Egy este története a magyar kéziválogatott és Varga Judit társaságában

Egyszer mindennek meg kell történnie: én például kimentem kézimeccsre, hogy lássam, mennyire sikerült magyaros körítést adni a kézilabda aktuális Waterloo-jának.

Bevallom őszintén, ambivalens viszonyom van a kézilabdával, és nehezen is mondok róla bármit. Az évek során nagyjából kialakult bennem, hogy a focin kívül egyik sportnak sincs túl sok értelme, de azért vannak szintek: a hokit kifejezetten kedvelem, a kosárlabdával még úgy elvagyok, a vízilabdát viszont tényleg valami szörnyűséges pótléksportnak tartom, ami rajtunk, az olaszokon és az egykori Jugoszlávián kívül valójában élő embert nem érdekel.

A kézilabda valahol ezek között van, ráadásul mivel teljesen érthetetlen a lebonyolítása (nekem aztán tényleg ne mondja senki, hogy felfogja, pontosan honnan és miért jár olimpiai kvóta, mi a legfontosabb eseménye, stb.),

ránázésre nagyjából havonta van valami világesemény, amin csodát várunk a magyaroktól,

elraktam a vízilabdához közelebbi fakkba.

Ráadásul további személyes kapcsolatom vele, hogy a HVG-nél írt egyik utolsó cikkem – amiben kicsit nevetgéltem a fideszes sportszövetségi vezetőkön – eljutott a magyar kéziszövetségnél uralkodó Kocsis Mátéhoz, aki aztán egy elegáns üzenetben Facebookon magyarázta el nekem, mint propagandistának, hogy hazudok, amikor azt írom, a magyar kézilabda mélyrepülésben van, hiszen micsoda teljesítmény ez, ráadásul Európa-bajnokságot rendezünk.

Namost a számok továbbra is azt mutatják, hogy a magyar férfi kézilabda maximum felfelé szálló ágban van egy jó hosszú ideig tartó mélypont után,

az Eb-rendezés pedig a legkevésbé sem sportsiker, azt ugyanis a válogatottak szokták elérni.

Szóval ezek után kicsit fanyalogva mentem el a valamiért minden sporteseményért rajongó Botond barátommal csütörtök este a nagy nyitómeccsre, méghozzá úgy, hogy azt is csak reggel tudtam meg, hogy Hollandia az ellenfél, és őszintén szólva azt is csak most tudtam meg, hogy a piacgazdaságot imitálva egy monopolhelyzetben lévő állami céges névszponzorral MVM Dome-nak hívják azt a vadonatúj 20 ezres arénát, hiszen a két megállóra lévő 12 500 férőhelyes Papp László Sportaréna nyilván nem volt elég annak ellenére, hogy a klubszintű kézilabdára tavaly Veszprémben és Szegeden járt a legtöbb néző – ez fordulónként 1988-at, illetve 995-öt jelent átlagban.

Erről a csarnokról tulajdonképpen már mindent megírtak, de azért érdemes kiemelni, hogy

Magyarország eredetileg a Papp László Sportarénával pályázott az Eb-rendezésre, viszont a pályázatban ígéretként szerepelt, hogy építünk egy nagyobb arénát. 

Ez lett az MVM Dome, ami tulajdonképpen a NER stadionépítési mániájának címerállata lett: először 10-15 milliárd forintról beszélt Kocsis Máté mint építési költség, ebből pár szempillantás alatt 128 milliárd lett. Ez olyan nagy összeg volt Garancsi István cégétől, hogy az még itt is sok, és nem is lett volna rá pénz, úgyhogy végül elvállalták nagyjából a fele pénzért, 78,17 milliárdért.

Ehhez képest az egész csarnoképítést annyira agyonhallgatták, hogy az is csak jelentős mértékben az engem erre a meccsre elcibáló, már említett Botond barátom miatt lett téma, hogy már vadul épül valami annak ellenére, hogy látványtervet sem látott róla a nagyközönség.

Na de a kispolgári fanyalgást félre téve, amúgy az MVM Dome nagyon szép, tulajdonképpen tökéletes arénáról beszélünk mozgólépcsőkkel, sok és elég büfével, tágas vécékkel, az én siófoki meg budafoki stadionokhoz szokott lelkemnek kicsit plázás hangulattal, és a megszokott közegemhez mérten meglepően középosztálybeli társasággal.

Valószínűleg ez a középosztálybeli társaság még az általam annyira szeretett fociközegnél is jobban meglepődött rajta, hogy a magát mindig a szervezőkészség csúcsaként emlegető magyarok összesen négy akadályt tettek a bejutás elé:

• először is kellett egy karszalag, amit a védettségi igazolásunk vagy negatív PCR-tesztünk felmutatásakor kapunk meg (igen, a negyedik/ötödik/kitudjahanyadik hullám közepén nem kellett koronavírus elleni védőoltás egy 20 ezres rendezvényre),
• aztán az egyetlen feljárón megközelíthetó csarnok elé is raktak valami érdekes védvonalat, aminek annyi szerepe volt, hogy
• megállítsa a legnagyobb tömeget a fémdetektoros vizsgálattal ellátott kapu előtt, hogy
• aztán a valódi bejárathoz érkezve felmutassuk a jegyeinket, és beengedjenek.

Az alábbi képen egyébként egy viszonylag jól, nagyjából 20-25 perc alatt kivárható sor látható.

Már a második vonal okozott némi zavart, ugyanis a beléptetőkapuk egy részét bármiféle kérdés nélkül leállították,

így a beszámolók szerint a tömeg többször is tolakodni kezdett, de én leginkább azon lepődtem meg, hogy a jegyem vonalkódját négy lépésben sem ellenőrizte le senki, és a legvégén is csak ránéztek a kinyomtatott papírra, mielőtt beengedtek volna.

Mint már írtam, az aréna tényleg lenyűgöző a hozzám hasonló épületrajongók számára: a nagyon szűken, de meglepően kényelmesen elhelyezett székek még a legmagasabban ülők számára is biztosítják a jó rálátást a pályára, az pedig már nyilván apró technikai malőr, hogy én például pont egy olyan ülőhelyet húztam be, ahonnan a hozzám közelebbi kivetítőnek csak a hátát lehetne látni, ez pedig pont eltakarja a másik kivetítőt.

Nem nagy gond, a pálya a lényeg, de mivel itt nem fociról van szó, azért néha jó lett volna, ha nem az Eredmenyek.comról kell emlékeztetnem magam, hogy is állunk épp.

Nyilván figyelhettem volna szigorúan a meccsre is, de ez több okból is ki lett zárva: először is azért, mert be kell ismerni, hogy a kézilabda elég repetitív sport, ami alapvetően arról szól, hogy a hatost adogatják körbe játékosok, aztán valaki felugrik és vagy bedobja vagy nem.

Ezt jó szívvel viszonylag nehéz végig követni, mikor például azt is ki lehet szúrni, hogy a skyboxok meglepően üresek voltak:

A másik óriási buli pedig ilyenkor a celebspotting!

Bevallom, egy ideig azt hittem, a legismertebb ember, akit kiszúrhatok az Bede Zsolt szélsőjobbos vizuális művész és nyelvújító lesz, de szerencsére tévedtem: egy kis hunyorítással az egyik skyboxban egyszer csak magát az igazságügyi minisztert, Varga Juditot szúrtam ki, ahogy két gyermekével, és azok apjával, Magyar Péterrel izgulják végig a meccset.

Ha valaki szaftos pletykákra vágyna, azt ki kell ábrándítsam: a politikus semmi olyat nem csinált, amit ne csinált volna bárki, bár azon azért hümmögtem kicsit, amikor megláttam, hogy Magyar talpas pohárból iszik valamit egy meccsen.

Varga látszólag csak épp annyira volt kiborulva, mint a közönség, ugyanis a nagy izgalmak közepette a magyar válogatottnak sikerült kikapnia a túlzással félamatőr játékosokból álló Hollandiától (igen, még akkor is, ha tudom, hogy a húzóneveik már Németországban játszanak).

De nyugi, paparazziztam, ezt néze mindenki, itt van!

Hogy a taópénzekből felpumpált kéziválogatott vereségének mekkora értéke van, azt már a nálam a kézilabdához jobban értők dolga eldönteni, de a kézilabdát valamiért még mindig az egyik hagyományos magyar sikersportként kezelők arcára nézve tényleg szívesen odamentem volna jelezni miskolciként:

nyugi srácok, az az összeomlás, amit ti itt láttatok, az nekem a heti rutinom!

Mást nem is tudok mondani erről az estéről azon túl, hogy 31-28 lett az eredmény Hollandiának, valószínűleg életem utolsó kézimeccse volt (bár magyar csapat vereségének soha nem örülök, azért némi sebtapasz, hogy még így is jobban értek hozzá ezek szerint, mint Kocsis Máté), ugyanis visszatérek a komfortzónámba, és vadul készülök a január 31-i Vasas-Diósgyőrre.

A minősíthetetlen képekért elnézést, én készítettem őket.