Sport a NER-ben: a siker a kormányé, a kudarcot magyarázzák a játékosok

A kézilabda-Eb csúfos bukása tökéletesen mutatja, miért rettentő káros rátenyerelnie a sportra a politikának: most kudarc után azt a dühöt is a játékosok kapják, ami a vezetésnek járna.

Kedd este egy győzelemmel és két vereséggel viszonylag simán búcsúzott a magyar kézilabda-válogatott a részben magyar rendezéső Eb-ről úgy, hogy előzőleg a legjobb nyolc környékére várták a csapatot.

Szakmai elemezésbe nem mennék bele, tényleg nem igazán szoktam foglalkozni a kézilabdával,

és normális esetben el is ment volna mellettem ez a történet, ha nem tűnik fel, micsoda össze-visszaságot szült az Izland elleni vereség.

A magyarázatok ugyanis egészen sokfélék a kormánypárttól: az Origo simán a bíróra fogta az egészet, mások a hősiesen küzdő válogatottról beszéltek, de például a szövetség elnöke, a véletlenül épp fideszes politikusként is ismert Kocsis Máté egészen konkrétan semmit nem reagált arra, hogy az elnöki időszaka alatt lezajlott 16 világbajnokság, Európa-bajnokság és olimpia alatt a nők és a férfiak összesen egy ötödik helyet hoztak össze. Az utolsó kézilabdával kapcsolatos posztja az Izland elleni meccs előtti szelfi azzal a Görbicz Anitával, aki nyáron még többekkel közösen aláírt a nyílt levélben háborodott fel azon a megállapításon, hogy mélyrepülésben lenne a magyar kézilabda.

Gulyás István szövetségi kapitány szerint nincs szégyenkeznivalónk, a hihetetlen szurkolók pedig túl nagy nyomást jelentettek néha a csapat számára.

Érdekes módon egyedül a sportolók voltak képesek úgy nyilatkozni a történtekről, hogy az ne legyen nevetséges:

Lékai Máté, Bánhidi Bence és Bodó Richárd sem volt hajlandó bírózni, Lékai pedig egyenesen jelezte, hogy egy teltházas csarnok márpedig nem lehet teher egy profi sportoló számára.

A helyzet tökéletesen mutatja, a végén kik szívják meg a legjobban a magyar kormány sportra történő teljes rátenyerelését: azok a sportolók, akiknek közvetlenül szakad a nyakába a hasonló égések utáni elkerülhetetlen közutálat. Magával a közutálattal nincs különösebben baj, alulteljesítő és motiválatlan csapattal a szurkolók néha még a mezt is levetetik a világon mindenhol, de ilyenkor a magyar játékosok kapnak plusz terhet is:

azt, hogy a sikeres pillanatokban megjelenő, a sportsikereket a Fidesz sikerének is gondoló politikusok és véleményvezérek ilyenkor diszkréten hátrébb húzódnak, és kussolva nézik, ahogy a sportolók bocsánatot kérnek, a fizetett csicskáik pedig izzadva próbálják összehozni azt a narratívát, amitől mégis győzelemnek tűnik egy vereség.

Az állampárt most épp kézilabdában tart itt, de gyakorlatilag minden a kezük ügyébe kerülő sporttal ez történik: amikor a focistáink kikaptak Andorrától, valahogy nem a nemzet (= a Fidesz szavazói) közös teljesítménye lett az eredmény, de amint Marco Rossi minden hátráltató tényező ellenére emberfeletti teljesítménnyel össze tudott gereblyézni egy jó meccsekre képes válogatottat, visszatért mindenki önmagát ünnepelni.

Most épp az eltűnés időszakát éljük: a Fidesz nagy emberei – élükün ugyebár a kéziszövetség elnökével – egyszerűen úgy csinálnak, mintha nem történt volna meg a meccs.

Pedig a játékosok felelőssége csak annyi, hogy alulteljesítettek, az ország jelentős részét ez érdekli az egyik legkevésbé akkor, amikor a 2010 óta teljesen átalakult, valójában csak máshogy dilettánssá vált sportpolitikát szidja.

A gyenge védekezésnél ugyanis sokkal idegesítőbb, hogy a magyar állam 128 milliárd forintot áldozott erre a rendezvényre úgy, hogy ebben egy úgynevezett tartalékcsarnok építése is benne volt Tatabányán laza hatmilliárdért. A csarnokban soha nem játszott a válogatott, mert későn készült el hozzá, igazából semmi köze nincs az Eb-hez.

Azzal jó teljesítmény esetén is könnyű vitatkozni, érdemes-e egy kézilabda-világeseményre annyi pénzt költeni csak arénákra, amiből több, mint tíz Groupama Aréna kijön:

ez a vita nem a sportra nagyon helyesen jelen lévő közösségi igényt tagadja, hanem azt, hogy a hatósági áras csirkefarhátak idején nem furcsa-e, hogy végül is meccsenként 1,1 millió forintba került minden nézője ennek a három teltházas mérkőzésnek.

Azzal egy szurkolónak soha nincs különösebb baja, ha nem olyan jó épp egy generációnyi kerete a kedvenc csapatának, legyen az klub vagy válogatott: a lényeg mindig az, hogy a rendelkezésre álló minőségből a lehető legtöbb legyen kihozva a végére. Ez szerencsés esetben bajnoki cím, kupagyőzelem, pechesebb esetben kínlódás és csodavárás, de

a közönség mindegyiket tudja értékelni, ha azt látja, a játékosok mindent megtettek a pályán. 

Az, hogy a magyar kormány úgy csinál, mintha egy kézilabda-, hoki-, vagy akár futballszurkoló az ő stadionjaikba szeretett volna bele reménytelenül és nem a mezbe, a címerbe, a közösségbe és az ezek mögött meghúzódó kacifántos világnézeti többletbe (ezt tényleg lehetetlen elmagyarázni, a legközelebb talán Nick Hornby jutott hozzá a Fociláz című klasszikusában), akkor

egyrészt a szurkolókat nézi hülyének, másrészt elbagatellizálja azt, hogy szakrális jelentőséggel csak a legfanatikusabbak számára bír a meccsrejárás önmagában, a nézők jelentős része szeretne a pályán is sikereket látni.

Hasonló eredménynél sportszakmai válságnak hívják a jelenlegi helyzetet olyan országokban, ahol a látványsportokat nem sajátította ki magának egy poltikai párt (érdemes megjegyezni, hogy az őket megelőző kormányok is boldogan mondtak le minden szavazatról, amit egy sikeres foci-Eb szereplés miatt feljavult közérzet jelent például), és

ilyenkor szokott jönni a megtisztulás, hullanak fejek, átszervezik az utánpótlást, átgondolják, hova és mennyi pénzt kellene költeni.

Magyarország nem ilyen ország, itt ugyanis a sportszakmai válság politikai válsággá változik, a Fidesz őrülten szelfizgető politikusai pedig pontosan ugyanazt csinálják, amit a hasonló kínos sztoriknál mindig: lapítanak, és várják, hogy elfelejtsük az egészet, hogy aztán a megfelelő időben megint előmásszanak a barlangjukból szelfizgetni.

A különbség annyi, hogy ameddig Borkai Zsoltot vagy napjainkban Völner Pált annyira nem ciki magára hagyni, addig a politikai termékké változott sportolók legalább annyit megérdemelnének, hogy valamelyik zseni azt mondja, kicsit az ő hibája is, hogy majdnem hét évnyi stabil pénzszórás, átszervezés után sem lett újra sikeres egy hagyományos magyar sikersport.

Persze logikus, hiszen egy sportág sikeréhez nem elég színházat csinálni sok fénnyel és megható történetekkel. Azzal maximum választásokat lehet nyerni.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!