Lehet, hogy mégsem az Aranycsapat volt korának legjobb válogatottja

Puskás Ferencék tündöklésével egy időben a világ másik részén is volt egy válogatott, amit kora legjobbjának tartottak. A politikán is múlt, hogy a két csapat nem találkozhatott egymással. Az Aranycsapat és Ezüstország aranykorának párhuzamos életrajza. Első rész.

Magyarországon mindenki egyetért abban, hogy az 1950-es évek első felének magyar labdarúgó-válogatottja, az Aranycsapat volt minden idők legjobb magyar focicsapata és korának legerősebb válogatottja. 1950 és 1954 között négy éven át nem talált legyőzőre, és látványos focijával, sziporkázó támadójátékával elkápráztatta a világot.

1952-ben megnyerte a helsinki olimpia labdarúgótornáját, 1953-ban, az „évszázad mérkőzésén” Londonban győzte le 6-3-ra az angol válogatottat, majd az 1954-es foci vb-n az 1950-es vb-döntő két résztvevőjét, a brazil és az uruguayi válogatott kiejtve jutott be a berni döntőbe.

Az Aranycsapat 1950 és 1956 között 69 mérkőzéséből 58-at megnyert, 10-szer játszott döntetlent és csak 1 vereséget szenvedett, miközben korának minden számottevő válogatottját legyőzte. Egyet kivéve.

Az argentin labdarúgás abban az időben éppúgy az aranykorát élte, ahogy a magyar, és éppúgy legyőzte korának legtöbbre tartott válogatottjait. Ha Argentínában megkérdezik a futballrajongókat, hogy melyik volt a legjobb, legszebben játszó argentin csapat, akkor nagy valószínűséggel nem az 1978-ban vagy az 1986-ban világbajnokságot nyert válogatottat fogják említeni.

A leggyakoribb válasz a „La Máquina” („a Gépezet”) lesz, az 1940-es évekbeli River Plate beceneve, esetleg a „Carasucias” („Szurtosképűek”), az 1957-ben Dél-Amerika-bajnokságot nyert válogatott beceneve.

Az argentin-labdarúgó válogatott 1945 és 1955 között négy Dél-Amerika-bajnokságon vett részt, és mind a négyet megnyerte. Ezeken a tornákon egyetlen meccset sem veszített, és közben többször legyőzte az 1950-ben vb-győztes Uruguayt és vb-döntős Brazíliát: Uruguayt 1945-ben 1-0-ra, 1946-ban és 1947-ben is 3-1-re, 1955-ben pedig 6-1-re, Brazíliát 1945-ben 3-1-re, 1946-ban 2-0-ra.

Argentína 1951-ben Angliával is lejátszotta első hivatalos válogatott mérkőzését, és bár sokáig 1-0-ra vezetett a Wembleyben, végül 1-2-es vereséget szenvedett – az angolok így még két évig őrizték hazai veretlenségüket a Brit-szigeteken kívüli válogatottakkal szemben.

Az 1953 májusában Buenos Airesben rendezett első, nem hivatalos visszavágó mérkőzésen aztán az argentinok 3-1-re legyőzték az angolokat, a három nap múlva megrendezett második, hivatalos mérkőzést viszont elmosta az eső.

Mindenesetre az angolok az Aranycsapattól 1953 novemberében elszenvedett történelmi vereségük előtt fél évvel vereséget szenvedtek Argentínától is.

Magyar-argentin párhuzamos futballtörténelem

A magyar és az argentin válogatott nem játszott egymás ellen az 1940-es és az 1950-es években – a két válogatott az 1962-es vb 0-0-val végződött csoportmeccsén találkozott először egymással –, de nagyon sok mindenben hasonlítottak egymásra.

Egyrészt a látványos játékukban, és abban, hogy a saját hazájukban mindenki meg volt róla győződve, hogy az övék a legerősebb csapat a földkerekségen, másrészt a felemelkedésükben és a villámgyors szétesésükben is.

A magyar és az argentin labdarúgás egymástól nagy távolságra, mégis párhuzamosan fejlődött. Mindkettő az 1920-as években emelkedett föl. Akkor alakult ki a hatalmas Río de la Plata torkolatának két partján, Uruguayban és Argentínában a rioplatense futball, amely a technikai tudásra helyezte a hangsúlyt, és leváltotta a brit stílust a labdarúgás trónján.

Ezzel egy időben formálódott az egykori Monarchia területén, Ausztriában, Magyarországon és Csehszlovákiában a Duna-menti iskola, amely a technikát az összjátékkal ötvözte.

Uruguay 1924-ben az ismeretlenségből érkezve, hatalmas fölénnyel nyerte meg a párizsi olimpia labdarúgótornáját, az első igazi világtornát a futballtörténelemben. Ezen felbuzdulva az 1928-as amszterdami olimpián már Argentína is részt vett, hogy aztán Uruguayhoz hasonlóan imponáló magabiztossággal meneteljen a döntőbe, de ott a döntetlenül végződött első mérkőzés után a megismételt döntőben vereséget szenvedett.

Egyeduralkodók

Két év múlva, 1930-ban az első labdarúgó világbajnokságon, Uruguayban megint a két rioplatense válogatott vívta a döntőt, és az argentinok nagy csalódására ismét a kisebb, lenézett rivális győzedelmeskedett.

A következő négy világbajnokságra az argentinok nem küldték el a válogatottjukat – az 1934-es vb-re egy amatőr csapatot küldtek, a későbbiekre már azt sem –, mégis világbajnok lett több argentin játékos is.

Mivel Argentínában a lakosság többsége kisebb-nagyobb részben olasz származású, sok argentin játékos a kor leggazdagabb európai bajnokságába, az olasz Serie A-ba igazolt, és közülük többen is felvették az olasz állampolgárságot és olasz válogatottak lettek.

Az olasz futball felemelkedéséhez a magyar játékosok és edzők is hozzájárultak, mivel őket is előszeretettel szerződtették az olasz csapatok: például az 1933-34-es szezon végén a Serie A 18 csapata közül 12-nek magyar edző ült a kispadján! Uruguay és Argentína távollétében a világversenyeken eljött az olaszok és a Duna-menti válogatottak ideje.

Az 1934-es vb döntőjében Olaszország – kezdőcsapatában három visszahonosított argentin játékossal: Montival, Orsival és Guaitával – Csehszlovákia ellen győzött, az 1936-os berlini olimpia döntőjében Ausztria ellen, az 1938-as vb döntőjében pedig Magyarország ellen.

Beköszönt az aranykor

Ezalatt az argentin futballban óriási változások zajlottak. 1931-ben hivatalosan is bevezették a professzionalizmust. Argentína akkor gyorsan fejlődő ország volt, amely a leggazdagabbak közé tartozott: 1928-ban az egy főre jutó GDP-je a 8. legmagasabb volt a Földön, az argentin munkások termelékenysége pedig az 1930-as években messze meghaladta az osztrák, olasz és japán munkásokét, majdnem elérve a franciák szintjét.

Az ipar robbanásszerű növekedésen ment keresztül, Buenos Aires óriási metropolisszá nőtt, közben pedig a labdarúgás hatalmas népszerűségre tett szert, ezért a gazdasági világválság ellenére is ömlött a pénz a bajnokságba. 1932-ben Bernabé Ferreyrát, az argentin labdarúgás első szupersztárját a River Plate 50 ezer dollárért igazolta le, ami több mint kétszer annyi volt, mint az addigi legmagasabb összeg, amit játékosért fizettek.

Ezzel Ferreyra 17 évig a legdrágább játékosnak számított a Földön. A stadionok tömve voltak, a korábban Olaszországba igazolt játékosok hazatértek, és beköszöntött az aranykor.

Miközben Európában a német terjeszkedés előbb a Duna-menti iskolát számolta fel – 1938-ban megszűnt a „Wundermannschaft”, a világverő osztrák válogatott, 1939-ben pedig Csehszlovákiával együtt a válogatottja is –, majd a világháború kitörése a labdarúgást is háttérbe szorította,

Argentínában a Föld legerősebb bajnoksága és legerősebb válogatottja alakult ki. Az argentinok 1937-ben, 1941-ben, 1946-ban és 1947-ben is megnyerték a Dél-Amerika-bajnokságot, a hazai bajnokságban pedig mindmáig legendás csapatok küzdöttek a bajnoki címért.

Koruk legjobb játékosai

Ahogy Magyarországon minden futballrajongó fújja a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor névsort, az Aranycsapat összeállítását, úgy Argentínában is a Muñoz, Moreno, Pedernera, Labruna, Loustau névsort, az 1940-es évekbeli River Plate „La Máquina” néven ismert csatársorát.

A „Gépezet” 1941 és 1947 között 4 bajnoki címet nyert, és olyan varázslatos játékot mutatott be – ezt illették „la nuestra” („a miénk”) elnevezéssel –, amit még az ellenfelei is csodáltak. Mindkét névsor olyannyira legendás lett, annyira azonosult az aranykorral, hogy mára teljesen elhomályosította a korszak többi játékosának a nevét.

Pedig az Aranycsapat csak 4-szer játszott ebben az összeállításban, és a „La Máquina” is csak 19-szer lépett együtt pályára.

Az viszont biztos, hogy mindkét névsorban hemzsegtek a világklasszisok. A neves brit labdarúgószaklap, a FourFourTwo 2017-ben készített egy alapos összeállítást, amelyben sorba rakták a futballtörténelem 100 legjobb játékosát.

A 100 legjobb között három magyar játékos található, mindhárman az Aranycsapat tagjai: Kocsis Sándor a 92., Hidegkuti Nándor a 39., Puskás Ferenc a 9. helyre került. Ami az argentin játékosokat illeti, belőlük tízet találunk a százas listán – amelynek első két helyét is argentinok foglalják el: az első Maradona, a második pedig Messi – és közülük éppúgy három a „La Máquina” tagja, ahogy az Aranycsapaté.

Az egyik a csapat vezére, Adolfo Pedernera az 58., a másik a csatársor legtechnikásabb tagja, José Manuel Moreno a 31. – róla mondták később, hogy jobb volt Pelénél is, és ha rendesen edzett volna, akkor Maradonánál is többre vihette volna, de így is ő lett a futballtörténelem első játékosa, aki négy különböző országban nyert bajnoki címet, és karrierje során 850 gólt szerzett.

A harmadik csak 1945-ben mutatkozott be, majd 1947-ben a River Plate-tel argentin bajnok és gólkirály, az argentin válogatottal pedig a Dél-Amerika-bajnokságon 6 gólt szerezve kontinensbajnok lett: ő Alfredo Di Stéfano, a lista 6. helyezettje, aki később a Real Madrid színeiben nyert öt BEK-et és két Aranylabdát, és lett minden idők egyik legjobb labdarúgója.

(Sorozatunk második részében azt mutatjuk be, a hatalmi politika hogy okozta az argentin futballcsoda gyors bukását. A cikkben található legtöbb információ és adat az alábbi kiváló könyvből származik: Jonathan Wilson: Az argentin foci. Argentína futballtörténete a kezdetektől Messiig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2018)

NYITÓKÉP: „La Máquina” - a River Plate 1947-as csapata, forrás: Wikimedia Commons