Szerző:
Renczes Ágoston
A politikusok munkájának a része kellene, hogy legyen, hogy rá tudják irányítani a sajtó figyelmét arra, amit üzenni akarnak.
Pintér Bence már több alkalommal is foglalkozott a média választási kampányban betöltött szerepével. A 2018-as választás után elég dühös cikkben kárhoztatta a kormánytól független sajtót, amiért az gyakorlatilag politikai aktorrá előlépve szinte kizárólag a választási koordinációt követelte a pártoktól, miközben nagyjából a kormány és az ellenzék oldalán is mindenkit látható élvezettel tartott hülyének.
Bence múlt héten újra a témához nyúlva azt kifogásolta,
hogy a független médiát már csak a bulvár érdekli az ellenzéki kampányból,
és az ellenzéki politikusok mondhatnak bármit például a szakpolitikai elképzeléseikről, a sajtó úgyis csak azt fogja kiemelni, ha mondtak valami rosszat az összefogásról – bulvár alatt tehát elsősorban az összefogással kapcsolatos súrlódásokat és konfliktusokat kell ez esetben érteni.
Bence roppant érdekes kérdéseket feszeget, hiszen kétségtelen, hogy a sajtónak jelentős szerepe van a véleményformálásban (még ha ez az utóbbi két évtizedben meg is változott azzal, hogy a közösségi médiában szinte bárki a klasszikus sajtóéhoz mérhető elérésű véleményvezérré válhat, sőt mára teljesen hétköznapi jelenséggé vált, hogy a politika ilyen véleményvezéreknek látszani akaró propagandistákkal próbálja letartolni a közösségi médiát).
Azzal, amit Bence a sajtó szerepéről gondol, nem szeretnék különösebben vitatkozni.
Az biztos, hogy a magyar sajtóviszonyok elég perverzek:
a kormány óriási, rengeteg lapból álló médiabirodalommal propagálja saját magát egyébként meglehetősen rossz hatásfokon, a kormánytól független média pedig a saját üldözöttségéről és elnyomottságáról soha meg nem feledkezve összehasonlíthatatlanul kevesebb pénzből ér el legalább annyi vagy még több vagy akár összehasonlíthatatlanul több embert, mint a világ összes pénzével telepumpált kormánymédia.
Meg az is elég fura, hogy a kormánynak a független sajtó kicsinálására tett lépései eredményezték paradox módon a magyar sajtóban utóbbi pár év legörömtelibb fejleményét: nevezetesen azt, hogy több bedarált sajtótermék is a mindenféle beteg tulajdonosi struktúráktól mentesen, a támogatásokra és olvasókra támaszkodva született újjá, mások meg előre menekülve maguktól átálltak az előfizetéses modellre.
Hogy közben milyen színvonalon és mekkora szereptévesztésben végezték a munkájukat, abban jelentős részt egyet is értek Bencével, és magam is elég furának tartom a magyar sajtó elgonzósodását, ami hiába eredményez emlékezetes és kivételesen szórakoztató szövegeket, ha nemcsak ezek esetében, hanem szinte mindig teljesen összefolyik a tény- és a véleménycikk – a 444 például bevallottan teljesen tudatosan kommentálja a híreket –, miközben például a politikai-gazdasági befolyásolást az olvasói előfizetéses modellre cserélés közép-európai pionírja, a szlovák Denník N nagyon határozottan igyekszik elválasztani a tényműfajt a véleménytől.
Akármit is gondoljunk azonban a kormánytól független sajtóról, az egészen nagy bizonyossággal állítható róla, hogy
kiszámítható.
Kiszámítható, hogy ha MZP mond valami ordas hülyeséget, akkor a sajtó azt fogja elsősorban felkapni, függetlenül attól, hogy amúgy miről beszélt. Ahogy az is kiszámítható, hogy ha a sajtó bármikor beigazolódni látja a nagyon sokféle pártból álló ellenzéki összefogással kapcsolatos aggályokat, akkor arra is ugrani fog.
Ha pedig valami kiszámítható, arra fel lehet készülni, sőt bűn nem felkészülni rá.
A politika is egy szakma, aminek az is nagyon jelentős részét képezi, hogy a politikusnak el kell tudnia adni magát, értenie kell, hogy hogyan működnek a kommunikációs csatornák, tudnia kell előre látni, hogy milyen következménye lesz annak, amit mond.
Ahogy Balogh Gábor írta nagyon helyesen, MZP-nek szüksége lenne egy kommunikációs tanácsadóra, aki megtanítja neki, hogy „nem azt mondjuk el, ami eszünkbe jut, hanem azt, amit közölni akarunk – és nem mindig akarjuk közölni azt, ami eszünkbe jut”.
Ha az áprilisi választás fiaskó lesz MZP számára, annak nem az lesz az egyik oka, hogy a kormányfüggetlen sajtó sokat írt arról, hogy hülyeségeket beszélt,
hanem pusztán az, hogy hülyeségeket beszél.
Hogy ezt a független média aránytalanul gyakrabban teszi, mint hogy beszámoljon a szakpolitikai elképzeléseiről, arra lehet azt kívánni gyógyírnek, hogy a média önmérsékletet gyakoroljon, de sokkal hatékonyabb lenne,
ha a politikus profi módon nem követné el a legbanálisabb kommunikációs hibákat.
Ugyanis egy politikus nem engedheti meg magának, hogy ilyen szinten nyisson maga ellen támadási felületet, ahogy azt MZP teszi nap mint nap, mert arra le fog csapni a sajtó, akár azért, hogy minden megerőltetés nélkül lejárassa – ahogy azt teszi a kormánymédia –, vagy pedig azért, mert a sajtónak egyébként is kötelessége beszámolni arról, ha egy politikus, különösen egy miniszterelnök-jelölt hülyeségeket beszél.
Ami pedig az összefogást illeti, magától értetődő, hogy felfokozott figyelem övezi, hogy képesek-e ezek a sokmindenben különböző, és az összefogáson belül egymással is versenyző és egymás kárára helyezkedni próbáló pártok összezárni és egy közös kampányt levezényelni, mert amellett, hogy ez a minimumfeltétele annak, hogy jól szerepeljenek a választáson, azt is megmutatja, hogy kormányra kerülve tudnak-e majd együttműködni.
Ha tehát világos, hogy a sajtó egyből rá fog mutatni a legkisebb repedésre is, hogy fel fogja fújni az ezzel kapcsolatos belülről jövő megjegyzéseket, akkor arra az kellene legyen a válasz, hogy az összefogás kialakít
egy közös stratégiát arra, hogy mit mondanak a politikusok az ezt firtató újságírói kérdésekre.
És még valami: anélkül, hogy mentegetném a szakpolitikai kérdések helyett a bulvárral foglalkozó újságírókat, megintcsak arra hívnám fel a figyelmet, hogy a politikusnak nemcsak magát, hanem azt is el kell tudnia adni, hogy mit szeretne kezdeni az országgal. Hogy hogyan oldaná meg az oktatás, az egészségügy súlyos problémáit, hogy mit kezdene a szegénységgel, a súlyos szociális feszültségekkel.
És ezekről nem elég beszélni, ezeket nem elég leírni, sokkal kreatívabbnak kell lenni, hogy nemcsak – az adott esetben – lusta újságírók figyelmét keltsék fel, hanem a választópolgárét is. És lehet, hogy – az adott esetben – felületes újságírók túl sokat foglalkoznak a politikai bulvárral a szakpolitikai kérdések kárára,
az azonban ugyanúgy szereptévesztés lenne a részükről, ha elnézőek lennének bármelyik politikussal szemben.
Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.