Látott-e vajon Fitzcarraldo Humboldt-pingvint?

Szerző: Kömlődi Ferenc
2021.12.25. 07:23

Iquitos, az észak-perui Loretto megye székhelye Amazónia kapuja. De több is annál, mert egy lehanyatlott, harácsoló kor mementója, fantaszták emlékezete is. Őserdő és végtelen folyam, barna Amazonas és ezüstszürke Miraflores – közel két év után újra Peruban, ahol delfint, fókát, pingvint és oázist is láttam.

Látott-e vajon Fitzcarraldo Humboldt-pingvint?

Az 1879 és 1912 közötti amazóniai kaucsukláz volt az egyik legfontosabb fejezet a folyó történelmében. Brazília és Peru északi régióiban a gumi kitermelésével és kereskedelmi forgalmazásával óriási vagyonok halmozódtak fel, tovább éleződtek a társadalmi egyenlőtlenségek. Manaus évekig a világ leggazdagabb városai kőzé tartozott, és ez a tény, ha csak ideig-óráig is, de mindenképpen pozitív hatással volt a környékre.

Fitzcaraldo és Werner Herzog nyomdokában

A kaucsukláz kitörésekor felgyorsult és új lendületet kapott a terület európai gyarmatosítása, elözönlötték a munkában és hamari meggazdagodásban reménykedő külföldiek, szerencselovagok és mindenféle kétes figurák, megváltozott a társadalmi és a kulturális élet, a korábbinál is könyörtelenebbül zsigerelték ki, rabszolgaként űzték-hajtották a helyi őslakos közösségeket.

Ismét a legaljább munkákat végeztették, és szinte úgy bántak velük, mint hajdanában a spanyol hódítók, Pizarro és hasonszőrű társai az 1500-as években. (Epilógus: három évtizeddel később, a második világháború alatt, rövid időre – 1942 és 1945 között – ismét fellendült, majd az érdeklődés visszaesésével és a japánok által elfoglalt távolkeleti brit gyarmati területek felszabadításával, megint behalt az amazóniai kaucsuktermelés.)

A kaucsukfa vagy gumifa csak bizonyos éghajlati viszonyok között és páratartalom mellett az Egyenlítő körüli trópusokon él meg, az Amazonas térségében őshonos. A természetes kaucsuk kilencvenöt százalékát adja, és legalább ötvenezerféle termék állítható elő belőle, ami biztos megélhetést jelentett akkoriban. A kereslet és a gumi ára is az ipari forradalommal szökött az égbe, mígnem a tizenkilencedik század második felében több vállalkozó szellemű európai Amazóniába utazott, hogy a helyszínen letesztelje a fában rejlő potenciált.

A növekedés számokban: míg 1855-ben csak kétezer, addig 1879-ben már tízezer tonnányi kaucsukot exportáltak éves szinten a térségből. Manaus nagyon beindult, Rio egyik negyede mellett, második brazil városként, itt vezették be az elektromosságot, 1912-ben pedig Madeira és Mamoré között vasútvonalat adtak át. Hiába, mert elkéstek vele.

Közben a britek ugyanis – Amazóniából származó növényekkel – Délkelet-Ázsiában (Malaysiában, Sri Lankán) és Afrika trópusi részein kaucsukültetvényeket alapítottak, és fokozatosan vitték le az árakat. Egyre nagyobb mennyiségben termeltek, mire törvényszerűen csökkent az amazóniai iránti kereslet, és így hamar véget ért az aranykor, alternatíva hiányában pedig előbb stagnált, majd teljesen berohadt a gazdaság.

Az amerikai vadnyugatot idéző aranykor hozta el a perui oldal legfontosabb városa, Iquitos gazdagságát is.

Az egykori gloire ma is érzékelhető, a folyóparti boulevardon sétálva megkopottságukban is gyönyörű paloták emlékeztetnek a kaucsukrobbanás őrült éveire. Egyikük elegáns étterem, nevével a korszak legendás figurája, a Peruban Fitzcarraldo néven ismert, háromszáz tonnás hajóját indiánokkal az esőerdő mélyén, hegyen áthúzató ír-amerikai származású Carlos Fermin Fitzcarrald kaucsukbáró (1862-1897), pontosabban a róla mintázott, de rá csak nagy vonalakban emlékeztető, és Klaus Kinski által megjelenített fantaszta, a szintén fantaszta Werner Herzog 1982-es kultikus filmjének címszereplője és persze a mozitörténet egyik legmonumentálisabb álmát vászonra álmodó rendező előtti tisztelgés.

Iquitos boulevardja.

Iquitos boulevardja.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A helyi ínyencfalatnak számító, de az ausztráliai krokodilhoz hasonlóan semleges ízű aligátortól a piraruku (paiche) halból készült cevichéig, több amazóniai ételkülönlegességet kóstoltam meg náluk.

Herzog hőse – és alteregója – a manausi operaház mintájára, Iquitosban akart operaházat építeni, és odacsábítani a kor egyik legfőbb celebjét, a Nagy Carusót. Az ehhez szükséges anyagiakat egy gazdag kaucsuklelőhely kiaknázásával igyekezett előteremteni, amihez „mindössze” az ormótlanul nagy hajót kellett áthúzni a hegyen, mert a lelőhelyet csak így lehetett megközelíteni. A filmet a helyszínem forgatták, a hajót tényleg áthúzták a hegyen, Fitzcarraldo látomása Herzog látomása is volt, a szintén excentrikus Klaus Kinski pedig tökéletesen alakította, őrjöngte végig a szerepet. A megszállottság, az őrület mozija négy évtized távlatából is telibe talál, minden egyes képsora tökéletesen hat. Operaház végül nem épült Iquitosban, a filmbeli Caruso viszont színre lépett az őserdő mélyén.

A közel félmilliós Iquitos neve tudatomban és tudatalattimban régóta mágikus tartalmakkal telítődött. Klaus Kinskit, Fitzcarraldót és Peru Nobel-díjas íróját, Mario Vargas Lllosát, Pantaleónt és a hölgyvendégeket, mind odaképzeltem a dzsungelbe.

De a név még náluk, az ő személyüknél is jóval többet, mélyebb és ősibb világokat idéz – elveszett harmóniákat, felbomlott egyensúlyt, megbolygatott valóságot, menekülést, kiszakadást. Egy kicsit úgy, mint Polinézia.

Ez már tényleg a világvége, innen valóban nincs már tovább – hinnénk. Pedig mindig van tovább – derül ki később, Amazónia és Polinézia után jöhet valamikor az Antarktisz, az Antarktisz után meg talán a világűr.

Dzsungelszonáta az Iquitos boulevardon

Bő két hónappal Leticia és Puerto Nariño, a kolumbiai rész után tértem vissza Amazóniába. Az esti órákban landolt a gép az Iquitostól húsz-huszonöt percre fekvő reptérre. Harmincról húsz solra lealkudtam a taxit, és elindultunk a főtértől négy sarokra lévő szállásomra.

Latin-amerikai viszonylatban is nagyon zajos város: mivel kevés a személygépkocsi, tele van a decibeleket okádó tuktukokkal, és a velük tömött utak, az örökös türelmetlen dudálás, a forgalmi káosz Bangkokra emlékeztet.

Elszunnyadva olyan volt, mintha ideig-óráig a délkelet-ázsiai metropoliszban jártam volna. A fülledt meleg nem lepett meg, nem sokkolt, szeretem is, Panamához képest semmiféle változást nem éreztem, csak a páratartalom volt magasabb.

Csütörtökön, december kilencedikén egynapos túrára mentem. Főként az Amazonason és mellékfolyókon (Nanayi, Itaya) csónakáztunk.

A döbbenetes méretű vízfelület megint a végtelent juttatta eszembe, mert ennyi folyami vizet együtt az életben nem láttam még

– csak szeptember végén, Kolumbia Amazonas megyéjében.

Elhagyatott hajó az Amazonason.

Elhagyatott hajó az Amazonason.

Fotó: Kömlődi Ferenc

A sétálóutca boulevardról ballagtunk lépcsőkön lefelé, s szálltunk csónakba, majd eveztünk változatos vízinövények között, egyre közelebb kerülve a jellegzetes világosbarna színű Amazonashoz.

Először Amazónia Velencéje, a részben cölöpökre épült Belén felé vettük az irányt.

A Velence-párhuzam ezzel ki is merült, mert a házikókról, faviskókról sok minden elmondható, de az biztosan nem, hogy rögvest a dózsék városának elegáns palotáira asszociálunk róluk.

Amazónia Velencéje, Bele.

Amazónia Velencéje, Bele.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Dübörgött az élet, ezerrel ment az amazonasi adásvétel, zsibongott a folyópart, miközben piac, folyami benzinkutak, boltok, hajó- és bárkaromok mellett húztunk el, majd a városhatárhoz érve megfordultunk, és újfent Iquitos felé vettük az irányt.

Megnéztünk két állatrezervátumot kajmánokkal, teknősökkel, különleges majmokkal, tukánokkal, anakondákkal és más mérges kígyókkal. Mindegyiket valahonnan mentették, s majd, ha teljesen felépülnek, visszaengedik őket természetes közegükbe. Egy kilátónál szintén megálltunk, eltuktukoztunk egy döbbenetes gyökérrendszerrel rendelkező, párszáz éves fához, a dzsungel lelkéhez és lelkiismeretéhez. A csónakkal lehorgonyoztunk, vezetőm tipikus amazóniai halételt sütött és pakolt banánlevélbe, különleges növényekkel, fűszerekkel. Végül a kikötő és a fél város mellett elhaladva, visszaértünk a kiindulási ponthoz, az Iquitos boulevardra.

A különleges, barna színű Amazonas.

A különleges, barna színű Amazonas.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Másnap, pénteken négy napra (három éjszakára) elmentem a bő kétóra csónakútra lévő dzsungelbe (selva spanyolul). Stílszerűen szakadó esőben értünk az esőerdei szállásra, egy Santa Maria de Fatima nevű hétszáz fős indián falucskába.

Liliána, a vezetőm még az Iquitos határában lévő „dzsungelpiacon” belémtukmált valami hernyókaját (semmilyen íze nem volt), és közben jól megfigyeltük az ottani étkezdéket, ahol minden megkapható, ami Amazóniában megél és megterem.

Annyira ütött-kopott és rendezetlen benyomást keltett az egész, hogy még maga az igazi Fitzcarraldo is kajálhatott volna ott.

Utána szálltunk bárkába, először majmokat, majd újabb vadrezervátumot nézegettünk, amikor brutálmód elkezdett esni, szakadni, estem is egy nagyot, de szerencsére semmi bajom nem lett, csak a ruhám és a cipőm ázott át teljesen, a szálláson viszont rögtön kaptam négy napra gumicsizmát, és ugyan rohadt meleg, de mindenféle állati csípések ellen védő túracuccra váltottam. Apró, de logikus kellemetlenség:

mivel az őserdőben generátorról megy, és drága az áram, csak bizonyos napszakokban van víz és villany

– reggel hét és kilenc, déli tizenkettő és fél három, este hat és kilenc között. Hozzá lehet szokni, csak ne kelljen szarni az éjszaka közepén.

Első nap Liliánával ketten jártuk az őserdőt. Ladikba is szálltunk, de elakadtunk. Minden nyirkos és párás volt, ám ha lehetne választani, inkább esőben túrázok a dzsungelben, mint tűző napsütésben, mert akkor legalább a ruha nem izzad rám teljesen.

A többi nap természetesen mindig verőfényben csatangoltunk.

Sajnos nem egyszer futottunk bele irtásokba, illegális szemétlerakásokba, pedig ez még nem is Bolsonaro környezetgyalázó Brazíliája, hanem a békés Peru volt.

A dzsungelséták számomra legizgalmasabb pillanatai, amikor csónakba szállsz, és hasítasz az általában élénk-, világoszöld növényekkel szinte teljesen befedett, mocsaras vízfelületen.

Csónakázás a dzsungel mélyén.

Csónakázás a dzsungel mélyén.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az ösvények beszűkülnek, mellettünk Liliána kutyája, La Gringa úszik. Sokkal gyorsabb nálunk, kívülről ismeri a vadont, a többi állat meg mind rejtőzik, csak közelítő távoli hangjukat lehet hallani. Ezúttal az éjszakai állatles sem volt sokkal jobb, Kolumbiában többet láttam, most csak pár tarantulát, pókot, skorpiót, békát mustrálgattam.

Miközben a vadállatok elbújtak, La Gringa megmártózott az Amazonasban.

Miközben a vadállatok elbújtak, La Gringa megmártózott az Amazonasban.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Rózsaszín és szürke delfinre lesve

Addigra már négyen voltunk, mert szombat délután Ilja, a kontinenst bő féléve járó szibériai (krasznojarszki) geológus és láncdohányos is csatlakozott hozzánk. Minden vágya volt, hogy anakondával találkozzon, de nem sikerült neki. Másodlagos vágya, egy pirája vasárnap már bejött, büszkén húzogatta szét a pofára ritka randa hal brutális állkapcsát.

Ilját nem érdekelte a magyar belpolitika, életében nem találkozott még magyarral, szinte semmit nem tudott az országról, így a szokásos szörnyülködő, sajnálkozó, rekontrázó, közösen gyalázkodó hullauncsi párbeszéd szerencsére kimaradt. Inkább utazásokról beszélgettünk, bár eléggé fővárosokban – például Cartagena helyett Bogotában, Tikal és Antigua helyett Guatemala Cityben – és az országok számában gondolkozott.

Összességében nagyon jól kijöttünk, Liliánával spanyolul, egymás között angolul beszélgettünk. Volt vagy kétméter magas, és neki sajna gumicsizma sem jutott, Amazóniában a helyiek viszonylag ritkán szaladgálnak negyvenhatos lábakkal, már rám sem volt könnyű negyvennégyest találni, de az még éppen összejött. Közben jót derült, hogy emitt plusz, Krasznojarszkban mínusz harminc fok van, és így pont hatvan fok a különbség. Egy ideig tuti nem megy haza – vigyorgott, majd rágyújtott egy újabb cigarettára.

Vasárnap hajnalban napfelkeltét és delfineket lestünk. A Nap rendje és módja szerint komótos pompájában fel is kelt, rózsaszín és szürke delfineket is láttunk. Nádasokon, vízi liliomokon, óriásnövényeken tört meg a fény, horgászok gubbasztottak kapásra várva, mi meg a barna Amazonasról sötétebb vizekre váltottunk.

Reggeli után az egyik festői mellékfolyóhoz, a főfolyamba Manausnál beleömlő Rio Negróhoz csónakáztunk. Csónakosunk, Liliána és Ilja pecázni kezdtek, én kihagytam, mert ugyan élvezettel megeszem a halat, de ha nekem kéne kifognom és agyoncsapnom, áttérnék a vegetarianizmusra.

A Rio Negro pedig tényleg fekete, Liliána és Ilja megfürödtek benne, Ilja később elmondta, hogy baromi koszos volt a víz. Mindenhol ezt éreztem, sehol nem tört rám a késztetés, hogy megmártózzam benne. Manausnál kétszer nagyobb az Amazonas – mondta Liliána, és megborzongtam.

Már itt is kvázi-végtelen, milyen lehet akkor ott?

Január végén meglátom, de Manausban nem megyek napokra a dzsungelbe, és hacsak nem sokkal drágább, igyekszem többet csónakázni, hajókázni – döntöttem el.

A fekete folyó, Rio Negro. Az Amazonas legnagyobb mellékfolyója, színe sötétebb, mint az Amazonasé.

A fekete folyó, Rio Negro. Az Amazonas legnagyobb mellékfolyója, színe sötétebb, mint az Amazonasé.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Ebédnél Lorenzo, a tulajdonos panaszkodott. A covid letarolt mindent, előtte nyolc alkalmazottal dolgozott, az összest el kellett bocsátania, most két srác és egy szakács segít neki, igaz, vendég is alig van – azon a héten csak Ilja és én mentünk több napra.

Amazónia megszenvedett a járványtól: tavaly áprilisban tombolt a kór a Manausból indult, időközben gammára átnevezett variáns miatt, ami kétvállra fektette a környéket.

Azóta majdnem minden túlélőt beoltottak, kezdenek kikecmeregni a válságból, és úgy tűnik, a koronavírus-járvány is kitombolta magát. Az omikront mindenki komolytalannak, szimptómamentes bohóckodásnak tartotta, de lehet, hogy azóta megváltoztak a vélemények.

„Képzeljük el, amikor napok teltek el úgy, hogy egyetlen hajó, csónak sem közlekedett. Hihetetlen, mekkora volt a csend!”

– emlékezett vissza 2020 abszurd tavaszára Lorenzo.

Hétfő délelőtt döglesztő melegben mentünk az utolsó dzsungeltúrára. Idővel csónakba szálltunk, majd kilépve belőle, kilátótoronyhoz értünk.

Csak a fenséges esőerdőt láttuk, az Amazonas és mellékfolyói még a távolban sem tűntek fel.

Onnan mentünk vissza a szállásra, elfogyasztottuk az egyszerűen, de ízletesen elkészített utolsó halebédet, összepakoltunk, és a motoros bárkával Ikitos felé vettük az irányt.

A következő másfél napot főként pihenéssel töltöttem, kedd este Liliánával vacsoráztam, elköszöntünk egymástól, szerdán pedig elrepültem Limába. Az új szabályok értelmében már a belföldi járatoknál való becsekkoláskor is kérik az oltási igazolványt, és akkor be is ugrott, hogy másnap Mirafloresben mindenképpen beadatom a harmadik Pfizert. Fogalmam sem volt, lehet-e vagy sem, május huszonkettő régen volt – akkor kaptam a másodikat –, jobb, ha minél előbb bebiztosítom magam.

Humboldt-pingvinek és Dél-Amerika egyetlen oázisa

Limában szinte napra két éve, ugyanebben az időszakban töltöttem el két hetet, és akkor mindent láttam, ami érdekelt a városból, az újvilágbéli spanyol gyarmatbirodalom egykori központjából: a trendi és szinte már európai Miraflorest, a nagyon művészi és nagyon alternatív Barrancót, a lepusztultsága és veszélyessége ellenére festői utcákkal, falfestményekkel és régi erődjével vonzó célpont Callaót, és persze a történelmi központot, a templomairól és tizenhetedik-tizennyolcadik századi palotáiról híres összevissza óvárost, amely sajnos nem maradt fenn olyan épségben és sokkal kaotikusabb, mint az ecuadori Quito.

Földrajzi fekvése ellenére mostoha, a Humboldt-áramlat miatti szokatlan klímájával együtt szeretem Limát, különösen Miraflorest, ahol leginkább érződik az áramlat káros hatása,

de az oltáson és random sétákon, gasztroportyákon kívül most csak pihenni akartam.

A ködös Miraflores.

A ködös Miraflores.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Az Inkalauz blogot szerkesztő/író Soós Tamás barátommal eldöntöttük: csütörtökön, ha kell, az oltásért bejárjuk az egész várost, de szerencsére nem kellett, mert az első mirafloresi klinikán mondták, hogy minden rendben, csak az uniós oltási igazolványomat és az útlevelemet kérték, aztán masszív tizenöt perc várakozást követően megkaptam a harmadik adag Pfizert.

A fővárosban egyébként szinte mindenhol be kell mutatni az oltási igazolványt: éttermeknél, bevásárlóközpontokban, közepesnél nagyobb boltokban, stb

– emiatt most már van perui igazolványom is.

Egyelőre még itt sem kötelező a szuri, de lassan már mozdulni sem lehet az azt igazoló papírok nélkül. Covid-szokások terén Peru is követi a latin-amerikai mintát:

a fővárosban boldog-boldogtalan maszkban, amelyből, ha nem sebészi, akkor elvileg kettőt kell viselni, vidéken viszont sokkal rugalmasabban állnak hozzá, alig hordják.

Miraflores nagyon nem vidék, hanem az ország szíve, gyönyörű, de hideg óceánparttal, különleges fényekkel és fénytörésekkel. Mindent figyelembe vettem hozzá, csak azt a csekélységet nem kalkuláltam be, hogy a harmadik dózis ki fog ütni. Az első kettőnél kutya bajom nem volt, most viszont negyvennyolc órából huszonnégyet végigaludtam, a maradékból tízben a plafont néztem, és még kajálni sem volt kedvem lemenni. Vettem goudát és cheddart, két napig és két alvás között azokat és gyümölcsös joghurtokat ettem.

Hétfőn elbuszoztam a közel kétszáz kilométerre fekvő Paracasba, egy kis csendes-óceáni halászfaluba.

A perui távolágibusz-szolgáltatások Európában is bőven megállnák a helyüket – jobbak az európaiaknál –, hihetetlenül kényelmesek, minden igényt kielégítenek, és még csak nem is drágák.

2019-20-ban a Cruz del Surral, Dél keresztjével száguldoztam be keresztül-kasul, a chilei határon fekvő Tacnától a Humboldt-áramlat által már nem érintett, tehát egyetlen melegvízű üdülőhely, északi Máncoráig, a cápa cevichéjéről ismert Trujillótól a bitangmód hűs Titicaca-tóig a harminckét milliós országot.

Ehhez képest a Lima-Paracas-Lima, illetve a hetven-nyolcvan kilométer Paracas-Ica-Paracas valóban semmiség volt. Maga Paracas – remek tengeri kajái és Ica megye borai, valamint az idevaló Pisco Sour mellett – a közeli Ballestas szigetek miatt közkedvelt turistacélpont:

szinte minden latin-amerikai ország eldicsekedhet a maga Galápagosával, Perunak ez a csak körbehajózható, csónakázható, de kikötésügyileg szigorúan tiltott Islas Ballestas

– kormoránokkal és más különleges madarakkal, guanóval mindenhol, lustálkodó fókákkal, délcegen sorjázó Humboldt-pingvinekkel, állati ricsajjal, hideg óceánnal.

A másfélórás út alatt előbb a Paracas-félszigethez közeli Nasca miatt az ottaniakkal rokonított, pedig más petroglifje mellett húztunk el, majd egyre káprázatosabb színek, árnyalatok, tengeri formák, természetes alakzatok következtek.

A fenséges és rideg világ újfent eszembe juttatta, hogy Dél-Amerika déli végeihez mennyire közel az Antarktisz.

A megye Nasca-vonalak mögötti harmadik földrajzi nevezetessége Dél-Amerika egyetlen oázisa, az Icától taxival tíz-tizenötperc festői Huacachina. A lagúna fölé homokdűnék tornyosodnak, sivatag mindenfelé, porhomokot fúj szemünkbe a szél, a vízfelületen különböző színű és formájú hullámalakzatok táncolnak, és én bambulva figyelem a mozgásukat, folyamatos állapotváltozásukat.

Huacachina, Dél-Amerika egyetlen oázisa.

Huacachina, Dél-Amerika egyetlen oázisa.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Huacachina lélegzetelállító. Órákig kontemplálódtam a lagúna partján, hosszú percekig sétáltam a homokban, de a sandboardot mégis kihagytam, most nagyon nem kívántam. Vacsorára grillezett polipot, másnap ebédre leche de tigrét ettem, huszonnegyedikén délután egy harminckor pedig visszabuszoztam Limába karácsonyozni. Szenzációs négy nap volt Paracas, bár csütörtök hajnalban elment, és délután négyig nem volt áram. 

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek