Úgy ambiciózus a magyar klímaprogram, hogy igazából nem is az. Hogyan tovább?

A 2020-ban elfogadott magyar klímatörvény szerint 2030-ig 40 százalékkal kellene csökkenteni 1990-hez képest az üvegházhatású gázok kibocsátását, aminek a nagy részét már teljesítettük. Ha azonban 2050-re el akarjuk érni a klímasemlegességet, 2030 után hatalmas mértékben kellene csökkenteni a kibocsátást. Az Egyensúly Intézet szerint a célok ebben a formában nem jók. De akkor milyen klímavédelmi cél kéne 2030-ra?

Január 17-én tartott sajtóklubot a Másfélfok éghajlatváltozással foglalkozó tudományos újság, aminek vendége Bart István klímapolitikai szakértő, az Egyensúly Intézet nevű think tank külső tanácsadója, a Klímastratégia 2050 Intézet ügyvezetője volt.

Bart az Egyensúly Intézet nemrég megjelent tanulmányát ismertette, amely azt a kérdést járta körül, hogyan érheti el Magyarország a klímasemlegességet 2050-ig, és hogy a 2030-ig megfogalmazott klímacélok ezzel milyen kapcsolatban állnak, illetve azokat miként kellene módosítania a kormánynak.

A 40 százalékos cél nem elegendő 

A sajtóklubot Vigh Péter, a Másfélfok főszerkesztője nyitotta meg, aki kifejtette, hogy 2019 óta sokat változott a világ, ha a Fidesz-KDNP-kormány és a klímavédelem kapcsolatáról beszélünk:

míg 2019-ben Orbán Viktor az akkori észt, a cseh és a lengyel kormányfőkkel vétózták meg az EU klímavédelmi céljait az uniós csúcson, 2020-ban a kormány már egy klímatörvényt fogadtatott el az Országgyűléssel,

amiben kimondták: 2050-re Magyarországnak el kell érnie a klímasemlegességet. Ezzel a kormány egy szűk klub részévé vált, lévén, hogy a világon még kisebbségben vannak azok a kormányok, amelyek valamilyen klímavédelmi törvényt elfogadtak. 

A 2020. június 3-án elfogadott törvény emellett kimondja, 2030-ig az 1990-es referenciaértékhez képest 40 százalékkal csökkenteni kell az üvegházhatású gázok kibocsátását, illetve eddig az energiafogyasztásban bruttó 21 százalékra kell nőnie a megújuló energiaforrások részesedésének.

Azonban az Európai Bizottság által kidolgozott Fit for 55-nak nevezett klímavédelmi csomag miatt ez a 2030-as cél már elavulttá vált, 

hiszen a Bizottság ezzel a javaslatcsomaggal többek között azt szeretné elérni, hogy 2030-ig legalább 55 százalékkal csökkenjen az EU kibocsátása,

így a magyar klímatörvényben lefektetett célok nem már nem lesznek elegendőek, ha majd vélhetően 2022-ben az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa elfogadja a Frans Timmermans által bemutatott javaslatcsomagot. 

Mint arról Bart előadásában beszélt, a jelenlegi magyar cél egyrészt a Fit for 55 miatt, illetve a magyar klímatörvény vállalásai miatt sem túl ambiciózus, mivel

a Mátrai Erőmű jövőbeni bezárásával, illetve a napelemparkok folyamatos telepítésével Magyarország a 40 százalékos csökkentést szinte már teljesítette, vagy kevés erőfeszítés kell hozzá

– a szakértő szerint jelenleg körülbelül 36 százalékkal csökkentettük az eddigi kibocsátásunkat az 1990-es referenciaértékhez képest.

„Nagyon dicséretes, hogy van klímatörvény, de nagyon rövid. Az egész mindössze három oldal és szinte semmit nem mond a végrehajtásról, a végrehajtás ellenőrzéséről pedig tulajdonképpen semmit”

– fejti ki Bart, aki hozzátette, emellett probléma, hogy Magyarországnak nincs átfogó klímacsomagja és célja, hanem sok különböző kormányzati stratégia van, amit nem fog össze egy törvényerejű akcióterv sem, ami meghatározná, hogy a jövőben milyen jogszabályokat kellene majd elfogadni és mikor, illetve hogy ezeknek milyen kibocsátáscsökkentéssel kellene járniuk.

A szakértő szerint a 40 százalékos magyar klímacélhoz 2030-ig viszonylag már csak kevés csökkentés kell, azonban utána egy meredek úton kell eljutni a klímasemlegességhez. A klímasemlegességi cél túlnyomó részét a 2030-as év után kell teljesíteni,

amivel „lényegében a gyerekünkre toljuk, hogy majd ők oldják meg a klímaváltozást”

– fogalmazott Bart.

Mint a lentebbi ábrán látszik, az Egyensúly Intézet számításai szerint 1990 és 2020 között évente átlagosan 2 százalékkal csökkent a kibocsátás mértéke. Az tanulmány szerint ahhoz, hogy a 2030-as célokat teljesítse Magyarország, 2020 és 2030 között évente mindössze 0,6 százalékkal kellene csökkenteni a kibocsátást, azonban emiatt 2030-tól kezdve már 4,7 százalékkal kéne minden évben. Az Intézet szerint emiatt a 2030-as cél nem jó, viszont akkor mi legyen helyette? 

Milyen klímacél kellene 2030-ra?

Mint Bart mondta, a tanulmány célja nem a jelenlegi kormány kritikája: helyette konstruktív javaslatokat fogalmaztak meg, milyen célt lenne érdemes kijelölni 2030-ra,

mivel a 2030-as cél nem a végpont, mindössze egy mérföldkő a 2050-es klímasemlegességhez vezető úton.

A tanulmány vezetői összefoglalóban úgy fogalmaz: új, szigorúbb, egyúttal realista klímacélra van szükség 2030-ra, amely a csökkentéseket egyenletesebben osztja el a jelenlegihez képest.

Bart előadásában ismertette az intézet által kidolgozott három lehetséges utat, hogy a következő három évtizedre szóló kibocsátáscsökkentési pályája milyen lehet Magyarországnak:

• egyrészt lehet orrnehéz, azaz az erőfeszítések nagyobb része következő három évtized elejére esik;
• egyenletes;
• illetve farnehéz, amiben a csökkentés javát 2030 vagy azután végeznénk.

Bart szerint Magyarország jelenleg egyértelműen a harmadik pályán van, az pedig nagyon komplex kérdés, hogy a döntéshozók melyik utat válasszák, hiszen

a kibocsátáscsökkentés a környezetvédelmi mellett egyszerre gazdasági, társadalmi és technológiai kérdés is egyaránt.

A tanulmányban szerzőtársaival együtt amellett érvelt, hogy a 2030-as célkitűzésnél figyelembe kell venni, hogy az optimális pálya ágazatonként eltérhet a technológiai lehetőségek és a kiinduló adottságok függvényében. Például a közlekedésben az elektromos autók annyira nem terjedtek el, hogy 2030-ig érdemben csökkenjen a szektor kibocsátása, sőt, az elmúlt évek trendjei szerint az 2030-ig még nőni is fog. A mezőgazdaságban sincs még olyan technológia, amivel drasztikusan lehetne csökkenteni a kibocsátást, így 2012-től kezdve az agrárszektorban is nőtt a kibocsátások mértéke.

Az Intézet ezért három lehetséges javaslatot vázolt fel 2030-ig:

• minimális célkitűzés – ebben az esetben a kibocsátáscsökkentés a referenciaértékhez képest nettó 45 százalékkal csökkentenénk a kibocsátást;
• fokozatos célkitűzés – ebben az esetben ez a szám nettó 55 százalék lenne,
• míg az ambíciózus célkitűzés esetén nettó 60 százalékkal csökkentenék a kibocsátást, amivel Magyarország lényegében az innováció élére állna.

Ahogy az a lentebbi ábrán is látszik, a különböző célkitűzések másfajta kibocsátáscsökkentéssel járnának, ugyanakkor már az Intézet által javasolt minimális célkitűzés is jóval nagyobb kibocsátáscsökkentéssel járna 2030-ig, mint a klímatörvényben foglaltak.

Az, hogy melyik utat választjuk, az Bart szerint lényegében a politikai akarattól, a technológiai lehetőségektől és a gazdaság kapacitásától függ.

Bart egyébként amellett érvelt, hogy Magyarországnak megérné az ambiciózusabb, 2030-ig 60 százalékos csökkentést előíró utat választania, mivel

jelenleg egy verseny zajlik, hogy ki éri el hamarabb a klímasemlegességet, aki pedig hamarabb ér oda, annak több hely jut ebben az új világban

– példaként Dániát említette, ahol a szélerőművekbe való tudatos beruházással gazdasági előnyre tettek szert, de megemlítette Japánt is, ami a Toyota révén az elektromos autók piacán jutott gazdasági előnyhöz.

Önmagában az energiaszektor nem elég 

Bart felhívta a figyelmet, hogy egyik ágazatban sem könnyű a kibocsátáscsökkentés, és mindenhol eltérő problémákkal és adottságokkal kell számolni. A klímaszakértő úgy számol, 2030-ig az elektromos autók nem fognak áttörést hozni, az épületek felújítása nagy erőfeszítéssel és befektetéssel jár, míg az elmúlt évek napenergia boomja ugyan üdvözölendő,

ám az a kibocsátási célokat nem csökkenti, mivel a szakértők szerint a napelemek csak a magyar energiaimportot váltják ki.

Az energiaszektor amúgy sem a legnagyobb kibocsátó Magyarországon: 2019-ben a bruttó kibocsátások 19,2 százaléka keletkezett a villamosenergia- és a hőtermelésből, olajfinomításból, ami a dobogó harmadik fokára elég, ugyanis az ipari kibocsátás (20 százalék), illetve a közlekedésből származó kibocsátások (22,8 százalék) is megelőzik. (Emellett az épületek fűtése a kibocsátások 15,4, a mezőgazdaság 13,5, a hulladékgazdálkodás pedig a 5,3 százalékát tették ki.)

Bart szerint mindegyik ágazatban azonnal neki kéne állni kidolgozni a terveket és megkezdeni a kibocsátások csökkentését, miközben az eddigi magyar tervek leginkább csak az energiaszektorral foglalkoztak. Azonban az energiaszektor önmagában nem elég, ezért

már 2030 előtt meg kellene kezdeni az egyébként nehezen dekarbonizálható szektorok átalakítást,

még akkor is, ha annak a megvalósítása jelenleg drága vagy a technológia még egyelőre nem elég hatékony, mivel az energetika és az épületek átalakítása önmagában nem elegendő.

Bart szerint az egyik legsürgősebb tennivaló az épületek felújításában, amivel viszont elég rosszul állunk: évente közel 100 ezer lakás mélyfelújítására lenne szükség, azonban ennek csak a töredéke történik.

Az épületszektor felújítását azért is kellene időben elkezdeni, mivel az építőipar kapacitása szűkös, emellett megjegyezte, hogy a lakosság szempontjából az energiahatékonyság lenne az igazi rezsicsökkentés: egyrészt ezzel a háztartásoknak csökkennének a rezsiköltségei, másrészt az energiahatékonyság kevesebb felhasznált energiával járna, amivel csökkenne a széndioxidkibocsátás, illetve javulhatna a levegő minősége is.

Ezzel egyébként már az Azonnalin is foglalkoztunk, Szegő Judittal, a Levegő Munkacsoport munkatársával jártuk körbe a háztartások fűtése és a levegő minősége közötti kapcsolatot.

Célok mellett eszközökre és intézményi keretekre is szükség van

Bart előadását úgy zárta, hogy a különböző kormányzati stratégiák és célmeghatározások önmagukban nem elegendőek, azt intézményi kerettel is össze kellene fogni:

probléma, hogy a magyar klímatörvény alig mond valamit végrehajtásról, az ellenőrzésről pedig semmit,

és a feladatok is csak a kormányra vonatkoznak, nem pedig konkrét minisztériumokra vagy egyéb állami szervekre.

Bart szerint rengeteg kormányzati stratégia van a klímavédelemmel kapcsolatosan, majd visszautalva előadása elejére arról beszélt, hogy nincs egy törvényerejű akcióterve, amiben lefektetnék, hogy mikor, melyik szektornak mennyivel kéne csökkentenie a kibocsátását.

Többnyire Magyarországon országgyűlési határozatok vannak, vagy az Európai Bizottság felé beadott tervezetek – ahogy Bart fogalmazott, házi feladatok – azonban a szakértő szerint a célok teljesüléséhez törvényi erejű akcióterv lenne szükséges határidőkkel, pontosan meghatározott célokkal.

Emellett megemlítette, hogy Nyugat-Európában is akadnak viszonylag szűkszavú klímatörvények, azonban a legtöbb törvényben megtalálható az ún. klímatanács, ami viszont a magyar törvényből teljesen hiányzik.

Ezért az Egyensúly Intézet azt javasolja, hogy Magyarországon is állítsanak fel egy klímatanácsot,

amelyben szakértők kapnának helyet, és a feladatuk az lenne, hogy nyomon kövessék a különböző intézkedések hatásait, ha szükséges, új intézkedéseket javasoljanak, illetve véleményezzék a mindenkori kormány által javasolt terveket és intézkedéseket.

Azonban fontos, hogy a klímatanácsban független szakértők vegyenek részt, és Bart szerint az is fontos lenne, hogy tagjai kívül álljanak a napi politikai harcokon, és emiatt kimondhatják azokat a politikai kockázatokat jelentő megállapításokat is, amit egy kormány már nem biztos, hogy megtenne.

A közvélemény nélkül nem megy

A szakértő felhívta a figyelmet, hogy a klímavédelem melletti harc nem mehet végbe a közvélemény bevonása nélkül, ezért fontos lenne, hogy a döntéshozatalba bevonják a közvéleményt is – például a különböző szektorok képviselőit, a civil szervezeteket, a helyi közösségeket vagy akár egyes állampolgárokat is. 

Ez azért lenne fontos, hogy a klímavédelem melletti harc ne egy „top-down”-jellegű folyamaton keresztüljön valósuljon meg – azaz ne a kormány kényszerítsen rá mindent a társadalom és a gazdaság egyes szereplőire, hanem közösen vitassák meg és jelöljék ki a konkrét célokat, mivel így a közvéleménynek és a különböző szektoroknak is könnyebb bevállalni a sokszor fájdalmas átalakulásokat.

Ez már csak azért sem elhanyagolható, mert Bart szerint ugyan az emberek hajlandóak bizonyos áldozatokat hozni,

azonban ezek az áldozatok és vállalások nem elegendőek.

A szakértő szerint ugyan 15 évvel ezelőtthöz képest az emberek most többről hajlandóak lemondani, azonban ez még így is legalább tíz évvel el van maradva attól, amiről jelenleg le kellene mondani.

A snapshot of the youth climate protest in Glasgow #COP26 pic.twitter.com/OyBgO3PSb6

— Alexandre Lillo (@Lillaw) November 5, 2021

Bart szerint Magyarország annyiból szerencsés, hogy itthon nincs egy olyan nagyobb társadalmi csoport sem, ami ellenérdekelt lenne a kibocsátáscsökkentésben – mint például Lengyelországban a bányászok –, és a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az emberek pártszimpátián kívül is elismerik a súlyát és a jelentőségét a klímavédelemnek.

Ugyanakkor szerinte itthon probléma, hogy jelenleg nincs kidolgozva, hogyan lehetne igazságosan elosztani a kibocsátáscsökkentést, 

hogy a szegényeknek és a gazdagoknak ne ugyanakkora legyen a klímaszámla, hanem egy igazságos közteherviselést valósítsunk meg, ha már a tanulmányok szerint a jobbmódúak amúgy is nagyobb széndioxidkibocsátással járó életvitelt folytatnak.

Az Egyensúly Intézet teljes tanulmányát az alábbi linken lehet megtekinteni.

De miért fontos a klímaváltozás elleni harc? Ürge-Vorsatz Diána klímakutatóval jártuk körbe! Hogyan érné el Magyarország az energetika klímasemlegességét? Utánajártunk! Miért fontos az épületek energetikai korszerűsítése itthon? Elmagyarázzuk!

NYITÓKÉP: JuergenPM / Pixabay
ÁBRÁK: Egyensúly Intézet tanulmánya (Az intézet engedélyével)