Érdemes lett volna többet bombázni Auschwitzot?

A kérdést többen feltették már, vendégszerzőnk egy magyar fogoly visszaemlékezései alapján (is) igyekszik választ találni.

„Licht aus! Fliegalarm!” „Eloltani a fényeket! Légiriadó!” – ez az akkoriban Németország-szerte ismerős kiáltás 1944 októberében Auschwitzban is felhangzott, az Arbeitslagerben. (Ekkor már a munkatáborban voltak a legtöbben, mert nem érkeztek deportáló transzportok, a tranzitláger kiürült, és a megsemmisítő tábor alacsonyabb kapacitással üzemelt.)

A barakkparancsnokok arra utasították foglyokat, hogy mindent sötétítsenek el, nehogy a repülők a fények alapján azonosítsák a célpontjaikat. A nyugati szövetségesek így is támadták a legnagyobb koncentrációs tábort, és a körülötte lévő üzemeket, több hullámban is, 1944 augusztusától kezdve.

Ezért „Bombakommandót” is szerveztek jobban élelmezett francia és belga foglyokból, melynek tagjai a 12A blokkban aludtak. Az volt a munkájuk, hogy elszállítsák a ledobott, de fel nem robbant bombákat. Azután, hogy gödröt ástak körülötte, és a bomba megközelíthetővé vált, motoron jött egy szakember és hatástalanította.

Vagyis a kérdés, hogy „Miért nem bombázták a szövetségesek Auschwitzot?”, ami még most is gyakran felmerül a közvéleményben, téves információkon alapul és félrevezető.

Mielőtt azonban a korabeli politikai és katonai viszonyokat, melynek alapján a zsidók légitámadások révén való mentésését a kortársak mérlegelhették felidézzük, nézzük meg hogy az Auschwitzban szenvedő, és minden nap az életben maradásért küzdő zsidók hogyan reagáltak a szövetségesek, mindenekelőtt brit repülők támadásaira.

Egy magyar visszaemlékezés

Róth Miklós, egy Debrecenből deportált magyar zsidó az egyetlen, aki franciául írt, magyarul is kiadott, egyedülálló visszaemlékezésében (Tizenhat évesen Auschwitzban) hitelesen, a saját élményei alapján idézte fel a bombázás hatását rá és a társaira.

„Mi nem ismertünk ezeknek a bombázásoknak a pontos következményeit, kivéve, hogy a szabók kommandóját eltalálták, és a közelünkben az SS-ek blokkját is megcélozták. El is találták? Nem emlékszem rá. Mi elsősorban azzal törődtünk, hogy valahogy kitartsunk, óráról órára. A bombázástól való félelem elvont, távoli volt, szinte nem is létezett a számunkra.

A munkaterületen, a Huta építkezésen nem törődtünk a gépek meglehetősen gyakori átrepülésével.

Mégis, egy nap robbanásokat hallottunk. Elég riasztóakat ahhoz, hogy kiadják a parancsot: keressünk fedezéket a beton csatornában, amely mellett dolgoztunk. A Huta kommandó meglehetősen nagy része gyűlt össze a széles csőben.

Az én százhetvenhárom centiméteres magasságommal kis híján érintettem a plafont. Szemben voltunk egymással, egy részünk feküdt, másik része állt. Vártunk. Bizonyos ideig minden nyugodt volt. Kicsit nyugtalanok voltunk, de inkább azért, mert be voltunk zárva a félhomályban. Az egyetlen hely, ahonnan világítás jött, az átmenetileg befejezetlen csatorna vége volt, és ahol bejöttünk.

Hirtelen robbanás hullámát éreztük, és a csatorna remegni kezdett. De nem volt időnk rá, hogy felmérjük, mi történik, mert szinte azonnal felemelkedtünk és meglöktük egymást. Közben megsüketültünk, egymásra zuhantunk, miközben elborított a porfelhő, és betondarabok estek ránk.

Majd további robbanásokat hallottunk, egyre távolabbról. Vártunk. Vizsgáltuk egymást, anélkül, hogy felkeltünk volna. A csatorna, és minden körülöttünk tele volt résekkel, repedésekkel. Majd minden újra elcsendesedett, már nem hallottunk semmit Mennyi idő múlva szántuk rá magunkat végül, hogy felálljunk?

Végül kimentünk, ki a napvilágra. Kész csoda volt, hogy egyikünknek sem volt a legkisebb sérülése sem. Kevéssel később kiáltások, üvöltések. Sorakozó! Mindenki álljon ötös sorba! Ekkor volt alkalmunk felmérni a bomba hatását. Nem esett le messze! Nem tudtuk megközelíteni, de úgy láttuk, telibe találta azt a csatornát, mely párhuzamosan húzódott azzal, ahol fedezéket kerestünk, és húsz-huszonöt méterre volt attól a helytől, ahol álltunk.

De ez a bombázás csak rövid ideig foglalkoztatott bennünket. A félelem, az aggodalom leginkább a közvetlen jövőre vonatkozott. Az éhség érzete, mely az első napok óta üldözött, egyre jobban gyötört. Egyre jobban? Mit jelent ez? Olyan érzés volt, melyet ma képtelen vagyok leírni. Ez az érzés gyakorlatilag megakadályozta, hogy bármi másra gondoljak.”

Hatótávon kívül

Legutóbb Rich Brownstein, a Yad Vashem történész munkatársa tette fel a kérdést a The Jerusalem Post hasábjain: Valóban, miért nem bombázták Auschwitzot?

A kérdés azt a felfogást tükrözi, hogy ha a szövetséges hatalmak repülői a levegőből lerombolják a gázkamrákat és a krematóriumokat, megakadályozhatták volna az európai zsidóság milliós tömegeinek legyilkolását.Ez már eleve téves megközelítés, hiszen Auschwitz-Birkenauban csak mintegy 1,1 millió embert gyilkoltak meg, vagyis a hatmillióra becsült áldozat többségét azon a vidéken ölték meg, ahol éltek, illetve a gettókban, majd aki mindezt túlélte, a tömeggyilkolásra szakosodott nagy haláltáborokban, Chelmnoban, Belzecben, Treblinkán, Majdanekben és Sobiborban.

Ezekben is működtek 1941 és 1943 között gázkamrák, melyeket le lehetett volna bombázni, de a nyugati szövetségesek repülőgépeinek hatósugarán kívül estek.

Csak akkor lehetett volna támadni őket, ha engedélyezik a leszállásukat, üzemanyaggal és bombákkal való feltöltésüket a Szovjetunió kelet-európai területein.

Sztálin azonban erről hallani sem akart, féltette rendszerét a „fellazulástól”, amit az amerikai és angol légibázisok létesítése idézett volna elő. De persze, ahogy Brownstein hangsúlyozza, a szándék is hiányzott a zsidóság megmentésére, nemcsak Sztálinból, de sokáig a Roosevelt-adminisztrációból is.

És nemcsak az amerikai elnök, David ben Gurion, a Jisuv (a palesztinai zsidó közösség) és a Jewish Agency vezetője sem szorgalmazta a légitámadásokat a koncentrációs táborok ellen, hiszen még 1944 június 11-én is azt írta:

„A vezetőség arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem szabad azt kérnünk a szövetségesektől, hogy olyan helyeket bombázzanak, ahol zsidók vannak.”

Ez a szempont nem volt alaptalan, ha tekintetbe vesszük, hogy abban a légitámadásban, mely az Auschwitz szomszédságában lévő építési területet érte, és melyet Roth Miklós leírt, sok fogoly meghalt, legalább két tucatnyian, az őreikkel együtt abban a betoncsatornában, melyet telibe talált egy bomba.

Brownstein továbbá felhívja a figyelmet arra, hogy a korabeli bombázások meglehetősen pontatlanok voltak.

„Az Egyesült Államok hadi statisztikái szerint a légierő bombáinak mindössze 7%-a ért földet a kijelölt célpont 300 méteres sugarán belül. Tehát lehet, hogy egy gyár helyett a három focipályára álló hivatali épületet találta el a bombázó. Így 18 bombázószázadra, vagyis 108 repülőgépre, valamint 1080 fős személyzetre és 648 ledobott bombára lett volna szükség ahhoz, hogy két 1000 fontos bomba 150 méteren belül eltaláljon egy 10 méteres vasúti célpontot. A maradék 646 bomba valószínűleg azt a 100 ezer zsidót találta volna el, akik a birkenaui táborban voltak, és akik közül voltak, akik túlélték a háborút”, írta a Jerusalem Postban megjelent cikkében.

Megjegyzi azt is, hogy az Auschwitzba vezető vasútvonalak bombázásának sem lett volna értelme, ugyanis azokat a németek néhány nap alatt helyreállították volna. Az Auschwitz bombázása körül több mint fél évszázada fel-fel lángoló vitát azonban technikai érvekkel nem lehet eldönteni.

Roosevelt felelőssége

A hátterében ugyanis az a fájdalmas kérdés rejlik: miért tettek a szövetségesek olyan keveset az európai zsidóság megmentéséért?

Az antiszemita tanácsadóira hallgató Roosevelt elnök egészen 1944 januárjáig késlekedett – ekkor jött létre Washingtonban a War Refugee Board, államtitkára, Henry Morgenthau kezdeményezésére. Sztálin viszont nemcsak hogy tudomásul vette, hogy a nácik kiirtják a kelet-európai zsidóság tömegeit, de a bizalmatlanul és gyanakodva szemlélte az amerikaiak akcióját a budapesti zsidóság megmentésért.

Raul Wallenberg tragikus sorsa mutatja, hogy a diplomata zsidómentését is „illetéktelen beavatkozásnak” tekintette Magyarországon, melyet már 1944 őszén a saját befolyási övezetének tekintett.

NYITÓKÉP: amerikai Liberator bombázók bevetésen, forrás: Wikipedia