesti Nemzetközi Dokmentumfilm Fesztivál vasárnap egy csomagban akár a moziban is megtekinthető filmjei természetesen még nem ezzel a kérdéssel foglalkoznak,

viszont egy nap alatt kicsit közelebb kerülhetünk ahhoz, mi is folyik Oroszországban,

de nem túl magas összegért cserébe ki is lehet kölcsönözni a filmeket a fesztivál honlapjáról.

Ezek közül külön kiemelendő az Olvadó lelkek, ami egy megrázóan gyönyörűséges képekkel ellátott film Norilszk városáról (hogy miért érdemes megnézni, milyenek a hétköznapok egy teljesen élhetetlen 180 ezres városban, azzal kapcsolatban ajánlom az Index 2014-es összeállítását), illetve még inkább a Putyin szemtanúi.

Ez utóbbi egészen hihetetlen, hogy egyáltalán elkészült. A világ jelenleg egyik legnagyobb hatalmú emberének hatalomra jutását dokumentáló darab még 2018-ban készült el, amihez utólag csak a rendező, Vitaloj Manszkij kommentárjait kellett felvenni: a rendező eredetileg egy propagandafilmet forgatott a még csak a saját hatalmát építgető orosz elnökről onnan kezdve, hogy elődje,

az orosz rendszerváltást gyakorlatilag levezényelt Borisz Jelcin 1999 utolsó napján lemondott és négy hónappal az esedékes elnökválasztás előtt ideiglenes elnököt csinált az ország addigi miniszterelnökéből.

Manszkij tényleg elkészítette a filmet, viszont később úgy gondolta, a fel nem használt felvételeket is hozzáadva egyfajta vezeklésként megcsinálja a világ legőszintébb propagandafilmjét:

azt, amiben már látszanak a csírái a mostanra egyértelműen autoriter vezetővé vált Putyinnak.

A Putyin szemtanúi története tehát szilveszterkor indul, ahol a privatizáció és iszonyatos gazdasági válságban jelentőseg meggyengült, ráadásul egyre súlyosabb alkoholproblémákkal küszködött Jelcin lemondásában egészen érdekes dolgot mond:

„Itt az erős kéz, amire vágytak, meghúzza a csavarokat”

– mondta.

Jelcin ígéretében minden benne van: 1999 végére az orosz gazdasági kilátások már annyira rosszak voltak, hogy ilyenkor természetes módon a saját büszkeségét elvesztett társadalom nem egy újabb bohókás piásra várt, hanem valakire, aki nagyon hangsúlyosan odacsap, rendet csinál, megreguláz, gatyába ráz. 

Ez volt ugyebár Putyin, aki azóta is a tökös és kemény politikusokért rajongó emberek egyik kedvence. Manszkij gyorsan képbe hozza a nézőt az előzményekről is: Jelcin maga építette fel utódját a semmiből, amikor a regnálása alatt Putyin lett a hatodik miniszterelnök annak ellenére, hogy gyakorlatilag nulla százalékos volt a népszerűsége.

Innen építgették fel szépen az amúgy különösebben még csak nem is karizmatikus politikust addig, hogy nem sokkal később már egy forduló is elég legyen a megválasztásához.

Ehhez külön zseniális húzás volt Jelcintől lemondani, hogy Putyin hónapokat kapjon úgy, hogy elnökként tudjon kampányolni. Ez a kampány pedig már meglepően ismerős volt: hivatalosan nem is kampányról volt szó, egyszerűen csak mindenhol ott voltak az elnök üzenetei. Nem lehetett úgy átadni semmit, hogy meg ne érkezett volna, mindenki neki számolt be látványosan, és ő volt az ember, aki közölte, neki nincs szüksége tévéreklámokra és vitákra sem, mert nem süllyed odáig, hogy úgy akarja magát eladni, mintha egy Snickers lenne. És hát nem is volt rá szüksége:

mindeközben ugyanis minden politikai reklámon kívüli idő az ő nagyszerűségét harsogta, a helyette vitázó emberek mindenben egyetértettek vele.

Már ha volt miben: az többször is feltűnő, hogy a hatalomra igyekvő Putyin gondolatait kevéssé lehet ismerni az ország jövőjéről azon túl, hogy rendet csinál a Kaukázusban és támogatja a második csecsen háborút. Tulajdonképpen maga az elnökválasztást is aköré építi fel, hogy akarják-e az emberek a rendet Csecsenföldön, vagy nem, gazdasági és hasonló kérdésekbe egyszerűen nem ment bele.

Vlagyimir Putyin kacifántos hatalomra jutása, majd abban maradása jól dokumentált folyamat, meglepő módon viszont nem is az ő személye a legizgalmasabb, hanem Jelciné: a kamerák ott vannak az exelnöknél akkor, amikor a tévén keresztül családi körben követi, ahogy a kiszemelt és felépített utódja végül is simán behúzza az elnökválasztást. Jelcin a kamerák előtt is elmondja, hogy ez az ő győzelme is.

Azt akkor még talán kevesen tudták, hogy Borisz Jelcin számára mennyire fontos volt ez a siker: minden valószínűség szerint ezzel úszta meg azt, hogy őt és családját felelősségre vonják a hatóságok korrupció miatt.

Arra viszont mintha az előd sem számított volna, hogy kicsit olyan sorsot szánnak neki, mint ő szánt Mihalil Gorbacsovnak: csendes elvonult életet, gyakorlati hatalom nélkül.

Ez már annál a jelenetnél egyértelművé vált, amikor Jelcint szokatlan módon az elnöki hivatal hívja fel Putyin győzelme után, nekik megköszön valamit. Várja később a telefon mellett ülve Putyin hívását is, sőt, ő maga is felhívta gratulálni, de az új orosz elnök nem érezte már fontosnak szóba állni elődjével. Ez persze nem tántorította el rajongását.

„Ha Putyin győz, a sajtó szabadsága mindenképp biztosítva lesz” 

– búcsúzott a nála lévő újságíróktól.

De nemcsak Borisz Jelcinnel nem állt szóba, hanem szép lassan a reformjait is kivezette:

Putyinnak már az első perctől kezdve fontos volt az orosz büszkeség visszaépítése,

aminek érdekében újra a szovjet himnusz lett Oroszország himnusza, a katonaság újra vörös, sarló-kalapácsos zászlóra tett esküt.

Ezek apróságoknak tűnnek, de már jelezték azt, amit 2022-ben látunk: az orosz elnök egyre nyíltabban hozza fel pozitívumként a szovjet időszakot, eltörölve annak minden véreskezűségét és országra szabadított nyomorát.

Egy olyan országban, ami túl volt az 1990-es évek lecsúszásán, logikus is volt pozitív képet festeni a legalább stabilnak tűnő birodalmi múltról.

Manszkij kommentárjai szerencsére segítenek eligazodni azoknak is, akik nincsenek otthon az orosz politika percembereiben: végigsorolja, hogy a kampánycsapatból egyetlen embert (ő a későbbi miniszterelnök, majd rövid ideig elnök Dmitrij Medvegyev) leszámítva Putyin kampánycsapatából majdnem mindenki az ellenzékben végezte, vagy eljelentéktelenedve valami alacsonyabb szinten, miközben a tévéből is hallható legerősebb ellenzéki kritikusát, Borisz Nyemcovot például megölték.

Jelcin sajtószabadságra tett jóslata is olyan sokáig tartott, hogy a legnézettebb orosz tévét például hónapokkal a győzelem után államosították.

Ez viszont még nem az a teljhatalmú Vlagyimir Putyin volt, akit ma ismerünk, hanem az, akit a nyugat az ország megmentőjeként kezelt.

Talán ezért is tarhatta fontosnak a film végefelé elmagyarázni a rendezőnek gondolatait arról, miért nem akar ő király lenni: azért, mert egy ciklus véges, ő pedig akkor látszólag biztos volt benne, hogy fog még civilként is élni.

„Meg kell értenünk, hogy később mi is normális állampolgárok leszünk, és amit teszünk a társadalommal, az vár ránk is”

– mondta.

Most már 2022 van, azóta is Vlagyimir Putyin Oroszország ura, és minden jel szerint soha nem kell már civilként élnie abban a társadalomban, amit csinált. Olyan sokat a módszerek sem változtak: az orosz elnök pozitív jövőkép, fellendülés és hasonlók helyett most is birodalmi nosztalgiával és katonai sikerekkel akarja befogni az oroszok száját – amellett persze, hogy minden potenciális ellenfelét ellehetetleníti, börtönbe záratja, vagy furcsa körülmények között megölik őket.

Az idén versenyprogramon kívüli filmet ide kattintva lehet kikölcsönözni, de január 30-án 11:15-től a Mammut mozijában is vetítik. Utána dönthetünk az Olvadó lelkek és a Gorbacsovval egyfajta utolsó vallomásként forgatott Gorbacsov.mennyország közt, de 18:30-kor a Csecsenföldről állami segítséggel elüldözött helyzetéről készült Isten hozott Csecsenföldön is megy. A teljes program itt látható, az orosz vonalon túl is remek programokkal készült a fesztivál.

KIEMELT KÉP: Putyin szemtanúi / BDIF