Vakcinaháború, az amerikai demokrácia megrendülése és Hongkong eleste – ez történt a világon 2021-ben!

2021 elég mozgalmas évnek ígérkezett. Ugyan az oltáskampányok miatt azt hihettük, hogy visszatérünk 2019-hez, azonban egy sor új problémát okozott a vakcinák léte vagy nem léte. A vakcinadiplomácia mellett azért a klasszikus geopolitikai csatározásoknak is volt bőven helye és ideje 2021-ben.

9. Meggyengült az amerikai demokrácia

Már a 2020-at összefoglaló listánkba is bekerült az amerikai demokrácia helyzete, ugyanis a 2020-as novemberi választások után a republikánusok közül sokan nem fogadták el a választások eredményét, ezért több államban is keresetet nyújtottak be, hogy így támadják meg azokat, azonban ezek mindegyikét – bizonyítékok hiányában – elutasították. 

Ennek ellenére Republikánus Párt trumpista szárnya nem hagyta annyiban a választási vereséget, és vannak képviselőik, akik még most is azt tartják: Biden és a demokraták választási csalások sorozatával szerezték meg a győzelmüket.

Emiatt több államban is újraszámolták, immáron saját költségen a szavazatokat, ennek ellenére továbbra is úgy tűnik, Biden nyerte meg a legfontosabb államokat.

A republikánusok a csalás-narratívájuk miatt azonban nemcsak az elnöki pozíciót, hanem a szenátusi többséget is elveszítették:

ugyanis a két georgiai szenátori helyért zajló küzdelem második fordulóját januárban tartották, amiket végül a demokrata jelöltek húztak be. 

A georgiai választások pikantériáját azonban nemcsak ez adta: a választások előtt kiderült, január 2-án Trump felhívta a választásokért felelős republikánus tisztviselőt, Brad Raffenspergert, akit hívásában arra kért, találjon neki az elnökválasztáson további 11 780 szavazatot, hogy így az 11 779-es hátrányát ledolgozhassa.

Azonban a demokrácia meggyengülésének leglátványosabb eleme nem Trump kétségbeesett fenyegetőzése – Raffensperger szerint ezzel az élete is veszélyben volt, mondván, a Trump-szavazók radikális része ezt úgy értelmezte, hogy ezzel ellenszegült a parancsnak –, hanem a január 6-i események, amikor a frissen megválasztott Kongresszusnak szentesíteni kellett volna az elektori kollégium eredményeit,

azonban az épület előtt tüntető trumpista tömeg betört a Kapitóliumba, hogy így akadályozzák meg az elektori kollégium eredményének a szentesítését, és Biden elnökké választását.

Az események következtében öten életüket vesztették, illetve megindították Trump ellen a második impeachment-eljárást is – a történelem során így ő lett az első elnök, aki ellen két impeachment-eljárás is indult –, mivel a demokraták szerint egyértelműen az egykori elnök hívószavára támadták meg az épületet a követői, aki egy könnyed sétára hívta a Capitolium épülete elé az ostrom előtt szervezett tüntetésén a résztvevőket. 

A történteket ugyan lehet, hogy elegendő lenne lezárni ennyivel, azonban sokkal mélyebbről fakadó problémák vannak az USA-ban ennél:

az eseményekből látszik, hogy a republikánusok egy része nem fél akár demokráciaellenes eszközökhöz is nyúlni, ha választásokról van szó.

Egyrészt az elektori eredményeket sok republikánus képviselő meg akarta vétózni, azonban mivel időközben az épületet megostromolta a választásokat elcsaltnak tartó tömeg, így ezért ezt csak az első államnál, Arizonánál sikerült megtenni, viszont az ostrom után a legtöbb képviselő visszavonta ellenkezését.

Azonban ennél az amerikai demokráciát jobban gyengíti az, ami január 6-a óta történt:

idén ugyanis 19 repbulikánus többséggel rendelkező állam szigorított a szavazati jogon.

Ugyan magyar szemmel ezek nem tűnhetnek nagy dolognak – a levélszavazás módját, hosszát, illetve az azt igénybe vehetők körét csökkentették, míg más államokban fényképes igazolványhoz kötik a szavazást –

azonban ez egy olyan országban, ahol emberek millióinak nincs fényképes igazolványa, mert az egyetlen ilyen dokumentum kvázi a jogosítvány, az a választói jog drasztikus szűkítése. 

Nem mellesleg ezzel pont a klasszikusan inkább demokraták felé húzó szavazók szavazati jogait szűkítik: a 2020-as választásokon a Biden-szavazók 58 százaléka levélben szavazott, míg jogosítvánnyal az idősebbek, a legfiatalabbak, a szegények, illetve a nagyvárosokban élők nem rendelkeznek, amely szavazói csoportok nagy része átfedésben van a demokrata-szavazókkal, lévén, hogy ezen csoportok többségében afro-amerikaiak vannak.

8. Összeomlott az eleve kudarcra ítélt afgán demokráciakísérlet 

Ugyan a republikánusok és Trump Joe Bident tették meg az afganisztáni humanitárius katasztrófa okozójává, sokan elfelejtik,

hogy még épp Trump egyezett meg a tálibokkal a kivonulásról,

azonban választási vereségével ez végül Joe Bidenre maradt.

Hogy milyen állapotokat hagyott maga után a csapatkivonás, jól dokumentált, a tálibok még azelőtt visszaszerezték az ország nagy részét, hogy az utolsó NATO-katona elhagyta volna az országot.

Hogy mennyire volt jogos és szükséges a csapatkivonás, vannak pro- és kontra vélemények, elvégre a nyugati erők minden lehetőséget megadtak az afgán kormánynak, hogy kivonulásuk után megtartsák hatalmukat, de abban az országban, ahol a kabuli kormány keze nem mindenhova ért el, nem meglepő, hogy a tálibok visszaszerezték az irányítást – az egyetlen meglepetés, hogy mindezt ilyen hamar sikerült elérniük.

A nyugati csapatok kivonásával hatalmi vákuum keletkezett Afganisztánban, amit jelenleg Kína próbál betölteni, de Vlagyimir Putyin orosz elnök is részt akar venni a válság megoldásában. 

Hogy Amerikának és Európának megérte-e a több milliárd dollárba kerülő „örökháborút” lecserélni a kínai és/vagy orosz befolyásra, majd csak a jövő dönti el.

7. Forrongnak az indulatok Ukrajna keleti részén 

Oroszország azonban nemcsak a Közel-Keleten – illetve a Wagner magánhadsereg kapcsán Latin-Amerikában és Afrikában – aktív, hanem Európában is,

Putyin ugyanis azzal fenyegette meg a NATO-t, hogyha nem engedik el Ukrajna kezét, akár saját hadseregével is képes megakadályozni, hogy Ukrajna NATO-taggá váljon. 

Idén már kétszer sorakoztak fel az orosz-ukrán határtól nem messze az orosz katonák, ám áprilisban még visszavonták őket – igaz, a felszerelések maradtak –, majd idén ősszel ismét szinte teljes hadikészültségben összegyűlt közel százezer orosz katona az ukrán határtól északra 200 kilométer távolságban.

Putyin megmondta, mit szeretne elérni: a demarkációs vonalat a Szovjetunió bukása előtti időnél húzzák meg, azaz a NATO- és leginkább az amerikai csapatoknak el kéne hagyniuk Lengyelországot, Litvániát és Lettországot – illetve Magyarországot is, de Putyint leginkább az előbbi országokban lévő katonai jelenlét zavarja –, emellett felszólította a NATO-tagállamokat: Ukrajnától is tartsák magukat távol.

Ugyanakkor valószínűleg Putyin is tudja erről a diktátummal felérő nyilatkozatról, hogy egyáltalán nem realisztikus, így vélhetően csak jobb pozíciót akar kiharcolni magának a tárgyalások előtt – november után már 2022 elején is ismét leülhet tárgyalni Biden és Putyin, ám ezúttal személyesen.

Hogy végül Oroszország megtámadja-e Ukrajnát, nem 2021-ben derült ki, bár szakértők szerint ez nem is a célja,

bár tény, Putyinéknak nagyon sokba kerül a 2014-ben kirobbant ukrajnai konfliktus következtében kialakult állóháború fenntartása.

6. Ideiglenesen megbomlott a nyugati szövetség 12 tengeralattjáró miatt

A világon talán a franciákat lepte meg leginkább, hogy Joe Biden amerikai elnök közös sajtótájékoztatón jelentette be Boris Johnson brit, illetve az ausztrál miniszterelnökkel, Scott Morrisonnal hogy

az USA, az Egyesült Királyság és Ausztrália egy hatalmas védelmi szerződést kötött, aminek keretén belül Ausztrália fegyvereket és tengeralattjárót vásárol az Egyesült Államoktól. 

E hír önmagában nem lenne túl nagy meglepetés, hiszen az USA technológiai fejlettsége sok esetben kimagasló hadászati téren, emellett az Egyesült Államok már Obama idején is egy Kína-ellenes szövetség kialakítására törekedett a Csendes-óceániai térségben.

A problémát egyedül az adja, hogy Canberra már 2016-ban megegyezett Franciaországgal, hogy tőlük vásárol tengeralattjárókat potom 66 milliárd euró értékben, azonban a Morrison vezette ausztrál kormány ebből kifarolt: Canberra 12 dízelmeghajtású francia tengeralattjáró helyett inkább 8 atommeghajtású amerikait szeretne.

Nem meglepő módon leginkább Emmanuel Macon francia elnök akadt ki legjobban, aki mind Joe Biden, mind Scott Morrison felé jelezte csalódottságát, és ebbe a diplomáciai csörtébe az Európai Unió is beszállt,

hiszen ezzel Biden kvázi kifejezte, geopolitikai kérdésekben nem a még egységes elítélő nyilatkozatot kiadni sem képes EU-ra, hanem más országokra számít. 

Azóta persze mindkét fél próbált közeledni a másikhoz, de Bidennek túlzottan nem főhet a feje a probléma miatt: a NATO-tag Franciaországnak amúgy is kötelező fegyverkeznie, és Amerika eleve elengedte Európa kezét.

Míg Ausztrália ezzel a fegyvervásárlással – illetve az ausztrál-dél-koreai megállapodással – belépett abba a Kína-ellenes szövetségbe, amit az Egyesült Államok már Obama és Trump idején is elkezdett építgetni, és az USA geopolitikai céljai és érdekei számára ez jóval fontosabb, mint a választásra készülő francia elnök és pár uniós tagállam vezetőjének a csalódottsága.

5. Kína felfalja Hongkongot

Nem véletlen, hogy Biden és Amerika leginkább a saját nyugati partja felé veszi az irányt, hiszen

Kína már régóta terjeszkedik a Dél-kínai-tengeren,

emellett az amerikaiakkal hivatalos diplomáciai kapcsolatokat nem ápoló Kínai Köztársaságot (Tajvan) is fenyegeti a Hszi Csin-ping által irányított ország – bár a nyugati híradásokból azt a tényt elfelejtik megemlíteni, hogy a kínai repülők, mint az alábbi térképen látszik, kínai terület felett repülve sértik meg Tajpej által kijelölt védelmi zónát. 

New map: Taiwanese ADIZ, FIR and territorial seas: PLAAF/PLAN flights tracks published by Taiwan's MND in orange (Sept 01 - Oct 04, 2021). @dex_eve @Ian_M_Easton @Nrg8000 @HarpiaP @RupprechtDeino @mike_mazza pic.twitter.com/ogMjf60ewu

— CIGeography (@CIGeography) October 5, 2021

Hogy Kína megtámadja-e a saját régiójának tartott szigetet, nem 2021-ben, de vélhetően nem is 2022-ben fog kiderülni, ugyanakkor Hszi Csin-ping vélt vagy valós nagyhatalmi terveit így is elkezdte építeni a környéken:

nyáron ugyanis bezárt Hongkong utolsó szabad médiuma, az Apple Daily, míg a decemberben tartott törvényhozási választáson győztek a Kína-párti jelöltek. 

Míg előbbi elég meghökkentőnek számított, utóbbi nem okozhatott túlzottan nagy meglepetést, hiszen már januárban letartóztattak több tucat demokráciapárti politikust és aktivistát, illetve márciusban a 70 fős hongkongi törvényhozás kialakítását is megváltoztatták:

70-ről 90-re emelték a képviselői helyek számát, azonban az eddigi 35-ről 20-ra csökkentették a közvetlenül választott képviselők számát,

miközben 30 főt a különböző iparágak és szakszervezetek szereplői választanak, és 40 főt az újonnan kialakított választási bizottság nevez ki – nem meglepő módon utóbbi két csoportban többségben vannak a Peking-pártiak, így ezzel a módosítással immáron szinte mindig biztosítható a Kína-barát többség a törvényhozásban.

Egy elemzés szerint a decemberi választásokon 90 mandátumból 82-őt Peking-párti politikusok nyertek, 

és mindössze egyet szerzett meg egy demokráciapárti, míg 8 képviselőnek nincs ismert politikai múltja. 

Ezzel Hongkong bekebelezése új szintre lépett 2021-ben: az eddig is bukottnak tartott „egy ország, két rendszer” megoldás végérvényesen megbukott, és immáron Hszi Csin-pingnek amiatt sem kell aggódnia, hogy a hongkongi törvényhozás ellenkezne Kína érdekeivel szemben – bár ezt eddig sem tették meg, csak amíg a kínai GDP jelentős részét a városállam adta.

De Hongkongon kívül is akad problémája Hszinek, ugyanis úgy tűnik, Kína eddigi gazdasági csodája megtörni látszik. 

4. Ami már 2016 óta minden évben rajta van a listán: a brexit

2016 egy elég rendhagyó év volt a világon, sokan eleve ezt az évszamot kötik az újhullámú jobboldali populizmus előretörésének, ugyanis ebben az évben döntött az Egyesült Királyság az Európai Unióból való kilépésről, illetve tették a showman Donald Trumpot elnökké az amerikaiak.

Azonban 2016 szelleme nemcsak a jobboldali populizmus vélt vagy valós előretörése miatt marad emlékezetes, hanem maga a brexit miatt is, 

ugyanis hiába a több éves tárgyalások és alkudozások utáni megállapodás az EU és a britek között, Johnsonék már 2021-ben jelezték, hogy újra szeretnék tárgyalni a mindössze 2021. január 1-jén életbe lépő kereskedelmi szerződést.

Johnsonéknak a legnagyobb problémája az ún. északír protokoll, aminek értelmében Észak-Írország egy különleges területté vált: az Egyesült Királyság részeként ugyan kilépett az EU-ból, de a közös piac része maradt, hogy az Ír-szigetre békét hozó 1998-as nagypénteki egyezmény egyik legfontosabb pontja, az Ír Köztársaság és Észak-Írország között kialakított nyitott határok elve ne sérüljön, emiatt pedig Észak-Írország és az Egyesült Királyság többi része között egy gazdasági határt húztak.

A brit nagypolitikai által hátrahagyott Észak-Írországban így a magukat britnek valló unionista északírek úgy érzik, Johnson, a toryk és a legnagyobb északír unionista párt, a DUP elárulták őket, emiatt a brexit miatt amúgy is törékeny északír status quo 2021 nagypéntekén megtört,

és több ezer dühös unionista fiatal követelte a gazdasági határ eltörlését, ami során előkerültek a rendőrök felé dobott kövek és Molotov-koktélok,

sőt, az ír republikánusokkal – ők az északírországi ír nacionalisták azon része, akik akár erőszakkal is kiharcolnák az ír egyesülést – is összecsaptak.

Arról, hogy a brexit Észak-Írországnak és legnagyobb unionista pártjának milyen problémát okoz, ebben a cikkünkben foglalkoztunk részletesebben, ám Johnsont vélhetően nem az északírek problémája zavarja leginkább, 

hanem az, hogy Nagy-Britanniát is sújtja a kínálati hiány, ami miatt a brexitet megszavazó észak-angliai szavazók is elégedetlenek Johnsonék kormányzásával.

Johnson – aki amúgy miniszterelnöksége során egyre több botrányt hagy maga után – már

azzal is megfenyegette az Európai Uniót, hogyha nem változtatnak a kereskedelmi megállapodáson, akkor a britek egyoldalúan megteszik azt.

A fenyegetések ellenére nem látszik, hogy az álláspontok közelednének: a britek egyre hangosabban követelik a megállapodás újratárgyalását, míg az Európai Unió szerint a britek egyáltalán nem reális elvárásokkal fordulnak az uniós tárgyalásokhoz. Ez annak fényében nem meglepő, hogy a nemrég lemondott brexitügyi miniszter, David Frost is elárulta: anno Johnsonék úgy fogadták el a kereskedelmi megállapodást, hogy azt egyáltalán nem tartották végleges megoldásnak.

3. 16 évnyi hatalom után ellenzékbe vonul a Merkel-párt

Azt már 2021 előtt is tudni lehetett, hogy a német szövetségi választások izgalmakat tartogatnak, hiszen

16 év után ez volt az első olyan német választás, ahol a legesélyesebb jelölt nem Angela Merkel volt,

lévén, hogy a Bundesmutti már évekkel ezelőtt bejelentette, hogy 2021-ben nem tervez indulni és visszavonul a politikától.

A választások így bőven tartogattak meglepetéseket: az egykori Merkel-párt, a CDU/CSU-pártszövegség (vagy más néven uniópártok) Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnökét, egyben még januárban a CDU elnökévé választott Armin Laschetet tették meg kancellárjelöltjükké, bár ez inkább Laschet trükközésének köszönhető, mintsem népszerűségének. 

A választásokat végül a már régóta temetett és lesajnált SPD nyerte meg Olaf Scholz vezetésével, akinek a választási győzelme után tett első ígéretét, miszerint karácsonyig új kormánya lesz Németországnak, már sikerült is betartani: december 8-án megalakult a pártok színei miatt csak közlekedésilámpa-koalíciónak nevezett SPD (piros), FDP (sárga) és Zöldek (zöld) alkotta új kormány.

Azonban Scholz egyáltalán nem örökölt egyszerű helyzetet, és már most látni, hogy a koalíció tagjai között van súrlódás: míg Merkel idején leginkább a kancellár döntött a külpolitikai kérdésekben, a külügyminisztérium új vezetője, a Zöld-társelnök Annalena Baerbock már most próbál önállósulni Scholz alól – míg utóbbi Merkel külpolitikai pragmatizmusát és higgadtságát vinné tovább, Baerbock egy aktívabb, elkötelezett atlantista dipolomáciát folytatna.

Ám nemcsak a Merkel-éra utáni első kormány és az uniópártok bukása miatt volt érdekes a német választás,

hanem mert a CDU-n belül tovább folytatódik a már évek óta húzódó hatalmi harc és identitásválság,

hiszen a csak januárban megválasztott Laschetnek távoznia kellett, akinek helyét a 16 éve bosszút forraló Friedrich Merz veszi majd át, aki a merkeli centrizmushoz képest egy markánsabb jobboldalibb, konzervatívabb politikát folytatna.

Hogy ez sikerül-e Merznek, majd csak 2022-ben derül ki, viszont nem könnyű helyzetben veszi át a CDU vezetését, ugyanis a klasszikus kereszténydemokrata értékeket valló néppárt szavazórétege évről évre csökken, és 2022-ben négy tartományban is választásokat tartanak, ahol az amúgy nem túl sikeres politikusnak – az elmúlt három évben két elvesztett pártelnöki verseny, azelőtt 14 évig szinte teljesen kivonult a politikából – illő lenne eredményeket felmutatni – ellenkező esetben a CDU-ban megint új vezetőt választhatnak, ami Merkel pártelnöki lemondása óta, tehát 2018 óta már a negyedik lenne.

2. Bulgáriában végre kormány alakult

A magyar sajtóban ugyan annyira nem lehetett róla olvasni, de az év talán egyik legnagyobb eseménye a bolgár kormány megalakulása volt. Ezt maguk a bolgárok is nagyon várták,

hiszen idén három parlamenti választást kellett tartani, hogy végre egy politikai tömbnek meglegyen a többsége a 240 fős bolgár törvényhozásban,

és kormányt tudjon alakítani.

Ezt végül a második választás után a semmiből alakult Folytatjuk a Változást! (PP) nevű pártnak és két vezetőjének, Kiril Petkovnak és Aszen Vaszilevnek köszönhetően december 13-án sikerült is elérni.

Mint azt az új kormány bemutatásánál írt elemzésünk során is említettük, Petkovéknak nehéz dolguk lesz, hiszen a kínai koronavírus-járvány kezelése mellett egy sor gazdasági és társadalmi problémát is orvosolniuk kellene, és akkor még a választási ígéretükről nem is beszéltünk, ami a korrupció felszámolása volt. Mindezeket egy ideológiailag nagyon széthúzó kormánykoalícióval kellene abszolválni, amiben az egyetlen összekötő kapocs Ruman Radev államfő, illetve a korrupcióellenesség. 

Az egykori keleti blokkba tartozó ország politikai élete idén nemcsak a három parlamenti választás, illetve az új kormány helyzete miatt volt izgalmas, hanem mert a bolgár belpolitikai válságnak egy másik ország is a kárvallottja,

ez pedig Szófia vétója miatt az uniós csatlakozási tárgyalásokat még meg sem kezdő Észak-Macedónia.

Nem véletlen, hogy a nyugati integrációért cserébe még a nevüket is megváltoztató Észak-Macedóniában az idei önkormányzati választásokon a választók elfordultak a nyugatpárti szocdemektől és az egykori Gruevszki-pártra, a jobboldali-nacionalista VMRO-DPMNE-re szavaztak – a 80 önkormányzat közel felében ők nyertek –, aminek következtében a szocdem miniszterelnök, Zoran Zaev be is jelentette lemondását október 31-én.

Ha ennek nem is, a jelenlegi északmacedón kormány annak örülhet, hogy Petkovék nyitottak a megegyezésre, és az új bolgár miniszterelnök azt ígérte, fél éven belül le fognak ülni tárgylani Szkopjével és a megegyezés érdekében több munkacsoportot is alakítanak majd.

Azonban hogy ez sikerülni fog-e, már erősen kérdéses, lévén, hogy a bolgárok többsége nem osztja Petkovék nézetét,

sőt, még a koalíció tagjai között is vannak olyan pártok, amelyek ellenzik Észak-Macedónia nyugati integrációját.

1. Új törésvonal a bel- és geopolitikában: a koronavírus elleni oltások

Már a tavalyi listára is felkerült a Kínából világkörüli útra induló koronavírus okozta járvány, ugyanis a 2008-as gazdasági világválság óta nem volt olyan külső esemény, ami ennyire befolyásolta volna a politikát.

Már 2020-ban is sok párt emelkedett fel lockdownkritikus vagy olykor járványellenes kijelentéseivel, azonban 2021-ben az oltások és az oltatlanokat ért korlátozások miatt ezen pártok támogatottsága nőtt: ha csak a sógorokra nézünk, az Ibiza-botrány miatt szétesett FPÖ a belebegtetett kötelező oltások ellen fellépve vált ismét komoly tényezővé az osztrák politikában, bár lehet, hogy valódi támogatottságuk ennél alacsonyabb, hiszen a szomszédos Svájcban is hiába tűnt úgy, hogy a lockdownkritikusok vannak többségben, a járványügyi intézkedésekkel kapcsolatos népszavazáson bőven alulmaradtak. 

A világon a kínai koronavírus miatt egy újabb törésvonal jelent meg a politikában és a társadalomban, méghozzá az oltások mentén, azonban azt nem tudhatjuk, hogy mindez állandósul-e, vagy csak ideiglenes jelenség marad.

Azonban nemcsak az országos politikákat befolyásolta a kínai vírus és az ellene kifejlesztett vakcinák,

hanem a geopolitikát is.

Az Egyesült Államok január 20-án beiktatott elnöke már rögtön az első ígéretében folytatta Trump America first-politikáját, és a részben amerikai pénzből finanszírozott kutatások után maguknak követelték a legtöbb vakcinát – nem véletlen, hogy Bidennek sikerült elnöksége első 100 napján 200 millió oltást beadni, miközben beiktatása után még csak 100 millióról beszélt.

Ugyanígy csörte alakult ki a vakcinák kapcsán az Európai Unió és az abból frissen kilépett Egyesült Királyság között is: az EU azzal vádolta meg a brit oltáskampánynak a gerincét adó AstraZenecát, hogy az uniónak szánt szállítmányokat is a szigetország szállítják.

Azonban az EU-állampolgárok még így is a világ szerencsésebb feléhez tartoztak, ugyanis

az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, illetve az Európai Unió „vakcinanacionalizmusa” miatt sok országban még akkor sem kezdték meg az oltáskampányokat, amikor ezekben az országokban már a nyitást tervezték. 

Hiába csatlakozott a legtöbb ország az ún. COVAX-egyezményhez, amiben az országok vállalták, hogy a pandémiára globális választ adnak, az egyezmény már a program elindulása után látszott, hogy megbukott: a fejlettebb országok előre vásárolják magukat a sorban, nem törődve azzal, hogy a szegényebb országokban emiatt szinte kontrollálatlanul terjedhet a vírus, és a korlátozások miatt az amúgy sem túl jó állapotú gazdaságukat is jobban bedönti a járvány. 

A COVAX-program bukásában, illetve a nyugati országok vakcinanacionalizmusában

Kína és Oroszország a hatalmi űrt látta meg és kezdték el terjeszteni saját vakcinájukat azokban az országokban,

ahova a nyugati szerek alig vagy egyáltalán nem értek el, hogy így növeljék a befolyásukat az adott térségben. 

Ezt végül nyugaton is észrevették, és kezdtek el egyre több országnak ígérni vakcinákat, de hogy ez egy „túl későn, túl kevés” válasz, azt csak a történészek tudják majd eldönteni.

NYITÓKÉP: Azonnali-montázs. FOTÓK: Adam Schultz / White House, Kreml, Boris Johnson / Facebook,Inga Kjer, OSCE Parliamentary Assembly / Flickr