Egy varázslatos vízesés és egy varázslatos építész – ilyen Iguazú és Brazíliaváros

Változatos a programom: mesztic-barokk jezsuita romok után a világ legnagyobb vízesésrendszerét, a hármashatár Iguazút, majd a ma már retro modern Brasiliát, a mérnökasztalnál megtervezett fővárost, és egy zseniális építész időtlen remekműveit csodáltam, hamarosan meg újfent Amazóniát fogom.

A fizikailag két országban, Argentínában és Brazíliában található – Paraguay-jal kiegészülve viszont hármashatár Iguazúhoz – a világ legnagyobb, kétszázhetven zuhogóból és vízesésből álló vízesésrendszeréhez vagy a brazil oldalon lévő, Parana szövetségi államhoz tartozó Foz de Iguaçúban vagy az argentin Puerto Iguazúban (Misiones tartomány) vagy a vízesést magába foglaló nemzeti park valamelyik oldalán, az argentin-brazil határt jelentő Iguazú folyó melletti természeti látvány tőszomszédságában szállnak meg az utazók és a turisták.

Február tizennegyedikéig, pont egy hónapig Brazíliát járom, ezért egyértelműen Fozra esett a választás, és január tizenötödikén, szombat késődélután be is futottam kellemes és olcsó városközponti szállásomra. Hatezer valamennyi forint per éj, háromcsillagos hotel, három éjszakát töltöttem ott, abszolút elégedett voltam vele.

A kajával azonban kevésbé.

Az ötven méterre lévő svédasztalos, kilós étteremben semmi nem volt a kedvemre. Kétszer ettem ott, első alkalommal borzalmas rántott halfélét, másodjára hétfőn, valamivel, de tényleg csak valamivel elfogadhatóbb csirkét. A maracuya-, majd a kókuszdesszerttel  nem volt gond, első benyomásaim alapján, édességekben Brazília ott van a topon, a gasztronómia más szegmenseiben viszont már kevésbé, de a tárgyilagosság kedvéért: vörös húsokat nem eszem, az első két hely (Foz és a főváros, Brasilia) pedig nem óceán-, de nem is Amazonas-parti, így tök logikusan, ne ezektől a városoktól várjuk a hal- és tengerigyümölcs-költeményeket.

Egyébként nem is vártam azokat, de hétfői vacsorámnál az ízetlen zöldséges rizs és főtt krumpli meg a jellegtelen saláta mellé választott (mert a többi ehetetlennek tűnt) pörköltszerű lében úszó csirkecombnál és a nyársról mellé vágott falatoknál azért ízletesebbre számítottam. Ezekre a kajákra mondják joggal, hogy semmilyenek, és a Sao Pauloi reptéren folytatódott a sorminta: pocsék sült lazacot ettem, amit valamilyen fehér szósszal löttyintettek le, köretnek pedig főtt zöldségek és sajtos rizs kombó járt mellé. Az első jó melegételt Brasiliában (magyarul Brazíliaváros), a St. Paul hotel (ott szálltam meg) melletti étteremben tömtem magamba csütörtök este: tengeri halat sajtos rizzsel és szintén sajtos ropogósfélével – az utóbbit nem ismertem.

Ugyanott másnap már halas cevichét és maracuyakrémet ettem, lám-lám, az élet megint szép. Minden kezdet nehéz, úgyhogy most bizakodom – az eddigieknél még jobbak jöhetnek, és a következő két helyszín (Manaus, Rio) alapján, bőven van esély rá. Brazília eleve hendikeppel indult: Peru után (Santiagóban is ettem peruinál) – Délkelet-Ázsia, azon belül főként Thaiföld és Szingapúr, valamint északabbra, a dél-koreai polipételek kivételével – ha nem akarunk szenvedni – márpedig nem vagyunk mazochisták –, akkor nagyon gyorsan felejtsük el az ott megszokott kajaminőséget, különösen halakból és tengeri gyümölcsökből.

A nagy szárazság miatt kevesebb, de mégis irdatlan ez a vízmennyiség

Az azonos nevű folyó Paranába torkollásánál

az évmilliók során kialakult Iguazú-vízesésekhez egyébként sem gasztronómiai gyönyöröket hajszolni jár az utazó,

a kontinensen arra ott van Lima, a „marhásoknak” meg Argentína. Maga az Iguazú név a guarani „y” (víz) és az „úasú” (nagy) szavak összevonása, azaz nagy víz.

A legenda szerint egy kígyóistenség feleségül akarta venni az egyik környékbeli törzsfőnök gyönyörű lányát, a hölgy azonban halandó kedvesével kenun igyekezett menekülni előle. A dühöngő isten erre sziklákat emelt ki a földből, darabokra szaggatta a vizet, szörnyhalálra, örökös aláhullásra ítélve ezzel a szerelmeseket. A víztömegről első európaiként Álvar Nuñez Cabeza de Vaca spanyol felfedező írt még 1541-ben. Santa Mariának nevezte el, de az őslakosok által használt változat vált hivatalossá.

A víz több szinten hullik alá, mintha emeletes vízesések lennének. Átlagos magasságuk hatvan méter, de a nyolcvankettőt is elérik. Nyolcvan százalékuk Argentínához, húsz Brazíliához tartozik.

Legismertebb rész a százötven méter széles, hétszáz hosszú, U-alakú Ördögtorok-szakadék geológiai törésvonal mentén jött létre. Közel százötvenmillió éve vastag lávaréteg borította, és miután a láva kihűlt, bazalttá alakult át.

Hihetetlen és félelmetes látvány, ahogy az irdatlan víztömeg mindenhonnan „őrjöngve” hullik a mélybe, s közben különleges hangok és illatok turbózzák a folyamatos vízpermettel átitatott nézelődő érzékszerveit.

A permet varázsolja páraerdővé az esőerdőt – még most is, pedig az idei szárazság és rekordhőségek miatt jóval kevesebb a víz, mint máskor. Öt fokkal van melegebb a normálisnál – mondta nekem az egyik sofőr. Nem csodálkoztam rajta, ugyanaz folytatódott, amihez Paraguayban hozzászoktam (volna, ha hozzá lehetne), és

a repkedő negyveneken semmilyen vízpermet nem enyhített már.

Pokoli nyár, nyilván összefügg a klímakatasztrófával, szerencse, hogy a környék buja növényzete, a dzsungel kellemes árnyat ad.

Az Ördögtorok-szakadék és a látványosságok zöme az argentín oldalon található, kisvasút vezet fel hozzájuk. Eredetileg két napra terveztem: egyet Argentínában, egyet Brazíliában, de a brazil rész hétfőn zárva és mivel keddre megvolt Brasiliába, a fővárosba a repjegyem, bele kellett sűrítenem mindkettőt a vasárnapomba, kellett is hozzá rendesen logisztikázni.

Foztól a határ húsz kilométer, a határtól a vízesés további húsz, aztán vissza, a brazil határhoz már közelebb a brazil rész, és még a tizenöt kilométerre fekvő fozi szállásomra is el kell keverednem utána. Kétszer ellenőrzés oda, kétszer vissza, Argentínába be- és kijelentkezőpapír előzetes kitöltése, oltásigazolvány, biztosítás, negatív PCR-teszt. Arra számítottam, hogy többórás sorokat kell végigállni, de szerencsére nem, a négy alkalom összesen nem tartott tovább húsz percnél.

Felkészülve a rohanásra, mindenesetre már Paraguayban online befoglaltam az egyik fuvarozócégnél a reggel fél hetes időpontot, fél nyolcra az argentin bejárathoz értem, várakozhattam, mert nyolckor nyitott, de legalább az elsők között jutottam be. Bekaptam két (csirkés és zöldséges) empanádát, majd kisvasúttal fel az Ördögtorok-állomáshoz, onnan tizenöt perc séta,

közben egyre elvarázsoltabb lett a táj, pálmák, páfrányok, mindenféle helyi növények, folyamatosan több a víz, párásabb a levegő. Tündéri állatkák, koatik tűntek fel csoportosan, ők a nemzeti park egyik védjegye.

Barátságosak, rohannak a finom falatokért, szeretik az embert – legalábbis úgy tesznek. Annyire sem fogják vissza magukat, mint a majmok, belőlük a brazil részen mutatkoztak többen, fáról fára ugrálva, kivételesen nem kajáért kuncsorogtak. A faunából ők ketten a legláthatóbbak – állítólag jaguárok, pumák, mérgeskígyók is otthonosak a nemzeti parkban, de a ragadozók nyilván szökőévente egyszer kerülnek emberközelbe. A koatik és a majmok sem veszélytelenek, viszont maximum harapnak és lopnak, ölni nem ölnek.

Az Iguazú hivatalosan a világ hét csodájának egyike, UNESCO Világörökség helyszín. Sokan voltunk, de mégsem hemzsegtek tömegek,

a turizmus egyelőre inkább belföldi, bár szerencsére érkezgetnek már szerte a nagyvilágból.

A brazil oldalt 2019-ben 2,4 millióan, 2020-ban hatszázezren látogatták meg – panaszkodott a délutáni sofőröm, és ezek a számok mindent elmondanak. Piszkosul várják, hogy újra beinduljon a turizmus, rengetegen vesztették el az állásukat, mások meg csak szimplán túlélnek. Nincs közeljövő képük.

Az Ördögtorok leírhatatlan szépsége után a felső és az alsó ösvényt is bejártam, és annyi vízesést még akkor sem fogok maradék éveimben látni, ha az eddig kimaradt Niagarát, Viktóriát és még párat gyorsan megnézek (egyelőre nem tervezem egyiket sem, bár a Viktória évek óta izgat, igaz, idén állítólag víz sincs nagyon benne).

Összvissz öt óra alatt bejárható az argentin rész, persze ebből a pluszok, a külön dzsungeltúra, az adrenalinszint-növelő csónakázás a vízesés tövében és hasonlók, értelemszerűen kimaradnak. Pont ezért kellett volna egy-egy nap mindkét oldalra.

A lényeget viszont láttam, és a képek is tökéletesen mutatnak az Instán.

Egykor szedett össze az argentin sofőr, visszavitt a határig, a túloldalról pedig egy másik brazil kollégája vett fel. Kiléptem az országból, újabb pecsét, covidszokás szerint összekoccintottuk az öklünket, és mentünk a brazil határőrökhöz. A teszt megint nem kellett, újfent pecsételtek, irány a vízesés ottani bejárata.

Három óra bőven elég rá – mondta a sofőr és öt órás találkozóban állapodtunk meg. Az argentinnal spanyolul, a két brazillal angolul beszélgettünk. Nem tudok portugálul, és a kiejtés annyira más, hogy a spanyol alapján is csak szavakat értek, miután megvilágosodtam, hogy jé, ez tényleg az. Portugáliában nem jártam, Makaó volt az egyetlen portugál érintettség, de ott meg mindenki kínaiul nyomja.

A brazíliai portugál hangzásra egyébként olyan, mint az orosz. Miután félve megemlítettem jóval nagyobb helyismerettel rendelkező barátoknak, rábólintottak, hogy szerintük is így van és nem én vagyok a síkhülye.

Vicces ahogy a brazilokkal kommunikálok. Ha nem tudnak angolul – márpedig a zömük nem tud – elmondom spanyolul, amit vagy értenek, vagy nem, általában igen, ők meg portugálul válaszolnak, amit általában én nem értek, bár próbálok kulcsszavakat azonosítani, ami – pont az én fülemnek idétlen kiejtés miatt – csak ritkán sikerül. A végén valahogy mégis megértjük egymást, de senkinek nem kívánom az ilyen jellegű beszélgetéseket, pedig nem a lét nagy problémáit, az univerzum legfőbb rejtélyeit igyekszünk közösen megfejteni.

Az Iguazú brazil oldala mélyebb nyomokat hagyott bennem, mint előzetesen gondoltam. Az argentinnal összevetve sokan hajlamosak leszólni, de nincs igazuk, mert más és tökéletesen kiegészítik egymást. Talán jobb innen az összkép, átláthatóbb a rendszer.

A kaputól busz viszi a látogatókat, bő húsz perc után érkezünk a helyszínre. Kevesebb a fa, az árnyék, a takarás, és nagyobb a hőség, valamivel kopárabb a táj, ezért tágabb a láthatár, vízközelben is enyhébb a permet, itt nem szédelgünk, csak bámulunk.

A megbeszélt időpontban, délután ötkor várt a sofőr, s elvitt Fozba. Elmondta a nyilvánvalót, hogy soha ne térjen vissza 2020 és 2021, a lockdown az élettelen üres utcákkal.

A sokáig a járvány létét is kétségbevonó Bolsonaro tényleg lezárásellenes, az ország legfelsőbb bírósága viszont kivette az elnök kezéből és a szövetségi államoknak passzolta át a covid elleni küzdelem megszervezését, úgyhogy

a nemzetközi széljobb egyik ikonja – akit oltásszkeptikusék nyilván szabadsághősként ünnepelnek Magyarországon is –, mondhat bármekkora baromságot, koronavírus-ügyileg nem ő irányít.

Ha baráti az adott szövetségi állam vezetősége, valamit biztos hallgatnak rá, ha ellenzéki, garantáltan kiröhögik. Az hogy nem Bolsonaro irányít, főnyeremény, viszont lockdownból sem kérnek már. Nagyon nem. Szerencsére Brazília lakossága is annyira átoltott, hogy a tragikus első hullám – amikor az elnök szava még jobban számított – nem fog visszatérni. Tanultak belőle, jóval fegyelmezettebben viszonyulnak az egészhez, mint otthon feltételezzük. A nagy többség plusz negyvenben is maszkban járkál az utcán, vízesésnél, bárhol.

Ha a jobboldal van hatalmon, erősebb a gazdaság, ha a bal, jobban járnak a szegényebb rétegek, normális jelölt viszont régóta nincs.

Lullo is a múlt – elmélkedett a sofőr, aztán megérkeztünk a szálláshoz. Ott fogtam fel, hogy mennyire sűrű volt a vasárnap, másnap viszont végre kipihentem magam, nagyot ejtőztem, kedd délelőtt pedig elrepültem Brasiliába. 

Niemeyer örök, Brasilia egy kicsit megöregedett

A főváros (Brasilia az és nem Rio!) egy csoda, mégsem élnék benne.

Talán mert ötszázezer lakosra találták ki, de már hárommillióan lakják; esetleg azért, mert a tervezők nem gondoltak a gyalogosokra – valószínűleg az járt a fejükben, hogy úgyis mindenki tömegközlekedést vagy saját járművet használ. Ennek a koncepciónak az lett az eredménye, hogy Brasilia még annyira sem gyalogosbarát, mint az ezen a téren eddig negatív csúcs Panamaváros, miközben persze nem mindenki használja a tömegközlekedést és saját járműve sincs az összes lakosnak. Esetleg azért sem laknék itt, mert nem érzékelem az életet, nincs nagyon önálló helyi kultúra, nem organikus a fejlődés, és egy kicsit falanszter az egész.

Mégis magához bilincsel.

1960 óta Brazília fővárosa (előtte Rio de Janeiro, Rio előtt Salvador de Bahia volt) az 1956-tól 1961-ig elnök, „öt év alatt ötven év fejlődést” hirdető baloldali Juscelino Kubitschek (1902-1976), Belo Horizonte korábbi főpolgármestere nyitotta meg 1960. április 21-én.

Öt év alatt építették fel, de már az 1800-as évek elején felmerült, hogy a gazdaság túlzott mértékben a délkeleti részeken koncentrálódik, és ezt kiegyensúlyozandó, a fővárosnak az ország földrajzi központjában kellene lennie.

Kubitschek beiktatása után rögtön elkezdték a tervezést és az építkezést, a nemzetközi zsűri végül a Le Corbusier-tanítvány Lúció Costa (1902-1998) elképzeléseit fogadta el:

a fővárosnak Brazília nagykorúvá érését kell jelképeznie, a település két részből, a kormányzatnak és közigazgatásnak is otthont adó műemléki és a lakossági tengelyből fog állni,

a nagy épületblokkok pedig jól megkülönböztethetőek lesznek egymástól. Főépítésznek a modern architektúra egyik leginnovatívabb zsenijét, a vasbeton lehetőségeit a határokig – és azokon túl is – kiaknázó Oscar Niemeyert (1907-2012), Costa régi munkatársát és barátját nevezték ki. Costa dolgozott a layouton, Niemeyer tervezte az épületeket.

Kubitschek Belo Horizontéból ismerte, korábbi jelentős alkotásai egy része ott született. Pályafutása alatt közel hatszáz projektben vett részt, de még ennél is több lehetett volna, ha nem közismerten baloldali és nem tagja a Brazil Kommunista Pártnak. Amerikai egyetemekre hívták tanítani, de ma már szélsőségesnek tűnő, az akkori latin-amerikai viszonyok között mainstream nézetei miatt vissza is mondták a meghívást. Több szélsőbaloldali és szélsőjobboldali ideológiát állami szinten, propagandistaként szolgáló megkérdőjelezhetetlen zsenivel – például Szergej Eizensteinnel vagy Leni Riefenstahllal –ellentétben Niemeyer soha nem vált elnyomó államapparátus öklévé, sőt, az 1964-es jobboldali katonai puccs után el is hagyta az országot, két évtizedig élt távol. Róla aztán tényleg fel sem merül, hogy karrierizmusból, divatból lett volna szélbalos, egyszerűen a marxi-castroi elvek mentén látta formálódni a jövőt.

Összehasonlíthatatlanul egyedi épületei megvalósult, vasbetonba öntött utópiák.

Elvhű is lehetett – Fidel Castro mondta 2010 körül, hogy „ma már csak két igazi kommunista van a világon: Niemeyer és én.”

Politikai nézetei ugyan távol állnak tőlem, de ennek ellenére régóta Niemeyer-rajongó vagyok, emiatt teljesen evidensnek tűnt, hogy az egyébként UNESCO Világörökség helyszín (az úttörő építész volt az első élő ember, akinek a művei ebben az elismerésben részesültek) fővárosban több napot időzöm.

Keddtől vasárnapig jártam az általában üres utcákat, érzékeltem mérhetetlen tereit, és csodáltam, ahogy a huszadik század közepén elképzelték a jövőt.

Brasilia részben anakronizmus, az építészet és különösen a várostervezés túlhaladott rajta (kivételek az időtlen, s nem ledarált Niemeyer-alkotások), plusz a tervezett város a műtóval teljes egészében mesterséges konstrukció, de csodálatos kísérlet, az emberi elme egyik legnagyszerűbb megnyilvánulása is egyben.

Mintha itt ragadt volna a hatvanas évekből, egyes részei rohadnak is – holott az egy főre jutó GDP tekintetében Brazíliában első, de Latin-Amerikában is az élbolyban van, a közbiztonsággal nincs probléma –, egyértelműen muzeális múlt, s nem követendő jövőbeli példa. Múzeumvárosok viszont máshol is vannak: Siena és Bruges, vagy a malajziai Malakka, Cuzco és persze Cartagena, köszönik, élnek és virulnak, csak ők másik, távolabbi múltakból maradtak nekünk, míg

Brasilia a nyugtalanító közelmúlt, amivel egyelőre nem tudunk mit kezdeni, időben egyszerre van túl távol és túl közel.

Niemeyer többször elmondta, hogy Le Corbusier komoly hatással volt rá, de el is távolodott tőle. Absztrakt formákban és a görbékben hitt, nem érdekelték a szabályos szögek, a rugalmatlan egyenesek. A görbékben az érzékek szabad szárnyalását, Brazília hegyeit, kanyargó folyóit, az óceán hullámait, a szeretett nő testét látta.

„Görbék alkotják az egész világmindenséget, Einstein görbült univerzumát”

– vallotta, amiért sokan támadták, szabad formáit szimpla dekoratív elemeknek, és nem funkcionalizmusnak tartották.

Brasilia lakó-, kereskedelmi és kormányzati épületeit (köztük az elnöki rezidenciát, a kongresszus komplexumot, több minisztériumot és a hiperboloid szerkezetű katedrálist) néhány hónap alatt megtervezte. A Nemzeti Könyvtárból és a Nemzeti Múzeumból, két egymáshoz közeli épületből álló Köztársasági Kulturális Komplexum szintén az ő műve, a múzeumot 2006-ban nyitották meg, alkotója kilencvenkilenc éves volt akkor.

Maga a város űrhajó formájú, absztrakt geometria, tökéletes mértani idomai izgalmas ellentétet képeznek Niemeyer szabálytalan, szokatlan görbéivel, letisztult minimalizmusával.

Emellett kevés település létezik a világon, amely annyira jól áttekinthető, mint Brasilia. A város szerkezete a televíziótoronyból letekintve bontakozik ki teljes egészében, onnan letekintve fogjuk fel igazán, hol is járunk, miben is vagyunk, és közben látjuk, hogy minden út a kongresszus épületéhez és az épület mögötti mesterséges tóhoz vezet.

A katedrális a Niemeyer-oeuvre-ön belül is unikum. Brutális és könnyed, beton, de elegáns, abszolút szabálytalanok a formák, girbegurbák a vonalak, mégis szabályos mértani idomot eredményeznek. Belsejében semmi komor hangulatunk nincs, nem tör ránk a gótikus templomok elidegenítő effektusa – „mennyire kicsi és gyenge teremtmény az ember” –, világos és tágas a tér, nincs nyomasztó élményünk, egy ilyen épületbelsőben még egy agnosztikusnak vagy ateistának is élmény imádkoznia.

A tér kiképzése egyszerű, a kék és a fehér dominálnak, itt-ott egy-egy szobor, a stációkat és Krisztus életét megjelenítő naiv modern festmények, a magasban pedig nyugtalanító angyalszobrok himbálóznának az égből, mintha nem lennének rögzítve. Az az érzésünk, hogy bármelyik pillanatban alászállhatnak.

Niemeyer bebizonyította, hogy avítt álságosság, felesleges pompa, mindennemű giccselem nélkül is fel lehet építeni egy katedrálist.

Órákat töltöttem körülötte, benne, és a Sagrada Familia mellett a másik kedvenc keresztény templomommá vált. Nekünk, földi halandóknak szól, hogy (a szerintem fiktív) Isten segítségével ezen a bolygón és ebben az időben megtaláljuk a boldogságunkat, és ne a túlvilág felé vezető átmenetként értelmezzük az emberi létet.

A katedrális a kormányzati negyed és a Kulturális Komplexum között található, azaz központi helyen. Onnan válik még szélesebbé, a jobbról és balról is a minisztériumok egyenépületeivel szegélyezett sugárút. A katedrálisból kijövet annyira lepattantnak és elavultnak láttam az épületeket, hogy szociális bérlakástömböknek is elmentek volna. A maguk idejében biztos ultramodernnek számítottak, azóta viszont csak eltelt bő hatvan év. Nem is tudtam, mik, aztán másnap, a kongresszus felé haladva, döbbentem láttam, hogy ilyen-olyan minisztériumok, akad belőlük egy sereg, Brazíliában is rendesen felduzzasztották az állami adminisztrációt.

Egyre végtelenebbek lettek a terek, amiről totalitárius rendszerek gigantomán tervei, Albert Speer álmai is beugrottak, de elhessegettem a kellemetlen gondolatokat.

A kongresszus letisztult épületegyüttes, két absztrakt gömb között ikertoronyházak díszelegnek,

a mögötte lévő monumentális közterepen szobrok, paloták, mértani idomok, és minden kicsi, csak a tér végtelenül tágas. Mindez, ha nem is rekkenő negyvenben, hanem kellemes harmincban – a fővárosnak sokkal enyhébb a klímája, mint Parana államnak –, viszont tűző napon. Másnap meg is jegyezték a szállodában, hogy úgy nézek ki, mint a pirospaprika.

Az emlékezetes gömbforma és hófehér Nemzeti Múzeumba csak szombaton volt bejárás, mindkét szinten kortárs alkotók kiállításait tekinthette meg a csekély számú érdeklődő. Az oltási igazolást itt is elkérték, a harmadik még nem kell, de lassan már az is aktuális lesz.

A tökéletesen kialakított belső térben fények és világosság harmóniájában, ahol mintha visszhangzana minden leheletünk, köhögésünk, az újrahasznosított anyagokból indusztriális formákat kihozó Rodrigo Sassi szobrait, Marcelo Brodsky az 1968-as diáklázadásokat és általában a mai újkonzervatív, széljobb körök által nagyon rühellt hatvanas éveket megidéző Eternas Diasporas fényképkiállítását, az „alagsorban” az Észak-Macedóniába látogatott festőpáros, Daniel Chastinet és Wilson Netto páréves munkáit (ők tetszettek legjobban) és más művészek alkotásait néztem meg, majd elégedetten távoztam.

Street artot is láttam, nem akármilyet, tökvéletlenül, eltévedve keveredtem az egyik metrómegálló mellé, de annál nagyobb volt utána az örömöm. A mívesen kimunkált, figuratív elemekben hemzsegő, különös karaktereket még különösebb színekkel megörökítő posztmodern utáni falfestményeket ezen a kontinensen lassan már sértés lesz grafitinek nevezni.

Ezért szeretem a street art vagy a murales kifejezést, szót, mert jobban megragadják a lényeget, és a latin-amerikai hagyományra is utalnak.

Végül lepusztult, rimes-romos, hajdani grafitikkel, és nem mai street art alkotásokkal kidekorált, szemetes, elhagyatott épületekből álló minisikátoros részre is elkeveredtem, ahol a kutya sem járt, mert a hajléktalanok is inkább sátrakat vernek fel, a kéregetők nem sok vizet zavarnak.

Egyszer egy őrült ugyan rám üvöltött a kocsijából, de fogalmam sincs, hogy mit, de ennyi atrocitás bőven belefér Brazília fővárosában, ahonnan vasárnap Manausba veszem az irányt. Visszatérek Amazóniába.

Kömlődi Ferenc tavalyelőtt hónapokat töltött lockdownban Dél-Amerikában, amelyről útinaplóban számolt be az Azonnalin, tavaly pedig visszatért, hogy végre tényleg bejárja a térséget. A korábbi részekért ide kell kattintani.

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc