A latin-amerikai ország, amelynek nem vérzivataros a történelme

Szerző: Kömlődi Ferenc
2021.12.16. 19:04

Costa Rica fővárosa, San José jó eséllyel pályázhatna a „világ legcsúnyább fővárosa” címre, ha lenne ilyen. Szerencsére az ökoország egyáltalán nem San Joséról, hanem vulkánokról, eső- és köderdőkről, édeni partokról, egyedi állat- és növényvilágról szól. És egy nagyon kicsit a San José-i aranymúzeumról is.

A latin-amerikai ország, amelynek nem vérzivataros a történelme

A karibi-parti Puerto Viejóból november huszonkilencedikén szemerkélőből szakadóra váltó esőben érkeztem meg Costa Rica turistacsalogatónak éppen nem nevezhető, ezerhatszáz méter magasban éktelenkedő, ezért törvényszerűen hűvösebb éghajlatú fővárosába.

A gazdasági ütőérnek számító központi völgyben több település fekszik egymás hegyén-hátán, a maga háromszázötvenezer lakosával a szerethetetlen San José a legnagyobb közülük.

Korábban a némi koloniális örökséggel állítólag rendelkező (ebből semmit nem láttam, igaz, csak átutaztam rajta) Cartago volt a főváros, de a múlt emlékei mára teljesen megkoptak, látnivaló nyilván ott sincs.

Costa Ricát viszont nem a nemlétező nagyvárosi kultúrájáért, hanem vulkánjaiért, eső- és köderdeiért, növény- és állatvilágáért – Amazónia ide, Amazónia oda, életem legjobb éjszakai állatlesén Monteverdében, pontosabban Santa Elenában jártam –, tengerpartjaiért imádják az utazók.

Rút kiskacsa a világ egyik legzöldebb országában

Costa Rica körül évek óta óriási a hype, és nem véletlenül – a világ ökoturizmusának egyik elsőszámú célpontja, és a kormányok mindent megtesznek azért, hogy ez sokáig így is maradjon.

Hihetetlenül zöld és békés hely, 1949 óta hadserege sincs, a rendfenntartást és a határvédelmet kisebb félkatonai erők látják el – bár a pacifizmus a gyalogosokról tudomást sem vevő, a panamaiakhoz hasonlóan azokat halálra rémisztő autósokra szemmel láthatóan nem terjed ki –, ami a folyamatos belviszályok, polgárháborúk, futóbolond diktátorok és a valóságtól elrugaszkodott fantaszták, marxista gerillák és széljobbos paramilitáris erők kontinensén abszolút unikális.

A Latin-Amerikában sajnos magától értetődő folyamatok, jelenségek valahogy nem szivárogtak be a ticók közé, történelmük nem vérzivataros. Nem véletlen, hogy egyetlen ottani államférfi, politikus neve sem ugrik be – és ez így a legjobb.

Teszik a dolgukat, az ország működik, hibátlanul felépített az országimázs (akadna mit tanulni tőlük), korrupció ugyan van, de nem látványos, stb. Utazóként a drágaság a legfőbb negatívum, mert Costa Rica ebből a szempontból is Közép-Amerika Svájca – a közutak minőségét illetően viszont sajnos nagyon nem az.

Latin-Amerika változatos, Brazília (továbbá Belize, Guyana és Suriname) kivételével viszont az összes többi országot valamilyen mértékben meghatározza a spanyol gyarmati múlt. A nyelv mellett erre számtalan koloniális épülettel teli nagy- és kisváros emlékeztet: Quito, Lima, Cuzco, Arequipa, Havanna, Cartagena, Antigua, Mompox, Barichara, és még hosszasan sorolhatnám.

A gyarmati építészet azonban nemcsak az Óvilágot, Kasztíliát és Andalúziát idézi, hanem az ősi helyi kultúrákkal való találkozás is meghatározza, ez a kettősség teszi összetéveszthetetlenül egyedivé. Másrészt sok itteni országban a prekolumbiánus időkben monumentális kultúrák virágoztak – például aztékok, maják, inkák – hagyatékukba Mexikóvárostól Chiléig még akkor is szinte mindenhol „belebotlunk”, ha esetleg nem is akarjuk igazán. Ezektől Latin-Amerika Latin-Amerika.

Costa Ricában sem koloniális ékkövekkel, sem a Kolumbusz előtti világ mementóival nem szembesülünk.

De még a peruihoz vagy a bolíviaihoz hasonló magaslatokkal, altiplanóval, és Buenos Aireshez, Rióhoz, Bogotához vagy Limához fogható metropoliszokkal sem.

Az „ökovalóság” ezeknek a hiányát hivatott ellensúlyozni, és egyértelműen sikerült is. Pura vida – köszöntik egymást és a látogatókat a helyiek, amivel arra is utalnak, hogy minden rendben, nincs semmi probléma, és a „tiszta élet” nem üres frázis, hanem a légszennyezettég alacsony szintjében, a környezettudatos életvezetésben, vagy a születéskor várható magas élettartamban statisztikákon túlmutató, de mégis büszkén mutogatható, üzleti köröknek, befektetőknek, mindenféle pénzembernek és wannabe expatnek vonzó, fekete-fehér tényvalósággá válik. Természetimádóknak Costa Rica maga a mennyek országa.

Az ország a Latin-Amerikában minden utcasarokra húsz zsebest, negyven emberrablót és más kétes figurát vizionáló amerikai turisták körében szintén népszerű, és ez a tény nemhogy magáért beszél, hanem magáért kiabál.

A már-már hibátlan közbiztonság-képet egyébként úgy sikerült elhitetniük a külvilággal, hogy San José egyes bel- és még inkább külvárosi részeire a délután ötös sötétedés után bármilyen jelzőt ráaggathatunk, csak a bizalomgerjesztőt és a szépet nem. Személyes élmény, hogy a nappal élettel teli, bazárian nyüzsgő város ilyenkor tényleg kihal, mindenki felszívódik, elnéptelenednek az utcák, és minél kijjebb megyünk – de még a belvárosban maradva – annál kétesebb figurákkal hozhat össze a sors.

Képzeljük még hozzá, hogy közben esik a nem trópusi, hanem magashegyi eső, és máris teljes a gyönyör. Szállásra menet egyszer rámesteledett, kéregetők és papírkartonokon alvó hajléktalanok kivételével egy lélek sem járt az Avenida Centraltól alig tíz percre lévő utcákon, én meg félve keresgéltem a gyéren kivilágított térben, de szerencsére valahogy mégis hazaértem.

Costa Ricában másodszor jártam, 2015-ben megnéztem a San Joséhoz közeli egyik vulkánt, a Poast – most a másikat, az Irazút –, elzarándokoltam Monteverde köderdőjébe és az Arenal vulkánhoz, aztán az északi Liberiába mentem: Playa del Cocón néztem a naplementét, kedvenc helyi vulkánomnál, Rincon de la Viejánál posztapokaliptikus tájakon barangoltam, és közben még a kevésbé zöld és nem éppen turistacsalogató, viszont Granada és León révén a gyarmati idők emlékeiben bővelkedő Nicaraguában is elidőztem.

Nicaragua ultrabalos rezsimjével és az „örökös elnök” Ortegával kevesebb médium foglalkozik, mint Venezuelával és a Chávez-Maduro kettőssel, a valamivel több mint ötmilliós Costa Rica viszont nagyjából úgy éli meg az onnan érkező exodust, mint Kolumbia a venezuelai menekülthullámot.

Hivatalos statisztikák szerint négy-ötszázezer nicaraguai él a szomszédos országban, a valóságban nyilván sokkal többen. A szállodámban nicaraguai volt a szótlan, de hatalmasakat vigyorgó biztonsági ember, a recepciós pedig kolumbiai, a drogkereskedő-bandák uralta déli Nariño megyéből.

Csendes-óceáni nemzeti park helyett San José múzeumai

Puerto Viejón kívül most két helyet akartam megnézni Costa Ricában: az Irazú vulkánt és a csendes-óceánparti Manuel Antonio Nemzeti Parkot. Utóbbira online lefoglaltam, kifizettem egy egynapos túrát, szerda reggel hétkor jöttek volna értem a hotelbe, háromnegyed héttől fél nyolcig az utcán várakoztam, de sehol senki, felhívtuk az utazásszervezőt, aki közölte, hogy minimum két fő esetén van csak túra, és mivel én voltam az egyetlen jelentkező, ezért elmarad.

Interneten intézhetem a visszatérítést. Még csak elnézést sem kért, hogy nem értesítettek, a pénzt viszont aznap átutalták. Sajnálom, hogy Manuel Antonio kimaradt, megbízható forrástól hallottam nagyon jókat róla.

Dühöngtem egy sort, mert az Irazút másnapra terveztem be, és így San Joséban kellett töltenem a napot. Szerencsére nem esett, de az acélszürkénél szebb arcát sem mutatta meg az ég. Az egész belváros – még a központi sétálóutca is – olyan, mint egy méretes kirakodóvásár, morcosan rikácsoló árusokkal, földre terített portékákkal.

Valahogy végigverekedtem magam rajtuk, egy halboltban halas cevichét és erős, de meghatározhatatlan ízű teknőctojást ettem, majd megérkeztem – Manuel Antonio helyett – a kortárs képzőművészeti és designmúzeumba. Egy régi gyárat alakítottak át, a célnak tökéletesen megfelelt, a designrész érdekesebbnek bizonyult, mint a festmények és installációk – egy egész termet ötletesen elrendezett székek töltöttek be, igazi installáció a míves-mázas, túlgondolt installációk mellett.

Szerencsére láttam érdekes alkotásokat, de egyik sem nyűgözött le, ugyanebben a kategóriában utcahosszal győz a pár nappal később meglátogatott panamavárosi intézmény, ahol a helyi Brooke Alfaro portréit hosszú perceken keresztül bámultam döbbenten, és tényleg forgott a fejem, hogy mi van?

Ez az élmény a San José-i kortársban, de még az egyébként izgalmas és látványos anyagot prezentáló Costa Ricai Művészeti Múzeumban (egy régi repteret alakítottak át hozzá) is elmaradt.

Az érme- és térképgyűjteménnyel kiegészített aranymúzeum viszont mindenért kárpótolt, és ha másban nem is, de a prekolumbiánus ékszerészet, kézművesség, agyag-, kerámia- és mindenfajta mívesség közkinccsé tételében a San José-i felveszi a versenyt a jóval híresebb bogotáival és quitóival.

Ott éreztem először, hogy megérte eljönnöm a fővárosba,

és még az érméket és a régi térképeket is jó volt nézegetni, pedig különösebben egyik sem érdekel.

Az aranymúzeum a főváros szívében van, és kilépve belőle, majd az összevissza egymásra hányt épületekre tekintve elgondolkoztam: milyen városépítészeti koncepció hozta össze ezt a torzszüleményt?

Tényleg nem értem, hogy egy ennyire gyönyörű országnak hogyan lehet ilyen rút fővárosa. Semmi ötletesség, semmi innováció, nulla, zéró. A hömpölygő tömegek, és a gyorséttermek előtt ugrott be: Latin-Amerikában sehol máshol nem láttam ennyit belőlük.

Hiába mosolyogják meg a gringókat, gúnyolódnak rajtuk és fizettetnek magasabb árat velük, a ticók gasztrokultúrája – legalábbis San Joséban – semmivel sem jobb, mint az övék. Babos rizs persze van dögivel, de igazán jót csak két lepusztult halasboltban ettem. A főváros szerencsére nem azonos az országgal, mert most Puerto Viejóban és 2015-ben máshol is ettem jókat.

Még sötétedés előtt a szállásra értem, másnap pedig ködös, „brit” tájakon keresztül, patyolattiszta alpesi legelők mellett kibuszoztam az Irazúhoz, Közép-Amerika legmagasabban, háromezerötszáz méteren fekvő vulkánjához. Előtte elfelejtettem online bejelentkezni, de a bejáratnál, dermesztő szélben vacogva, szerencsére gyorsan megtettem.

Régóta vonzanak a vulkánok, ők jelentik nekem Costa Ricát, legfőképp ők teszik egyedivé az országot, és az Irazú sem lóg ki a sorból.

Krátertó a mélyben, szürke ormok és egy másik tavacska a magasban, és persze itt is minden zöld és zöld és zöld. A Poasnál másfél órás gyalogtúrával, erdővel és mókusokkal egészült ki a vulkánnézés, ez most elmaradt.

A Poashoz másnaposan, de inkább aznaposan, a nyelveket keverve buszoztam ki, azt se tudtam, hol áll a fejem. 2015-ben még virágzott Costa Rica, sőt, egész Közép-Amerika egyedülálló intézménye, a kaszinóknak, diszkónak és magukat legálisan áruló, a térség minden országából érkező hölgyeknek otthont adó legendás Hotel del Rey.

Egy azóta kriptózásból élő, cyberbiztonságot tanuló, jamaicai felmenőkkel rendelkező nicaraguai lánnyal, Scarlette-el mulattam át egy éjszakát, reggel hatig piáltunk, aztán egyből mentem a Poashoz.

Másnap éjjel szintén nagyot tivornyáztunk, megvitattuk az elektronikus és a latin zenéket, a Barcelona-Real Madrid ellentétet – én Messit, ő Cristianót dicsőítette –, majd elutaztam Monteverdébe. Testi kontakt nélkül is akkora nyomot hagyott bennem, hogy a kiadót kereső cyber-fiction regényem egyik női főszereplőjét róla mintáztam, Costa Ricába érve pedig egyből ráírtam, hogy mi van, nem jön-e át, de nem, évek óta nem járt a szomszédos országban, és egyelőre nem mozdul ki Nicaraguából, bár menne szívesen.

San Joséba visszaérkezve elbandukoltam a világjárvány kitörésekor bezárt Hotel del Reybe, amit ne bordélyházként (az nem ott folyt), hanem szórakozóhelyként képzeljünk el, gyönyörűbbnél gyönyörűbb latin-amerikai chicákkal, kellemes muzsikákkal. Az épület természetesen áll még, de nyár végén jelentették be, hogy megváltozik a profil, előbb-utóbb családi szállodaként fog üzemelni.

Costa Rica vagy Panamá?

December harmadikán visszarepültem Panamavárosba. Ha már annyit gyaláztam San Josét, álljon itt valami jó is róla: a reptere ugyan kicsi, de elsőosztályú, kellemes a hangulat, jó az internetkapcsolat, minden flottul megy, gyerekbarát, és még gyógyszertár is üzemel. Gasztronómiával nem próbálkoztam, de az úgyis minden reptéren egy kaptafa, és a kivétel ezúttal is erősíti a szabályt: a panamái Tocumen perecese (különösen a sajtos változat) mindent ver.

Panamaváros egy kicsit olyan nekem, mint Cartagena vagy (kisebb mértékben) Lima – otthonosan mozgok benne, mintha hazamennék.

agyon jó és megnyugtató érzés, ha egy idegen kontinensen, egy Európán kívüli világban léteznek ilyen helyek. Kisimulnak a vonások, ejtőzöl és megnyugszol néhány napig, nincs sietség, feltöltöd a lemerült elemeket.

Szombaton végre találkoztam Anával, két éve a halpiacon dolgozott, ott ismerkedtünk meg, két héten keresztül minden nap az ő éttermükben ettem. Venezuelai, Maracaibo környékéről, évek óta Panamában él, készül valamikor hazalátogatni, engem viszont mindenképp le akart beszélni közeljövőbeli venezuelai utakról.

Caracasnál nincs veszélyesebb hely – hangsúlyozta, és amiket mondott, mind egybecsengtek a cartagenai venezuelai barátoktól, ismerősöktől hallottakkal. Jelenleg egy óvárosi pékségnek nevezett, valójában prémiumkategóriás japán cukrászdában melózik, jobbnál jobb sütiket kínál. Szombaton és kedden is benéztem hozzá, mindkétszer ott fejeztem be az ebédet, csak ajánlani tudom a helyet.

Természetesen Áts Marci barátommal, a tiszteletbeli magyar konzullal is találkoztam, megmutatta a város egyik legjobb kávézóját (sajnos vagy szerencsére nem iszom kávét). Jókat beszélgettünk, korábban ő ajánlotta Bocas del Torót – akárcsak Brooke Alfaro képeit a kortárs művészeti múzeumban –, és a közel négyszáz szigetből és öbölből álló San Blas szigetcsoportról is csak jókat mondott. Ahova december hatodikán, egy napsütötte hétfői napon végre eljutottam.

Korábban kétszer „ugrottam nekik”, először 2015-ben, de akkor valamiért meggondoltam magam, majd tavaly, elvileg hatnapos vitorlásúttal mentem volna Cartagenából a szigeteken keresztül Panamába, meg is előlegeztem kemény ötven dollárral, az egyébként tokkal-vonóval ötszázötven dolláros utat.

Csakhogy az előlegezés napján 2020. március tizenötödikét írtunk, berobbant a covid, a tengeri határokat másnap vagy harmadnap lezárták (az előleget visszakaptam), majd Panama és Kolumbia is bezárt, én meg Cartagenában rekedtem karanténozni.

Most ugyan csak egynapos túra keretében, de elmentem a járvány és a helyi guna indiánközösség oltást elutasító attitűdje miatt nagyon sokáig lezárt szigetekre. Hajnali ötkor indultunk, mexikói és német házaspár mellett egy kolumbiai úr voltak az útitársak.

Egy ideig kifogástalan minőségű autópályán haladtunk, majd hirtelen kátyús-göröngyös lett az út. Az a szakasz már a széleskörű autonómiával rendelkező helyi bennszülött közösség tartományához (Guna Yala) tartozik, ők viszont nem akarnak költeni rá (pedig a turizmusból élnek) – mesélte a szintén odavalósi sofőr. Van határ és határellenőrzés is (mindenkiről legombolnak huszonkét dollárt), zászlójukon pedig a szvasztika éktelenkedik, nyilván nem az általunk ismert üzenettel, de az sem valószínű, hogy az indiai, buddhista hagyományok ápolásaként.

Aztán megérkeztünk a Karib-tenger forgalmas partjára – Panamá és Kolumbia között az átjárhatatlan és minden szempontból veszélyes Darien miatt nincs szárazföldi határ –, majd motorcsónakra szállva először sűrűn lakott, aztán viszont robinzoni, miniatűr szigetek mellett haladtunk el. Kisütött a nap, sziget sziget mellett, egyre több lett belőlük, és csak kapkodtam a fejem az újabb karibi káprázattól.

Naplementékben jobb a Csendes-óceán partja, szépségben és varázslatban viszont a Karib-tenger verhetetlen.

Homokos fövenyek, Cartagenából érkező, vagy odatartó békésen horgonyzó vitorlások, a jól ismert görbe pálmák, és megint-megint az elképesztő kékek és zöldek.

Ismételni tudom csak magamat: a San Blas szigetcsoport is paradicsomi, és ha nagyon rangsorolnom kellene, a kolumbiai Rosario szigetekkel holtversenyben övék az aranyérem. Gyorsan megértettem, miért áradozik mindenki róluk. Plusz, ismét közel éreztem magam Cartagenához…

Eltöprengtem közben azon, hogy Costa Rica vagy Panamá, hol élnék szívesebben, melyiket szeretem jobban, jobb-e valamelyik, mint a másik. Nyilván szubjektív és nehéz a válasz, mert sok érv szól mindkettő mellett. Ha tényleg hardcore természetrajongók vagyunk, és ki akarunk vonulni a társadalomból, de azért élveznénk a jóléti javait is, akkor egyértelműen Costa Rica.

Ha viszont nagyvárosi emberként ragaszkodunk a napi pörgéshez, de legalább a lehetőségéhez, plusz a gyomrunk sem utolsó szempont, akkor Panamá. Egyébként Costa Rica még Közép-, Panamá viszont – legalábbis a csatornától délibb része – már Dél-Amerika, nem véletlen, hogy sokáig volt Kolumbia része. A két ország hangulatilag is nagyon más.

Nálam Panamaváros, a San Blas szigetek és Cartagena közelsége miatt Panamá a befutó. Ahonnan december nyolcadikán elrepültem Limába, onnan pedig az amazóniai Iquitosba. Angol vagy spanyol nyelvű oltási igazolvánnyal Peruba sima a belépés, a szokásos formanyomtatványt kell kitölteni hozzá, a határon pedig megnézik a carnet de vacunaciont. Ennyi.

Limában kísérlem meg beadatni a harmadik oltást, állítólag most tele vannak Pfizerrel, a lakosság nagyrésze átoltott. Oltásellenes hangok nagyon itt sincsenek – a San Blas szigetek őslakosaival ellentétben még az amazóniai indiánok körében sem.

Kömlődi Ferenc tavaly hónapokat töltött lockdownban Dél-Amerikában, amelyről útinaplóban számolt be az Azonnalin, most pedig visszatért, hogy végre tényleg bejárja a térséget. A korábbi részekért ide kell kattintani.

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc 

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.