A konszenzustól a fenntartható fejlődésig – kell-e félni a polarizált politikától?

Csizmadia Ervin

Szerző:
Csizmadia Ervin

2022.01.03. 07:02

Az, hogy Magyarországon a konszenzus megszűnt, nem arról szól, hogy „rosszemberek” megszüntették, hanem arról, hogy fenntartható fejlődést ráépíteni nem lehetett. Talán épp azért sem, mert a rendszerváltást követő politikai érlelődés még nem volt elegendő.

A nem csak részletkérdések, hanem nagy dolgok iránt érdeklődő olvasó számára nem meglepetés, ha azt mondom, hogy korunk egy gyakran használt szlogenje, szóösszetétele a „fenntartható fejlődés”.

Ezt a gondolatot sokféle formában hallhattuk az elmúlt évtizedekben, kezdve talán a 60-as évektől, a Római Klub jelentéseivel és elérkezve napjainkig, mikor is a klímakatasztrófa megelőzésére, és egy új típusú gazdasági és társadalmi rend kialakítására használják.

Követve a fenntartható fejlődés toposzának eszme- és társadalomtörténetét az olvasónak könnyen támadhat olyan érzése, hogy itt valami politikafölötti kategóriáról van szó, s azok, akik használják, erre rá is erősítenek, azt a látszatot keltve, hogy itt voltaképpen nem is politikai kérdésről van szó.

Olyan kérdés tehát ez, ami fontosabb, mint a politika, és ha az érintettek (kik is ők valójában?) ebben meg tudnak egyezni, akkor a politikai problémák jó része is megoldódik.

A konszenzus ideálja

Induljunk ki abból, hogy a politikában soha nem oldódik meg semmi. Még a lehető legjobbnak tűnő megoldásoknak is vannak árnyoldalai, amelyek, meglehet, nem éppen a folyamat elején mutatkoznak, de mindenképpen megjelennek.

A politika a részleges vagy átmeneti megoldások műfaja, de persze ettől nem kell elkeserednünk; jobb, ha ezt tudomásul vesszük akár politikusok vagyunk, akár mezei politikafogyasztók.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne kellene, illetve lehetne gondolkodnunk azon, hogy a részleges megoldások hatályát hogyan toljuk ki. Nagyon is kell. Talán éppen ott kínálkozik a mainál több eredménnyel kecsegtető megoldás, ha a fenntartható fejlődés fogalmát leemeljük a magas polcról, és a mindennapi politikára is vonatkoztatjuk.

Ez az az első gesztus, amellyel azt jelezzük, hogy fenntarthatóságról nem csupán a tágabb emberi civilizáció, környezet vonatkozásában van mondanivalónk, hanem a szűkebb értelemben vett politikában, vagy ha tetszik: a pártpolitikában is.

Most ugyanis nem vagyunk fenntartható pályán, mégpedig azért nem, mert nem néztünk eddig szembe azzal a kérdéssel, hogy miképpen tartható fenn a politika, hogyan terelhetők elfogadható szintre a konfliktusok

és ha mindezek automatice nem teremtődtek meg, mit kell tennünk azért, hogy megteremtődjenek.

Vannak mentségeink

Az egyik legnagyobb mentség a mi esetünkben maga a rendszerváltás, és annak programja. Ez voltaképpen egyszerű program volt, és azt égette be a retinánkba, hogy a politika egyenlő az együttműködéssel. Számos ellenvélemény is született persze már a kezdetekkor is, de a meghatározó irányzat mégis csak az volt, hogy

a magyar elitek nem csak abban értettek egyet 1990 körül, hogy mit kell leépíteni, de abban is, hogy mit kell felépíteni.

Ebből a premisszából mintegy logikusan következik, hogy a későbbi változásokat, az együttműködés megbomlását nem tudjuk feldolgozni. Ilyen kiindulópontról nem is lehet, hiszen a „fenntartható fejlődés” egy volt az együttműködés fenntartásával. Aki pedig úgymond leépítette az együttműködést, az fejlődésellenes, regresszív és retrográd.

A manapság oly annyira népszerű polarizációs magyarázat mutatja, mennyire belezúgtunk az alapító eszmébe, és akkor is ezt szeretnénk látni, amikor minden megváltozott. A polarizáció teóriájával ugyanis azt ismerjük be, hogy a konszenzust amolyan örök magyarázó elvként szeretnénk alkalmazni, s

eszünkbe sem jut felvetni a kérdést: vajon egy „örök” magyarázó elv milyen viszonyban áll a politikai megoldások írásom elején említett részlegességével?

Amikor a polarizáció növekvő, és az „országot szétszakító” negatív hatásairól elmélkedünk, e mögött az a rejtett belátás áll, hogy a polarizáció nem egy természetes állapot s helyette a konszenzusnak kellene mindent uralnia.

Természetesen ne vitassuk el a konszenzus jótékony politikai hatását. csak tudjuk (mert a nyugati történelem erre figyelmeztet), hogy a konszenzus nem valamilyen erkölcsi-politikai minőség manifesztálódása, hanem hosszú fejlődés eredménye.

A konszenzus nem karácsonyi adomány, égi tünemény, hanem hosszú érlelődés eredménye: egy variáns kiválasztódása a többi közül. Amit a gyakorlat igazol vissza.

A polarizáció réme, avagy egy másfajta pluralizmus

Az, hogy Magyarországon a konszenzus megszűnt, nem arról szól, hogy „rosszemberek” megszüntették, hanem arról, hogy fenntartható fejlődést ráépíteni nem lehetett. Talán épp azért sem, mert az imént említett érlelődés még nem volt elegendő.

Így tehát nem a siralom a megfelelő viszonyulásmód,

hanem annak a felvetése, hogy a polarizált társadalom lehet-e fenntartható. Sőt: fenntarthatóbb-e, mint a konszenzuális. Erre nem adhatunk generális választ.

A világban rengeteg konszenzuális demokrácia működik, és vannak bőven nem konszenzuálisak is. A kérdés, hogy levonunk-e valamilyen tanulságot a konszenzuális demokráciából a polarizáltba való átmenetből. A kérdés ugyanis itt fordul meg.

A polarizáció tünet, amely figyelmeztet bennünket arra, hogy a társadalom sokféle. Bizonyos értelemben egy ilyen állapot közelebb van a tankönyvi demokráciához, mint a rendszerváltás utáni egység, amelyben éppen, hogy tanulgattuk a sokféleséget, de fogalmunk nem volt arról, milyen lesz, amikor ez a sokféleség igazából megszervezi és megmutatja magát.

De fogalmazzunk még egyértelműbben: a polarizáció a pluralizmus laboratóriuma is.

Nyugati társadalmakban, ahol évszázadok óta működnek a plurális intézmények és társadalmi tudatok, ezt könnyebben kezelik. Magyarországon a pluralizmus elemi szintű tanulásáról van szó. Ami megspórolhatatlan.

S itt érkezünk a politikailag fenntartható fejlődés szívébe. Ha tehát azt szeretnénk, hogy ez a magyar politika a mostaninál működőképesebb legyen, akkor az első lépés nem a konszenzus számonkérése, hanem a polarizácó megértése és elfogadása.

Annak elismerése tehát, hogy sokféle társadalmi csoport él egymás mellett, és ezek a legtöbb dologról egymástól teljesen eltérő dolgokat gondolnak. Közöttük egyetértést létrehozni nem lehet, de nem is szükséges.

Ami viszont elengedhetetlenül szükséges, hogy belássuk: ez nem negatív fejlemény,

nem jók és rosszak állnak egymással szemben, hanem egy rendszerváltó társadalom különféle tömegei,

amelyekre – hogyan is fogalmazzunk - „rászakadt” a demokrácia addig ismeretlen világa, és sokszor ezzel nem tudnak megbirkózni.

Birokra kelnek ugyan, és átkozzák egymást, de egyelőre nem találják annak módját, hogyan legyenek képesek elismerni a másikat.

A feladvány megoldása: elismerés

A fenntartható politika az elismerésről szól. Arról, hogy nem csak egy, hanem kettő vagy több világértelmezés is lehet értékes. Ami viszont az elismerés-alapú politika alapvető gátja, az maga a politika. Az a politika, amely monopóliumokra tör, sőt nem kis részben totalitárius. Végletesen győzni és végletesen megsemmisíteni. S a tévedések elkerülése végett: nem csak a kormányoldalon.

A feladvány azért is nehéz, mert a kölcsönös elismerés költségesebb, mint az el nem ismerés. Az elismeréshez a politikai elittől a mezei szimpatizánsig mindenkinek meg kellene változtatnia attitűdjét, márpedig ilyen magatartási reformot nem várhatunk.

De amit várhatunk, az sem kevés. Az első lépés annak halvány kapizsgálása, hogy az ellenfelünk a fenntartható fejlődés másik – velünk egyenrangú – ágense. Kezdetben ezzel úgy leszünk, mint a kereszténységgel vagy a demokráciával: kevesen hisznek benne. De Szent Pál és Tocqueville szelleme egy idő után csak magával ragadott többeket. Ebben bízzunk, és a haza talán így is fényre derül.

Szerzőnk vitaindítónak szánta írását, amennyiben hozzászólna, itt teheti.

Csizmadia Ervin
Csizmadia Ervin Vendégszerző

Politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek