Vae victis – helyszíni riport az azeri győzelmi parkból

A parkban rengeteg kilőtt tank mellett egy olyan „dicsőség falat” is emeltek, ami a harcokban elmenekült örmények autóinak rendszámtábláiból áll.

„Azerbajdzsán az egyetlen olyan ország a világon, amely a saját népével van körülvéve”

– jelentette ki múzeumi tárlatvezetőm egy etnikai térkép előtt állva, amely azeriek által lakott területeket mutatta Irántól Grúzián át Oroszországig.

Pedig vannak mások is, mindjárt mi magyarok, vagy a Balkánon az albánok – de ezen nincs idő gondolkodni, mert már kalauzolnak tovább az 1. karabahi háború (1992-1994) veszteségeit, népirtásait bemutató kiállításra, hogy a tárlatvezető elmondja, mekkora katasztrófa érte őket az ország 20 százalékának örmény megszállás alá kerülésével.

Béke nincs, csak fegyverszünet, a történetnek még nincs vége. A patetikus hangnem már-már trianoni magasságokba emelkedett.

A múzeumi jelenet óta évek teltek el, s a helyzet gyökeresen megváltozott. Utam ezúttal a Kaszpi-tenger partja melletti, az épülő üvegpaloták tövében elterülő a 2020 őszén vívott, 2. karabahi háborúban zsákmányolt hadi eszközökből álló Trófea Parkba vezet.

Tavaly a harcok 44 napja alatt Azerbajdzsán visszafoglalta a korábbi háború során örmény megszállás alá került területek döntő részét –

jobbára lakatlan, az örmények által korábban lerombolt városokat és falvakat.

A háborúban a hivatalos adatok szerint közel 6000 ember veszítette el az életét, bár ennél feltehetően magasabbak a valós számok.

A park üzenete magáért beszél: szétlőtt vagy megrongálódott tankok, csapatszállító teherautók, lövegek, sőt, egy egész árokrendszert is kiépítettek, hogy bemutassák, milyen védvonalakon kellett átküzdeni magukat az azerbajdzsáni katonáknak.

Néhány épületben filmeken keresztül mutatják be a harcok folyamatát:

a drónokkal kivitelezett csapásméréseket, az azeri katonák győzelmes zászlólobogtatását, ahogy visszafoglalnak településeket

– vagyis jobbára a korábbi pusztítások miatti romokat –, az azeri településeket ért örmény bombatámadások pusztításait, és persze az államfő, Ilham Aliyev angol, azeri, orosz és török nyelven tett nyilatkozatait.

Szürreális élmények Bakuban

A háborús trófeák látogatása kellemes hétvégi családi program Bakuban. Igaz, a jelenlegi kiállítás szerényebb, mint a pár hónnappal ezelőtti:

az áprilisi megnyitón még örmény egyenruhákba öltöztetett plasztikbábukat is kiraktak,

amelyek sokakban – főleg az örményekben – felháborodást váltottak ki.

Végül októberben elszállították ezeket – így a kritikai hangokat is lejjebb csavarták.

Persze magyar szemmel fura dolgok maradtak így is, például a karabahi örmény rendszámtáblákból épített fal a hatalmas felirattal:

Qarabağ Azerbaycandır, ami magyarul annyit tesz, hogy Karabah Azerbajdzsáné.

„Mi csak ugyanazt csináljuk, amit ők tettek velünk”

– szólal meg mellettem egy fiatalember. Bár a sok kilőtt tankból álló konstellációval nem rendelkeztek az örmények, de a rendszámtábla-fal valóban létező mementó volt Hegyi-Karabahban, csak ott az elmenekült azeriek által hátrahagyott autóikról visszamaradt rendszámtáblákból emelték a győzelem jeleként.

Az emlékezetpolitika azonban nem csak a parkra korlátozódik. Baku több épületének falán az elesett katonák emléktáblái találhatók: bárki, aki elsétál előttük, leróhatja tiszteletét a felszabadításért életüket adókra.

A november 8-i győzelmi napi ünnepség kapcsán is különböző programokkal emlékeztek az egy évvel ezelőtti győzelemre.

Messze a béke

Egyelőre biztosan nem lesz béke a felek között, noha Nikol Pashinyan örmény miniszterelnök az utóbbi hónapokban többször is olyan nyilatkozatot tett, amely nyitásként vagy legalábbis arra való hajlandóságként is értelmezhető – azonban az örmény közvélemény nehezen tudja elfogadni a realitásokat, a hadsereg egyes alakulatai által az azeri állások ellen véghezvitt akciók pedig nem ritkák, ezzel is nehezítvén az esetleges megbékélés lehetőségét.

A sebek túl frissek, az örmények jelenkori történelmének legnagyobb sikerét vették el – vagy ha úgy tetszik – vették vissza az azeriek.

A reálpolitikán túl – az örmény hadsereg egy ilyen nagy háborús veszteség után képtelen lenne az azeri erőket legyűrni – a jog is az azerieket támogatja. A nemzetközi közösség szerint a terület Azerbajdzsán része.

Balkáni párhuzam

Szakadár államokat nem szokás elismerni – bár jogosan vetődik fel a kérdés, hogy akkor mi a helyzet Koszovóval? Igen, Koszovónak több tényező (de főleg az USA-vezette NATO beavatkozásának) miatt sikerült az, ami a legtöbbeknek nem (bár az elismerése még mindig nem teljes, az EU-ból öt állam továbbra sem hajlandó ezt megtenni, köztük Magyarország két szomszédja, Szlovákia és Románia), szóval a kis, balkáni állam inkább a kivétel, mint a szabály.

Minden esetre a Balkán pontos receptet kínál arra vonatkozóan, hogy mikor lehet valóban függetlenedni és melyik próbálkozás van kudarcra ítélve.

A legfontosabb tanulság: a függetlenedés a nagyhatalmak támogatása, de inkább fegyveres jelenléte nélkül nem vezethet sikerre. Az 1990-es évek elején Magyarország déli szomszédságában véres háború kezdődött Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában – az első karabahi konfliktussal párhuzamosan, hasonló indokokkal.

Főleg a horvátországi harcok forgatókönyve tűnhet ismerősnek: akkor a 12 százalékos kisebbségben lévő szerbek lázadtak fel, kikiáltották Knin központtal a saját, független, senki által el nem ismert Krajinai Köztársaságukat, nagyjából a karabahi örményekkel egy időben.

Krajina-Karabah

A Jugoszláv Néphadsereg támogatása és a horvát erők felkészületlensége miatt viszonylag gyors sikereket értek el, elüldözték a horvát lakosságot a vegyes településekről és déli szomszédunk területének 15 százalékát elfoglalták.

A győzelem után a frontvonalak megmerevedtek, ami egy törékeny, de a pillanatnyilag jobb pozícióban lévő szerbeknek kényelmes helyzetet teremtett – 1992-ben tűzszünetet is kötöttek.

Ezzel párhuzamosan folytak a kaukázusi eredmények: az 1991-ben függetlenséget kikiáltó, Örményország támogatását élvező örményekkel szemben politikai válságba kerülő és nemzetközi támogatást nélkülöző, gazdasági nehézségekkel küszködő Azerbajdzsán 1994-ben kötött tűzszünetet.

Bár maradtak intő jelek mindkét esetben: a nemzetközi közösség kijelentette, hogy Horvátország területi integritása nem kérdés, nem ismernek el önjelölt szakadár államalakulatokat, ahogy

ezekben az években az ENSZ négy nyilatkozatban is jelezte, hogy az örmény fennhatóság alá került azeri területek Azerbajdzsán részét képezik.

Ugyanakkor egyik nagyhatalomnak se akaródzott (fegyverrel) békére kényszeríteni a feleket, noha szép számmal születtek tervek a rendezésről. Az oroszok, akik – ha érdekük úgy diktálta – oly lelkesen maradtak (például Transznyisztriában), vagy vonultak be (Abházia, Dél-Oszétia), távol maradtak Karabahtól.

Vihar-hadművelet

A Balkánon a tűzszünet éveit Zágráb a saját hadseregének megerősítésére használta fel. Ez pedig kiválóan sikerült – erre esetükben három év elegendő volt. Bakunak a geopolitikailag sokkal kényesebb Dél-Kaukázusban, jobban megerősített örmény állásokkal szemben ez több időbe telt, bár voltak próbálkozások a fegyveres rendezésre (2016), de ezek tavalyig eredménytelen maradtak.

Horvátországban szembenálló felek 1995 elején kaptak egy (utolsó) lehetőséget (Z4-Terv), amelyet kelletlenül, de a horvát elnök elfogadott: széles autonómia a szerb területeknek, de Horvátországon belül.

Ezt végül maguk a krajinai szerb vezetők söpörték félre, hogy aztán pár hónappal később a horvátok által indított Vihar hadművelet a szerb entitást és 200-250 ezer szerbet söpörjön el.

Mindenki legnagyobb megdöbbenésére a 130 ezer ember bevonásával megindított offenzíva nagyjából négy napig tartott – az örmény-azeri relációban 15 évvel később az azerieknek 44 napra volt szüksége. A többi már történelem.

A Vihar-hadművelet vezetője, Ante Gotovina hős lett a függetlenségi háborúban – míg a szerbek népirtást emlegetnek a krajinai történések miatt. Vae victis.

Az elmúlt harminc évben folyó tárgyalások az örmények és azeriek között se vezettek eredményre – így végül a fegyverek döntöttek tavaly.

Kétharmaddal

Azonban a történet még nem zárult le, békeszerződés továbbra sincs, noha az azeriek nagyon erőltetnék. Hegyi-Karabah kétharmada örmény kézen maradt, ennek ellátását a területet Örményországgal összekötő Lacsin-korridoron keresztül az oroszok felügyelik; a békefenntartásért Moszkva felel, elvileg még négy évig, bár ez meghosszabbítható.

Akkor majd meglátjuk, hogyan alakul a terület sorsa, de addig is az azeriek ünnepelnek és emlékeznek a háborús sikereikre.

NYITÓKÉP: Egeresi Zoltán