11 év TAO, százmilliárdok, nulla előrelépés – hogy teljesít a magyar kézilabda?

Vági Márton

Szerző:
Vági Márton

2021.12.20. 11:17

A kézilabda a labdarúgás után a második legnagyobb TAO-nyelő szakág. Ha megnézzük a 2010 előtti eredményeinket, azt láthatjuk, hogy pénz ide, vagy oda, a magyar kézilabda mind férfi, mind női vonalon brutális mélyrepülésben van.

A magyar női kézilabda válogatott a tizedik helyen zárta az idei világbajnokságot, ami elsőre nem is tűnik rossz eredménynek, annak függvényében, hogy labdarúgásban, kosárlabdában, vagy röplabdában jellemzően a VB-re való kijutás is álom.

Ugyanakkor ha abból indulunk ki, hogy az említett három sportággal ellentétben a kézilabda globálisan kevésbé népszerű, jóval kevesebb országban veszik igazán komolyan – gondoljunk csak arra, hogy az Egyesült Államokban gyakorlatilag nem is ismerik a játékot, de olyan országok sem művelik magas szinten, fektetnek bele extra energiát, mint Olaszország vagy Anglia –, ennek értelmében egy-egy világversenyre is lényegesen egyszerűbb kijutni, már nem is hangzik olyan jól a tizedik hely.

Ha pedig hozzávesszük, hogy a kézilabda a labdarúgás után a második legnagyobb TAO-nyelő szakág, akkor még rosszabb a kép. Amennyiben pedig megnézzük a 2010 előtti eredményeinket, azt láthatjuk, hogy pénz ide, vagy oda, a magyar kézilabda mind férfi, mind női vonalon brutális mélyrepülésben van.

Eközben felelősök sehol, holott az egyik hagyományos sikersportágunkat sikerült igen mélyre zülleszteni. A magyar női kézilabda válogatott a világbajnokságokon 2000 és 2021 között így szerepelt:

Fotó: Vági Márton

Látható, hogy a visszaesés nem most kezdődött, már a 2000-es évek második felében is gyengültek az eredmények, sőt 2011 nem is véletlenül maradt le a listáról, abban az évben a kvalifikáció sem jött össze a lányoknak. Azonban amíg korábban a legjobb tízbe bekerülni szinte soha nem jelentett problémát (a 60-as, 70-es, 80-as és 90-es években is szereztünk érmeket, egyszer még aranyat is), ez mostanra láthatóan megoldhatatlan feladatot jelent a válogatott számára.

Az Európa-bajnokságokon sem sokkal jobb a helyzet: 2012-ben még összejött egy bronzérem, azóta viszont a hatodik hely volt a csúcs, legutóbb pedig ott is csak a tizedik helyen végzett a magyar női válogatott.

Ráadásul amíg Atlanta és Peking között minden olimpiára sikerült kijutni, addig sem London, sem Rio nem jött össze, míg Tokióban történelme legrosszabb eredményét érte el a válogatott, a hetedik hellyel.

A férfiaknál nagyjából stagnálás figyelhető meg, igaz ők a legszűkebb világelitnek talán soha nem voltak a tagjai, ellentétben a nőkkel.

Mi lehet az oka a visszaesésnek?

Vitathatatlan, hogy nőtt a konkurencia, ha nem is túl gyorsan, de növekszik a sportág népszerűsége, olyan helyeken is megjelenik, ahol 2010 előtt maximum amatőr szinten űzték.

Ne feledjük, a rendszerváltásig női kézilabdában világbajnokságot csak a KGST-országok nyertek, azóta viszont megjelentek előbb a Skandináv-államok, Dél-Korea később Franciaország, majd Brazília, és az elmúlt években Hollandia is.

Amíg az 1965-ös világbajnokságon (amit megnyertünk), nyolc válogatott vett részt, abból hét európai, abból öt keleti, addig az idei tornán már harminckét csapat játszott öt kontinensről. Persze tény, hogy az afrikai és az ázsiai csapatok játék ereje továbbra sem mondható túl magasnak, a legjobb nyolc közé például hét európai válogatott mellett egyedül Brazília tudott bejutni.

Azonban amíg 1990 előtt az egykori kommunista országok uralták a női kézilabda mezőnyét, idén az elődöntőbe csak nyugati országok jutottak be.

Ennek értelmében ha csak azt nézzük, hogy emelkedett a létszám, és több lett a rivális, érthető, hogy a tízmilliós Magyarország visszaesett, mondhatnánk, hogy ez törvényszerű.

Azonban van egy kis probléma. Pontosabban fogalmazva 214 milliárd forintnyi probléma.

Ugyanis a kézilabda az elmúlt évtizedben ennyi TAO-támogatást nyert el, melynek legalább 70 százalékát utánpótlásre kellett (volna?) költeni. Ez elképesztő állami dotáció, a labdarúgást követően a kézilabda harapta ki a második legnagyobb szeletet a TAO-tortából; lett kiemelt állami akadémia, és azt se feledjük, hogy a TAO csak egy része a sporttámogatásoknak, összességében a klubok ennél jóval több közpénzhez jutottak.

Ebből a pénzből lehetett volna, sőt elvárható lett volna olyan játékosokat nevelni, akik a felnőtt mezőnyben is megállják a helyüket.

Mert hiába nyer a Győr évről-évre Bajnokok Ligáját, ha mindezt úgy teszik, hogy többségében külföldi játékosokra támaszkodnak, akik aztán az aktuális világversenyen bucira vernek minket.

Hiába szerepelnek jól a kisebb nemzetközi kupában a csapataink, ha ők is leginkább légiósokat versenyeztetnek.

Látva azt, hogy az elmúlt években a magyar női kézilabda csapatok világsztárok sorát igazolhatták le, bennem felmerül a kérdés, hogy talán az állami forrásokat nem a legmegfelelőbben, pontosabban nem a hazai sportág, a válogatott és úgy általánosságában az ország sorsát figyelembe véve használták fel.

Mert az még lehet nemzeti ügy, hogy a női kézilabda válogatott érjen el szép sikert az olimpiákon, hogy minél több fiatal magyar kézilabdázóból váljon válogatott, az viszont, hogy a Győr vagy a Siófok telis-tele külföldiekkel megnyerjen egy nemzetközi kupát, már nem az.

Az maximum lokális ügy, arra viszont nem kellenek milliárdok. És az is látszik, hogy hiába az utánpótlás jó eredmények – ne feledjük, a női szakág két világversenyt is nyert nem is olyan régen –, ha ahhoz nem párosul siker a felnőttek között.

Innen nézve talán igaz lehet a mondás, hogy az utánpótlás eredmények egyetlen valós és releváns mércéje a későbbi felnőtt csapatok, válogatottak szereplése. Mert bár szép dolog tizenéves korban legyőzni minden riválist, de mindaz nem sokat ér, ha pár évvel később, ugyanazok ellen sima vereségeket szenvedünk.

Női kézilabdában ott tartunk, hogy elképesztő pénz áramlott a klubokhoz és a szövetséghez, minden lehetőség és feltétel adott a minőségi munkára, az eredmények viszont történelmi mélységekben vannak.

Ennek ellenére sincs érdemben felelős, és egyelőre az sem látszik, hogy a jelenlegi – nem túl sikeres – koncepción az érintettek kívánnának-e változtatni.

Első lépésnek nem ártana, ha a kézilabda szövetség élén nem egy politikus, hanem egy sportszakember állna, ahogy az sem, ha magyar közpénzekből nem svéd, dán, francia és brazil légiósokat fizetnének a klubok.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!

Vági Márton
Vági Márton vendégszerző

PhD-hallgató.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek