Szerző:
Csizmadia Ervin
Ne csak azt gondoljuk végig, hogy mennyire jó a jogállam gondolata, de azt is, hogy hogyan lehetne erre hatékonyan megtanítani azokat, akik ebben nem vagy nem úgy hisznek, mint mi.
Gyurcsány Ferenc friss bejegyzésében a következőket olvashatjuk:
Van ugyan ellentmondás aközött a tétel között, hogy az ellenzék is rendelkezik hibákkal és aközött, hogy „ne emberi hiba irányítsa az országot, hanem az erény”, de e rövid kis írás szempontjából ez mellékes.
Ennél érdekesebb az a megállapítás, ami az értésre vonatkozik.
E szerint a jogállamot (mint a személyes garanciát felülíró intézményes garanciát) az ellenzéki térfélen „még értik”, ezzel szemben a kormányzati térfélen már nem.
Ennek kapcsán talán érdemes elmélkedni az értés szeréről. Merthogy ha jobban megnézzük: tele vagyunk nem-értésekkel. Értem én, hogy a volt miniszterelnök szeretné, ha lenne egy konszenzuspont (a jogállam), amit minden oldalon ugyanúgy értelmeznek. Erre két dolgot mondhatunk.
Az egyik, hogy a rendszerváltás utáni harminc év nagy részében nem volt ilyen konszenzuspont. Talán a legelején, az, hogy a demokrácia jobb, mint a diktatúra. Amint azonban elmúlt az átmenet eufóriája, a társadalom nagy része (beleértve minket elemzőket is), már nemigen talált ilyen közös pontokat.
Gondoljunk csak arra, hányan szorgalmazták már a 90-es években, hogy legyen „demokratikus minimum”. Aztán jött az, hogy legyen „liberális minimum”, sőt eljött a „nemzeti minimum” vágyának kora is.
És – csodák csodája – egyikből sem lett semmi, sőt az egyes minimum-igények bejelentése csak növelte a harci kedvet azokban, akik az adott minimum lényegével nem értettek egyet.
A másik viszont, amit mondhatunk, hogy aki komolyan szeretné, hogy mindenki értse, amit ő jónak, fontosnak, erényesnek gondol, ahhoz rendeljen épkézláb – hogy is mondjam – „megvalósítási stratégiát”. Nem elég ugyanis megfogalmazni, mi lenne jó és üdvös.
Az, hogy a jogállamot mindenki értse, szép cél, de a kimondása nem elég. A demokráciában nélkülözhetetlen a tanulási, sőt a tanítási mozzanat. A tanítást most nem iskolai, tananyagszerű értelemben véve, hanem úgy, hogy amit értékesnek gondolunk, azt megpróbáljuk komolyan elterjeszteni s ehhez módszerek és eljárások sokaságát alkalmazzuk.
Az adott témában ez azt jelenti, hogy nemcsak azt gondoljuk végig, hogy mennyire jó a jogállam gondolata, de azt is, hogy hogyan lehetne erre hatékonyan megtanítani azokat, akik ebben nem vagy nem úgy hiszenk, mint mi.
S itt visszatérhetünk az értés szerepéhez. Nem kétséges ugyanis, hogy az a tábor, amelynek egyik vezetőjeként Gyurcsány Ferenc a jobboldal jogállammal kapcsolatos „nem értését” regisztrálja, nos, ez a tábor maga sem ért egy sor dolgot abból, ami pedig a másik oldalnak fontos.
Nem érti például a jobboldal társadalom- és történelemfelfogását.
Azt szeretné, ha jobboldalon is értenék a jogállamot (ki ne szeretné), de a politika már csak olyan, hogy az egyik nem értés mellett ott a másik is, és ne gondoljuk, hogy a jobboldal a saját maga által adott történelemfelfogást ugyanígy ne kérné számon a bal- és a liberális oldalon.
Mivel azonban sem a jobb-, sem a baloldal nem fordít elég figyelmet a fent említett eljárásokra és tanítási metódusokra, esély sincs arra, hogy ezek az értékvilágok közeledjenek egymáshoz. Sőt, éppen az ellenkezője történik: távolodásnak vagyunk a tanúi. Félő, hogy erre a távoldásra nem megfelelő gyógyír a volt miniszterelnök erény-projektje vagy az ellenzéki miniszterelnök szeretet-országa.
Descartes mondását („gondolkodom, tehát vagyok”) így aktualizálnám és módosítanám: vagyok, tehát nem csak azt nézem, hogy ellenfelem mit nem ért, hanem azt is, hogy én mit nem értek ellenfelemből.
A kettő együttes alkalmazása már egész közel vihet egy hatékony stratégiához.
Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.