Orosz vétók, magyar szuverenitás - tegnap és ma

Vissza a hidegháborúhoz, amelyben Moszkva „geopolitikai érdeke” fontosabb, mint a lengyel kormány szuverén döntése, a cseh hadsereg tapasztalatszerzése, a szlovák állam biztonsága vagy az ukrán, grúz vagy bosnyák választók akarata (ez a három ország jelenleg NATO-tagjelölt). Ennek az 1990 előtti hozzáállásnak a visszautasítása lenne napjaink igazi szuverenista gondolkodásmódja.

A magyar külügyminiszter nem volt boldog. Nyugatról, különösen Németországból az elmúlt időszakban nyugtalanító hírek érkeztek, és most beszélgetőpartnere, a német külügy államtitkára is ráerősített a magyar félelmekre.

A tét hatalmas volt, hiszen Magyarország elemi biztonsági érdekei forogtak kockán.

A kérdés nem volt kisebb, mint hogy a nyugati nagyhatalmak, elsősorban az Egyesült Államok és Németország, szakítanak-e a jólbevált hidegháborús reflexeikkel, amiknek az volt a lényege, hogy léteznek megkérdőjelezhetetlen nagyhatalmi befolyási övezetek, ahol a mitugrász kisebb államok helyett az okos nagyok döntenek.

Márpedig a kis Magyarország negyven évig Moszkva befolyási zónája volt, és a nemrég létrejött Oroszország továbbra is fent szerette volna magának tartani a magyar (és lengyel, és cseh, és szlovák, és…) belügyekbe való beleszólás jogát.

Vagy, ellenkezőleg, Bonn és Washington elbúcsúzik a hagyományos gondolkozásmódtól, és mondjuk a magyarok kezébe helyezi a döntés jogát arról, hogy kivel akarnak szövetkezni.

Nem volt kérdés, hogy a magyar kormány képviselőjeként a külügyminiszter mindent megtett azért, hogy a második, szuverenista gondolkodásmód kerekedjen felül, de a német államtitkár nem tűnt különösebben vevőnek a magyar érvekre.

1993 koraőszén járunk, a magyar külügyminiszter Jeszenszky Géza volt, német beszélgetőpartnere pedig Dieter Kastrup, a német külügy egyik befolyásos államtitkára és szürke eminenciása. Két évvel voltunk a Varsói Szerződés megszűnése után és a terhelt szomszédsági kapcsolatokkal és mély gazdasági válsággal küzdő

Magyarország letolt gatyával áll a nemzetközi színtéren: nem volt katonai szövetségese, hiszen nem tartozott egyetlen katonai szövetséghez sem, amely garantálhatta volna területi integritását egy külföldi támadás esetén.

1993-ra a Magyar Demokrata Fórum által vezetett magyar kormány a miniszterelnök Antall Józseffel az élen ugyanúgy felsorakozott hazánk NATO-csatlakozása mellett, mint az ellenzék, a sajtó és a közvélemény jelentős része. A NATO, és vele együtt Amerika védőernyője volt az egyedüli esély arra, hogy Magyarország újra ütőképes szövetségesekre tegyen szert. Ezúttal önszántából.

Ha már a gazdaság ezer sebből vérzett, és a kormány népszerűsége a pincében volt, legalább ezen a téren haladást kellett érni.

Most pedig ott ül ez a kimért német diplomata, és azt fejtegeti Jeszenszkynek, hogy korai még Magyarország NATO-tagságáról beszélni, mert a NATO-tagállamok még nem jutottak el oda, hogy politikailag elfogadják a keleti bővítést.

Kastrup másrészt előhúzta az orosz kártyát is: a német kormány meglátása szerint „a Nyugat nem segíthet a kelet-közép-európai térségnek Oroszország ellenében.”

Értsd: amíg a Borisz Jelcin vezette Oroszország ellenezi a NATO keleti bővítését (márpedig keményen ellenezte), addig kontraproduktív lenne kilátásba helyezni Magyarország felvételét a Szövetségbe. Vagyis a bolondos magyar kormány bízza csak a körültekintő nagyhatalmakra a kérdés lezsírozását.

A magyar kormánynak, közvéleménynek, érdekeknek coki. Újra a hidegháborús logika réme kezdett felsejleni a látóhatáron.

Jeszenszky érezte, hogy a gázra kell taposni:

„Magyarország elutasítja azt az amerikai megközelítést amely csak Oroszországot helyezi a térségbeli USA-külpolitika középpontjába”

– jelentette ki, majd előhúzta a létező legjobb, mert legdemokratikusabb és -szuverenistább, érvet:

„veszélyes lenne orosz vétójogot elismerni kelet-közép-európai kérdésekben”.

Magyarán: hadd döntsék csak el a magyarok, lengyelek, csehek (és napjainkra forintosítva: az ukránok), hogy mit szeretnének az országukkal kezdeni és ne menjünk vissza a nagyhatalmi, antidemokratikus megegyezések korába. Ha pedig a NATO fogadókész lesz néhány év múlva, hadd csatlakozhassanak a visegrádi országok. Vagy bárki más.

Mégiscsak történt itt a térségben pár évvel korábban egy rendszerváltás, egy falnak a leomlása. Hirtelen pár tízmillió elvtársból választópolgár lett, akik picivel később rá is bólintottak népszavazások keretében Magyarország, Lengyelország és a többi kelet-közép-európai állam NATO-csatlakozására.

Mert a magyar külpolitika elmúlt 30 évének legfontosabb kérdése végül a magyar érdekeknek megfelelően dőlt el és hazánk 1999-ben csatlakozhatott a NATO-hoz.

Tehát kemény viták után, de alulmaradt Bonnban és Washingtonban a hidegháborús gondolkodásmód.

Igaz, a jelek szerint Moszkvában nem. Putyin elnök ugyanis napjainkban nagyon szeretne visszatérni az orosz vétók alkalmazásához: decemberben Moszkva két szerződéstervezetben követelte többek között a NATO bővítésének azonnali leállítását, az Európában állomásozó amerikai atombombák kivonását, a térségbeli nagyobb NATO-hadgyakorlatok leállítását és az 1997 után után taggá vált államok területén NATO-csapatok állomásoztatásának a tilalmát – foglalta össze a helyzetet a Válasz Online.

És igen, ma is vannak olyan hangok (Németországban is), amelyek Putyin megbékítését a kelet-közép-európai térség rovására szeretnék elérni.

Tehát vissza a hidegháborúhoz, amelyben Moszkva „geopolitikai érdeke” fontosabb, mint a lengyel kormány szuverén döntése, a cseh hadsereg tapasztalatszerzése, a szlovák állam biztonsága vagy az ukrán, grúz vagy bosnyák választók akarata (ez a három ország jelenleg NATO-tagjelölt).

Ennek az 1990 előtti hozzáállásnak a visszautasítása lenne napjaink igazi szuverenista gondolkodásmódja.