Így tette tönkre a politikai az argentin focit (is)

Szerző: Bán Róbert
2022.01.02. 08:44

1955-ben még Magyarországon és Argentínában is mindenki meg volt győződve arról, hogy a hazája focija, a saját válogatottja a legerősebb a világon. 1958-ban azonban kiderült, hogy ez már nincs így. Argentin-magyar párhuzamos futballtörténet, második rész.

Így tette tönkre a politikai az argentin focit (is)

Cikksorozatunk első részében az argentin foci gyors felfutásának történetét mutattuk be, párhuzamba állítva azt a magyar futballal.

Az 1940-es évek második felében Magyarországon és Argentínában is egy vezetőjéről elnevezett politikai rendszer alakult ki. Míg itt a szovjet megszállás vezetett Rákosi Mátyás kommunista diktatúrájához, az 1948-1956 közötti Rákosi-korszakhoz, ott a katonai puccsokból nőtt ki a Juan Domingo Perón 1946-1955 közötti elnöksége és a peronizmus.

A gazdasági világválság okozta nehézségek miatt 1930-ban katonák vették át az uralmat Argentínában, és 1946-ig egymást váltó tábornokok irányították az országot. Ekkor demokratikus elnökválasztást rendeztek, amelyen a szakszervezetekre és a munkásságra támaszkodó populista Perón tábornok győzött.

Bár ideológiájukban nagyon eltértek egymástól, a sport és azon belül a labdarúgás sikerivel megszerezhető népszerűség Rákosi és Perón számára is fontos volt.

Hála a politika bőkezű támogatásának, az 1952-es helsinki olimpián a magyar küldöttség a magyar sporttörténelem legeredményesebb szereplését könyvelhette el, és az Aranycsapat is minden támogatást megkapott a kommunista vezetéstől.

Stadionépítési program argentin módra

Perón hatalomra jutása után, az 1948-as londoni olimpián Argentína is története egyik legsikeresebb szereplését érte el, a labdarúgáshoz azonban máshogy állt az argentin elnök, mint a magyar pártfőtitkár. Perón hazai bajnokságot igyekezett az ellenőrzése alá vonni, a klubok óriási összegeket kaptak stadionépítésre,

ugyanakkor minden klub mellett volt egy „padrino” („keresztapa”), aki a kormányzatot képviselte.

A nemzetközi megmérettetéstől azonban óvakodott: a labdarúgás annyira népszerű volt és annyira a nemzeti felsőbbrendűségbe vetett hit alapjává vált, hogy Perón jobban félt a vereségtől, mint amennyire vágyott a nemzetközi sikerekkel szerezhető népszerűségre.

Ezért a korábbi kontinensbajnokságokat uraló argentin válogatott sem az 1949-es és 1953-as Dél-Amerika-bajnokságon, sem az 1950-es és 1954-es világbajnokságon nem vett részt. Az Aranycsapat legnagyobb sikerei idején Argentína távol maradt a nemzetközi küzdelmektől.

Együtt buktak

A peronizmus 1955-re a túlzott béremelések miatt növekvő infláció és az egyház elleni támadások következtében sokat veszített a népszerűségéből. Végül a konzervatív katonai és gazdasági vezetők elmozdították Perónt az elnöki székből, aki ezután külföldre menekült. Közben Rákosi is elveszítette az új moszkvai vezetés bizalmát, és alig fél évvel később, 1956 nyarán őt is eltávolították a hatalomból. A politikai változás a bukott rendszerek dédelgetett kedvencére, a labdarúgásra is óriási hatással volt. Argentínában eltűntek az állami támogatások és a „padrinók”, a klubok gazdasági helyzete megingott, viszont a válogatott újra részt vett a nemzetközi tornákon.

1955-ben Argentína meg is nyerte a Dél-Amerika-bajnokságot, 1956-ban viszont vereséget szenvedett Brazíliától és Uruguaytól is, és csak a harmadik helyen végzett.

Magyarországon az 1956-os forradalom szétrobbantotta az Aranycsapatot. A forradalom idején Nyugat-Európában, majd utána Dél-Amerikában túrázó Honvédból Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán nem tért haza. Előbbi 1958-ban a Real Madrid játékosa lett – ahol együtt játszott Di Stéfanóval és sok egyéb trófea mellett három BEK-et nyert –, utóbbiak pedig a Barcelona játékosai lettek – amelyet azonnal bajnoki címhez segítettek.

A csúcsról a mélybe

Az argentin válogatott 1957-ben még egyszer megmutatta, hogy az egyik legjobb a világon. A Peruban rendezett Dél-Amerika-bajnokságon lehengerlő játékkal szerezte vissza bajnoki címét: Kolumbiát 8-2-re, Ecuadort 3-0-ra, Uruguayt 4-0-ra, Chilét 6-2-re, Brazíliát pedig 3-0-ra győzte le.

A Corbatta, Maschio, Angelillo, Sívori, Cruz csatársor az egész tornán pengés, könnyed, ugyanakkor ellenállhatatlan focit mutatott be, azt, amit ekkor Argentínában „la nuestra” alatt értettek, és ekkor kapták a „Carasucias” („Szurtosképű”) becenevet.

Ez a győzelem azonban a „la nuestra” hattyúdala is volt egyben.

Az anyagi gondokkal küzdő argentin klubok a torna után eladták legjobbjaikat az olasz kluboknak. A „Szurtosképűek” belső hármasa, a „Trío de la Muerte” („Halálos Hármas”) soha többet nem játszott az argentin válogatottban.

A 24 éves Humberto Maschio, aki 9 góljával a Dél-Amerika-bajnokság gólkirálya lett, a Racing Clubtól a Bolognába szerződött. A 19 éves Antonio Angelillo a Boca Juniorstól az Internazionaléhoz igazolt, és második szezonjában, 1959-ben 33 góllal lett a Serie A gólkirálya – ezt a rekordot az olasz bajnokságban csak 57 évvel később döntötte meg a szintén argentin Gonzalo Higuaín.

A 21 éves Omar Sívori a River Plate-től világrekordot jelentő összegért igazolt a Juventusba, de az utolsó líráig megszolgálta az árát, mivel három bajnoki címet nyert a csapattal, 1961-ben ő kapta az Aranylabdát, és a FourFourTwo előző részben említett listáján mindeni idők 73. legjobb játékosának rangsorolták.

A katasztrófa

A legjobbjaitól megfosztott magyar és argentin válogatott nagy reményekkel utazott az 1958-as svédországi világbajnokságra, de ott mindkettőt brutálisan szembesítették dicsősége elmúlásával. Magyarország Wales ellen döntetlen játszott, a házigazda Svédországtól vereséget szenvedett, és csak Mexikót tudta legyőzni, így rájátszásra kényszerült Wales ellen, amelyen vereséget szenvedett, és így már a csoportjából sem jutott tovább.

Argentína még rosszabbul járt: miközben a közvélemény világbajnoki címet várt a válogatottjától, az már az első meccsén vereséget szenvedett a címvédő NSZK ellen. Utána Észak-Írország ellen nagy nehezen sikerült nyernie, de aztán Csehszlovákia 6-1-re lesöpörte Argentínát.

Az argentin válogatott döbbenten és megalázva, csoportutolsóként utazott haza, miközben fő riválisa, az egy évvel azelőtt még könnyedén, 3-0-ra legyőzött Brazília megnyerte a világbajnokságot. A „Desastre de Suecia” („svédországi katasztrófa”) nemcsak az argentin válogatott történetének legsúlyosabb veresége volt, hanem egy korszakot is lezárt: Argentínában véget ért a labdarúgás aranykora, a „la nuestra”, a könnyed és látványos támadójáték időszaka.

1955-ben még Magyarországon és Argentínában is mindenki meg volt győződve arról, hogy a hazája focija, a saját válogatottja a legerősebb a világon. 1958-ban azonban kiderült, hogy ez már nincs így.

Nem tudhatjuk, hogy ha valamikor az 1950-es évek közepén megmérkőznek egymással, akkor a „Mágikus Magyarok” vagy a „Szurtosképűek” győztek volna. A történelem alakulása, amely addig biztosította a magyar és az argentin labdarúgás aranykorának gazdasági és politikai hátterét, szinte egyik napról a másikra szétverte mindkét ünnepelt válogatottat.

Az elveszett, dicső múlt jelképeivé magasodtak, akikre azóta is nosztalgiával emlékeznek a futballrajongók.

(A cikkben található legtöbb információ és adat az alábbi kiváló könyvből származik: Jonathan Wilson: Az argentin foci. Argentína futballtörténete a kezdetektől Messiig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2018.)

NYITÓKÉP: A Perón elnökről elnevezett stadion 1950-ben. KÉP FORRÁSAWikimedia Commons

Bán Róbert
Bán Róbert vendégszerző

Gimnáziumi tanár és történész. Egykori rögbi-szakkomentátor és aktív futball-fotelszakértő. Elégedett az életével.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek