Aki gúnyolódik a disznót vágó Orbánon, az aligha tudja legyőzni

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2022.01.19. 17:24

Az idei választási év minden közéleti primitívséggel, alpárisággal és hitványsággal együtt arra már bizonyosan jó lesz, hogy politológiai tankönyvekben tanítható példát adjon a modern és a posztmodern politika összecsapására. És ebben Orbán képviseli a korszerűséget. Nem csak a magyar valóság, de a világtrendek tükrében is.

„Orbán Viktor a hétvégét egy disznóvágáson töltötte a haverjaival, míg Márk-Zay Péter több ezer emberrel találkozott, testőrök nélkül” – írta kommentben Jámbor András, 8. kerületi összellenzéki képviselőjelölt a miniszterelnök-jelölt budapesti turnéjáról szóló bejegyzés alá.

Az vitathatatlan tény, hogy az ellenzéki hazai pályának számító fővárosban a legtöbb helyen nagy érdeklődés mellett megtartott fórumsorozat MZP eddigi talán legsikeresebb megmozdulása volt.

Viszont azt fontos látnunk, hogy a kormányfő pontosan ugyanazt tette Öttömösön, mint ellenfele Újpesten vagy a Blahán: kampányolt.

Csak egy másik univerzumban.

Az idei választási év minden közéleti primitívséggel, alpárisággal és hitványsággal együtt arra már bizonyosan jó lesz, hogy politológiai tankönyvekben tanítható példát adjon a modern és a posztmodern politika összecsapására. És ebben – bármennyire is okoz ez fájdalmat egynéhány progresszív kebelben –

Orbán képviseli a korszerűséget. Nem csak a magyar valóság, de a világtrendek tükrében is.  

Persze, ez korántsem biztos, hogy jó jel demokrácia jövője szempontjából.

Mára közhelyszerűvé érett az a megállapítás, hogy Orbán Viktor előszeretettel mutatkozik a nép gyermekének, hivatkozik vissza újra és újra vidéki, falusi gyökereire.

A népi(es)ség a közép-európai konzervatív politika elválaszthatatlan része, ennek hangsúlyozása sem a régióban, sem itthon nem számít nagy újdonságnak. Személyes demonstrálása pedig rendszeresen kiváltja a suttyóbb ellenzéki szimpatizánsok részéről az adekvát hülyeparasztozást, illetve az urbánus értelmiség szemellenzős keménymagjától a haladás, modernitás és európaiság szembeállítását a miniszterelnök által fémjelzett „maradi, provinciális, szűk látókürű, stb” mentalitással.

Ezek a japán vasút megbízhatóságával érkező reakciók pedig igen hatékonyan terelik oda, vagy tartják bent a Fidesz táborában mindazokat a vidéki vagy vidéki gyökerű tömegeket, akik sértve érezhetik magukat.

Orbán pontosan tudja, milyen gombokat kell nyomkodnia az ellenzéki közvéleményen, hogy pontosan olyan reakciókat váltson ki, amelyek az ő saját táborában megütközést kiváltva összezárják a sorokat. A meló további  részét a reménytelenül saját visszhangkamrájukban ordibáló kormányellenes kommentelők és megmondóemberek elvégzik helyette.

Az Orbán-univerzum

A virtuális identitásmeccsek újabb és újabb megnyeréséhez szükséges taktika tehát már jó ideje rendelkezésre áll. Orbán használja, bírálóinak egy része pedig – bár a lelke mélyén sejti, hogy ismét csapdába menetel - zsigerileg képtelen ellenállni a cselvetésnek.

Aki azonban figyelmesen követi a kormányfő  verbális – és egyre inkább vizuális – megnyilatkozásait, az okkal gyanakodhat arra:

itt ennél már többről van szó.

A harminc éves tapasztalatokra (és lassan másfél évszázados megosztottságra) épülő, kezdetben jó eséllyel ösztönösen kialakult taktikából stratégia alakul.

Orbán Viktor már nem csak egy PR-képet épít magáról, hanem univerzumot maga köré.

Olyat, amelynek számos elemét az 1945 előtti, és 1956 utáni hivatalos és félhivatalos ideológiából, illetve magyar valóságból kölcsönzik, ám mégis alapvető félreértés csupán „horthysta restaurációnak”, vagy „kádári nosztalgiának” címkézni.

A két világháború közötti (illetve részben I. világháború előtti), a közösségi identitást a magyar kultúrfölényre,

a politikai rendszert a tekintély hatalmára építő elitista világképpel szemben ugyanis ma Magyarországon a hatalom tekintélye dominál.

A NER kimondott és sugallt önképe szerint az országot nem azok vezetik, akik születési előjogaik vagy neveltetésük folytán erre predesztináltak, hanem azok, akik erre a leginkább rátermettek. A miniszterelnök vejének vagy falubeli gázszerelő barátjának mesés mértékű és ütemű vagyonosodása persze tagadhatatlanul léket üt ezen a narratíván.

Ám a lyukat éppen a rendszer első emberének mindenre (is) alkalmasságát, a legkomolyabb horderejű ügyektől az aszfalt meózásán át kutyatápos zsákok cipeléséig, vagy a disznóvágásig terjedő omnipotenciáját széles skálán bemutató propaganda igyekszik betömni – milliók számára hiteles módon.

Persze azért a magyarság kivételességének érzése ennek a rendszernek is igen fontos támfala.

Ám az elvont és a tömegek számára nehezen átélhető kultúrfölény helyét a „józan paraszti ész” kultusza veszi át.

Mi vagyunk az a nép, akiket nem hülyítettek még el az elborult nyugati ideológiai hóbortok és divatos hisztériák, nekünk még nem ment el az eszünk” – sugallja a NER propagandája.

És, hát valljuk be: a komoly gazdasági, társadalmi és stratégiai kihívások elől identitáspolitikai heroinba menekülő, a világjárványt is egyre hisztérikusabban és irracionálisabban kezelő Nyugatra mutatva igazán nincs nehéz dolga a rendszernek, ha saját magát a józan ész korlátozott lehetőségeket nyújtó, de nyugodt szigetének akarja láttatni.

A nemzet elintézője

Még szélesebb körben elterjedt féligazság, hogy Orbán Viktor a kádári gondoskodó apakép megtesítésére törekszik. Az egyre gyorsabb lovakon száguldó inflációt parancsszóra, árrögzítő varázsigével megállító intézkedések látszólag ezt a narratívát erősítik.

Csakhogy elég néhány, saját szimpatizánsaival történt találkozásról szóló videót megnézni a Facebook-oldalán, hogy lássuk:

itt nem a nemzet köztiszteletben álló, decens családfője érkezik meg, hanem sokkal inkább a magas pozícióba jutott, nagy dumás, rafkós untokatesó állít be egy újabb tuti ötlettel,

hogyan lehet okosba’ elintézni „még egy nyolcvanast” a nagyapónak, húsz deka farháttal többet a nagyanyónak, magasabb minimálbért a fiuknak, és olcsóbb étolajat az asszony lábasába.

A NER kétségtelenül épít a nemzeti büszkeségre. Ennek forrása azonban (még, ha kapnak is egy-egy játszóteret a sokezer éves fantasy-múltba révedt 21. századi sámánok is) ma már nem elsősorban a magyarság egykori vagy mai hatalma, kulturális vagy gazdasági fölénye, hanem sokkal inkább a magyar találékonyság, rafinéria, jég hátán is megélés amely biztosítja, hogy bármi is történik a világban, mi együtt, speciálba’ megoldjuk.

Sokkal inkább ez az össszekacsintás az, amit Orbánék eltanultak Kádáréktól. No, meg az a tapasztalat, hogy az emberek hajlamosak mindkét szemüket lehunyni, hogy ne lássák e kacsintás árát a jövőben.

Az Orbán-univerzum tehát gőzerővel épül, a magyarok egyre nagyobb hányada válik a részévé. Messze nem csak a Fidesz szimpatizánsairól beszélünk, hanem azokról a százezrekről – ha ugyan nem milliókról -, akik kritikusan vagy gyanakvással szemlélik a rendszert, esetleg csak hidegen hagyja őket a politika.

Az univerzumépítés ugyanis nem csak, sőt nem elsősorban szavazóbázis-építést jelent.

A posztmodern politika ugyanis nem a meggyőzésre épít, hanem a megélésre. A hatalom megszerzésének és megtartásának kulcsa a 21. században már egyre kevésbé azon múlik, hányan értenek egyet veled, hanem, hogy hányan élnek abban a világban, amelyet te építesz.

Nem kell, hogy szeressenek, még csak bízniuk sem kell benned. Elég, ha úgy látják a világot, ahogyan te láttatod. Ahogyan együtt látjátok. Így közülük azokat, akiket szeretnek, fanatizálhatod, akik bíznak benned, elviheted a szavazóurnákhoz, akik pedig ellenszenvesnek tartanak, passzívvá teheted. Kivéve persze, ha van egy másik univerzum, amelybe átzsilipelhetnek.

Modern vs. posztmodern

2022 Magyarországán ez az ellenzék előtt álló legkomolyabb, hovatovább az egyetlen valóban fontos kihívás. A választásmatematikai feladványok megfejtése, az egy igazellenzéki jelölt megtalálása, a listaállítási algebra-szemináriumok, de

még a közös program hegesztgetése sem pótolhatja egy alternatív univerzum felépítését.

És itt nem az oly sokszor – különben jogosan – számon kért vízió hiányáról van szó, az ugyanis a jövőre vonatkozik. A jövőt azonban azok képesek közösen látni, akik hasonló optikán át szemlélik a jelent. Ehhez a jelenlegi rendszer radikális elutasítása, az „ennél csak jobb jöhet” fatalista reménytelensége, vagy az agyonszajkózott elszámoltatás bosszúéhes (persze sokszor jogos) vágya édeskevés.

S persze nem segítette a kormányváltást a hetente jelentkező miniszterelnök-jelölti online freak-show sem. Ám a helyet az, hogy jó eséllyel ennek mederbe terelése sem fog érdemben változtatni az esélyeken.

Amit ugyanis Márki-Zay Péter csinál, az a rutinosan kilátástalan magyar ellenzéki mezőnyben tűnhet újszerűnek, vagy érdekesnek – de valójában egy alapvetően elavult politika ráncfelvarrt verziója.

A hódmezővásárhelyi polgármester ugyanis másfél órában egyedül, jóval rövidebben Simon Andrással, szimpatizánsok gyűrűjében a Blahán, vagy épp az ATV stúdiójában is ugyanarra törekszik: meggyőzni hallgatóságát, hogy alkalmas és jó vezetője lenne az országnak.

A modern politika világszerte vagy egy évszázadon át, és 1989 után nálunk is jó húsz esztendőn keresztül erről szólt. Kerestük azt a kiemelkedő képességű és tisztességes embert, akivé mi soha nem válhatunk, de a vezetésével jobbá tehetjük a hazánkat – ne feledjük: Orbán Viktor imidzse is erről szólt első kormányzása idején.

A modern politika a tudás és a tisztesség profán oltárképeit festette – sokszor persze hazug módon, hiszen rengeteg vezetőről derült ki ennek az ellenkezője. S a kétezres évek végére az oly sokat dicsőített „objektív szakértelem” kegytárgyai közül is sokról kiderült: ócska hamisítvány csupán.

A posztmodern politika bálványait azóta rólunk mintázzák, s mindaddig hajlandóak vagyunk áldozni nekik, ameddig úgy érezzük, olyanok, mint mi.

Illetve majdnem olyanok: csak éppen annyival okosabbnak, rátermettebbnek, alkalmasabbnak kell látszaniuk, hogy még elhiggyük, közülünk valók, de már rájuk merjük bízni sorsunkat.

A posztmodern politikus ezen a vékony pallón egyensúlyozik. Ám, minél inkább sikerül saját népének pozitív és gyarló tulajdonságait rafináltan egymásba szőve univerzumot fonni maga köré, annál tovább maradhat a magasban. Aki pedig szeretné letaszítani, annak muszáj ugyanezen a pallón megküzdenie vele. Saját univerzum nélkül pedig sokkal nehezebb lesz.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!

Balogh Gábor
Balogh Gábor Vendégszerző

Újságíró, publicista.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek