A Nyugat mindig mintakövetést várt el tőlünk

Milyen események és miért voltak annyira érdekesek a nyugati világ számára, hogy Magyarország a mértékadó nyugati lapok címoldalára került? A Címlapon Magyarország című könyv ezt a kérdést vizsgálja meg több mint 170 év megjelenéseit áttekintve, és egyúttal ahhoz is kapaszkodót nyújt, hogy hogyan értelmezzük itthon a nyugati sajtó magyarságképét.

Az utóbbi évek belföldi közéleti csatározásainak egyik jellemző momentuma, hogy a kormánykritikus nyilvánosság a kormány romlottságának bizonyítékaként tálalja azt, amikor Magyarországgal, pontosabban Orbán Viktor miniszterelnök általuk ellentmondásosnak ítélt kormányzásával nagy nyugati lapok foglalkoztak.

De az is előfordult, hogy a kormánypárti sajtó számolt be diadalittasan arról, ha a nyugati fősodratú sajtó a megszokottól eltérően nem kritikával illeti vagy akár pozitívan értékeli a magyar kormányt valamely üggyel kapcsolatban.

A nyugati sajtó magyarságképe tehát ugyanúgy igazodási pont és hivatkozási alap a magyar közélet számára, mint az országban jelenlévő politikai és kulturális törésvonalak.

De mi és hogyan alakítja ezt a magyarságképet, és egyáltalán milyen események érdekesek annyira a nyugati sajtó számára, hogy akár címlapon foglalkozzanak egy ilyen Nyugat-Európából és Amerikából nézve kicsi és jelentéktelen országgal?

Ezen kérdések megválaszolására vállalkozott nemrég a TranzPress Kiadó gondozásában megjelent Címlapon Magyarország című kötet, méghozzá elég impozáns módon: az 1848 és 2020 közötti időszakban vizsgálja a mértékadó nyugati sajtóorgánumok azon címlapjait, amik Magyarországgal foglalkoztak. A kötet hét szerző  egy-egy tanulmányából áll össze:

• Szalay-Berzeviczy András, a TranzPress ügyvezető tulajdonosa a bevezető tanulmányt jegyzi, egyben ő a kötet szerkesztője is;
• Hermann Róbert történész az 1848-as magyar szabadságharctól a kiegyezésig tartó korszakot elemzi;
• Ifj. Bertényi Iván történész a dualizmus és az első világháború időszakát tekinti át a tanácsköztársaságig;
• Romsics Ignác történész a Horthy-korszak nyugati médiareprezentációjával foglalkozik;
• Eörsi László történész a második világháború utáni kolaciós időszakot, a Rákosi-korszakot és az 1956-os forradalmat vizsgálja meg;
• Valuch Tibor történész a Kádár-kor nemzetközi médiaképét elemzi;
• Tölgyessy Péter jogász-politológus pedig a rendszerváltástól napjainkig tekinti át Magyarország nyugati sajtóreprezentációját;

A kötet céljairól, a Nyugat magyarságképének alakulásáról Szalay-Berzeviczy Andrással, a TranzPress nemzetközi médiafigyelő és -elemző cég ügyvezető-tulajdonosával és a kötet szerkesztőjével beszélgettünk.

***

Miért tartották fontosnak, hogy ilyen alaposan megvizsgálják a Nyugat magyarságképét?

Alapvetően két indítékunk volt. Az egyik gazdasági: a cégünk Magyarország egyetlen médiafigyelő és -elemző cége, mi ezt csináljuk a jelenkorban is, Magyarország érdekeit, érdekeltségeit és vállalatait, entitásait figyeljük a globális médiatérben. Ehhez társul személyes, több évtizedes vonzódásom a magyar modernkori történelem iránt. 

A másik ok az aktualitás:

hazánk rég nem látott figyelmet kap a nyugati médiában. 

És ehhez hozzá vehetünk egy harmadik okot: tíz éve még, az internet gyerekkorában, nem nagyon olvasott a magyar ember nyugati sajtót, ma már mindenki olvas, akár csak úgy, hogy a hazai sajtó hivatkozik a nyugati lapokra.

A könyvünk „használati útmutató” is kíván lenni a nemzetközi média tudatosabb használatához,

annak megértéséhez, hogy mi alapján alkot értékítéletet a nyugati sajtó egy kelet-európai eseményről, és annak mik a történelmi előzményei.

Felvázolható valami ív, amit bejárt a nyugati sajtó magyarságképe a könyvben vizsgált 172 év alatt?

A Nyugat magyarságképe nagyon korlátozott volt a tizenkilencedik század elején, akkor még lényegében egy alig regisztrált ország voltunk, az Osztrák Császárság tíz nagy nemzetisége és tartománya közül az egyik, amire sokszor csak Transzlajtániaként hivatkoztak.

Ezen változtatott Kossuth Lajos és a magyar szabadságharc ügye, ami tulajdonképpen fölrakta Magyarországot a világtérképre.

Innentől kezdve több tudás van, de az még továbbra is eléggé korlátozott.

A nyugaton fontos referenciamű, Arthur Patterson 1869-ben megjelent The Magyars című kétkötetes művében azt írja:

„A magyar helységnevek sokszor csak helyesírási hibával merülnek fel Reuter úr távirataiban.”

Ez jól tükrözi azt, hogy az éppen létrehozott Reuters hírügynökség is csak szőrmentén, felületesen írt Magyarországról, és akkor is helytelenül. És azt se felejtsük el, hogy a nyugati nagyhatalmakat a tengerentúli gyarmataik hírei izgatták, nem egy perifériális kis ország a keleti alvégen.

Tovább rontotta a helyzetet, hogy nagyon alacsony fokú volt az idegen nyelvtudás hazánkban. Az arisztokrácia körében ismert volt a német nyelv, de az angol nyelvtudás már igen szórványos volt, így híradás Magyarországról csak közvetítő nyelvek beékelésével ment Nyugatra, és az is csak Bécsen keresztül. Bécs pedig leginkább a Császárság szolgálatában álló Wiener Zeitung híreit továbbította a tengerentúlra. Fontosak voltak a Times bécsi tudósítói is, de ők is az osztrák érdekekkel azonosultak.

A szabadságharcot követő fél évszázadban azonban a nyugati és főleg a liberális sajtó, a liberális politikai közösségek az Egyesült Államoktól Németországig összességében támogatóak Magyarországgal szemben. 

Nagyon fontos kiemelni, hogy ha ez a kis ország valamelyik nyugati lap címlapjára kerül is,

akkor az valamilyen ottani belpolitikai vagy nemzetközi aktualitást erősít vagy cáfol elsősorban, tehát nem önmagunkban vagyunk érdekesek a világ számára.

Mondana erre néhány példát?

A német liberálisok azért emelték fel az 1848-as magyar forradalom ügyét, mert az ő nagynémet egység koncepciójuknak segített volna az, ha Magyarország függetlenné válik az Osztrák Császárságtól, Ausztriát ugyanis így könnyebb lett volna bekebelezni a nagynémet egységbe.

Az autonómiáért küzdő írekkel harcoló britek nagyon élénken üdvözölték a kiegyezést; William Gladstone brit miniszterelnök működő és követendő példát látott az osztrák-magyar dualizmusban, ami az angolok és írek együttélésére is alkalmazható lenne.

Hosszan lehetne sorolni a példákat; amit talán mindenki ismer, az a magyar szabadságharcos, akit a Time magazin címlapján az 1956-os év embere volt. Ez is Magyarországon túlmutatva egy globális szabadságeszmény ikonja lett, a hidegháború nyugati harcosának szimbóluma. 

Azt hiszem, mi a szabadság tematikájában vagyunk a legerősebbek. Négy csúcspont volt a 172 év alatt a megjelenések számában:

az 1848-as és az 1956-os forradalom, a rendszerváltás 1989-ben és a 2015-ös menekültválság.

Ez az a négy évszám, amikor legerősebb Magyarország nemzetközi médiajelenléte.

Ebből három egy kristálytiszta liberális fordulat, mind érték- és mind érdekalapon erre rezonál a legjobban a Nyugat. 2015 viszont kilóg a sorból, az sem minőségileg, sem tartalmilag nem illeszthető a korábbi függetlenségi és szabadságharcainkhoz. Történelmileg azt inkább a kereszténység védőbástyája narratívájával szokták összefüggésbe hozni, mely nagyon erős volt államalapításunk óta eltelt ezer évben a tatárok 1241. évi megjelenésétől lényegében a mai napig. Horthy Miklóst még a negyvenes években is e szerepkörben – antibolsevik, a keleti, orosz veszedelemmel szembeszálló harcosként – méltatták a német lapok.

A menekültválságra adott magyar válasznak nem volt jó a nyugati sajtója. A könyvből viszont az is kiderül, hogy évszázados hagyománya van Magyarország rossz nyugati sajtójának.

1907 jelöli azt a pillanatot, amikor 180 fokos fordulat áll be Magyarország nyugati megítélésében. Az iparosodó, gazdaságilag fejlődő, prosperáló dualisztikus rendszer addigi pozitív képe ellenségessé válik a Nyugat számára

a németekkel való egyre szorosabb szövetség, valamint az általuk sovinisztának tartott nemzetiségi politika, iskolatörvények, belpolitikai válságok miatt. 

1907 után beleragadunk egy negatív nyugati percepcióba, ez alól a bethleni konszolidáció első néhány éve jelentett enyhülést, amikor Bethlen stabilizálta és visszavezette a leszakadt, a vesztes oldalon megrekedt Magyarországot a Népszövetségbe és a nyugati szalonokba. A következő kivétel 1956, amit értékalapon teljes mellszélességgel támogat a nyugati sajtó.

Legközelebb a nyolcvanas évek végén találunk pozitív hangokat

és az egyik provokatív felismerésünk, hogy a huszadik században a legjobb nyugati sajtója Magyarországnak a késő-Kádár-rendszerben volt.

1982 májusában például a brit The Guardian azt írja, hogy Kádár olyan népszerűségre tett szert hazájában, hogy ha parlamenti választásokat tartanának és demokratikusan működne Magyarország, akkor is Kádár lenne a miniszterelnök. Számtalanszor fut bele olyan jellemzésekbe az ember amerikai lapokban, hogy a legjobb együttműködése az Egyesült Államoknak a kádári Magyarországgal van a keleti tömbben. „Lényegében nincs olyan pont, amiben nem értünk egyet velük” – szólalt meg Ronald Reagan tanácsadója a Times-ban.

Jobb volt a nyolcvanas évek Magyarországának nyugati sajtója, mint a rendszerváltás utáninak?

A rendszerváltásnak és a kor ikonikus figuráinak, mint a lengyel Lech Wałęsa vagy a cseh Václav Havel, igen pozitív a megítélése nyugaton, ebbe Magyarország is illeszkedik, csak kisebb intenzitással.

A rendszerváltás után azonban lekerül Magyarország a nyugati sajtó címlapjairól, és ha foglalkoznak is vele, akkor inkább negatív felhanggal. Nem tudott mit kezdeni például a magába fordulóan konzervatív, antiszemitizmussal megbélyegzett és Horthy-restaurációs kísérletekkel vádolt Antall-kormánnyal. Bár az Antall-kormány esetében volt egyfajta kettősség: mint azt a könyv elkészültében segédkező és a könyvet ajánló Jeszenszky Géza elmondta, Antalléknak annak ellenére volt negatív a külföldi sajtójuk, hogy egyébként kiváló politikai kapcsolatokat ápoltak a Nyugattal, és kiváltképp az Egyesült Államok kormányával.

A Horn-kormányt „újrahasznosított kommunistákként” értékelte a nyugati sajtó,

„Isten hozott újra, Lenin”

– írta róluk a New York Times, annak ellenére, hogy Horn Gyuláról az osztrák-magyar határ megnyitásával volt már egy pozitív előkép. A Medgyessy- és Gyurcsány kormányokkal ez átfordult. A Nyugat a szociálliberális kormányokban látta a nyugati mintakövetés garanciáit, de ez csak rövid ideig tartott, már 2006-ban arról írt a nyugati sajtó, hogy Magyarország a görög úton van, rosszak a számaink, fenntarthatatlan a makrogazdasági fejlődési pálya. 

Ezt tetőzte be az őszödi beszéd, ami talán minden idők legkomolyabb mélypontja Magyarország nyugati sajtójának.

Orbán Viktor egy megosztó személyiség és a médiajelenléte többnyire negatív, de amiket Gyurcsány Ferencről leírtak az őszödi beszéd után, az valami egészen borzasztó. 2009-ben, amikor a romagyilkosságok, a Magyar Gárda megjelenése, az antiszemitizmus és egyéb destabilizációs effektusok fokozták a helyzetet, a jobboldalisággal legkevésbbé sem vádolható Paul Lendvai azt írta a Népszabadságban, hogy soha korábban nem volt olyan rossz Magyarország nyugati megítélése, mint ebben az időszakban. 

Mi a helyzet a 2010 utáni időszakkal?

Az elmúlt tíz évet a Nyugat tömören összefoglalva erős kihívásként értelmezi a demokratikus és polgári világ értékek számára. Három részre osztanám ezt az időszakot. 

2010 és ’15 között egy relatíve mérsékelten rendszerkritikus időszak volt Magyarországon. Szinte nem volt olyan kormányzati intézkedés, ami ne jelent volna meg a nyugati sajtó hasábjain: alkotmányozás, médiatörvény, szektorális adók, közmunkaprogram, internetadó. Ezek mind címlapra kerültek, és a Nyugat egy furcsa unortodox kísérletként tekintett Magyarországra, mind az intézményrendszer átalakítása, mind a jogalkotás, mind az gazdasági irányvonal terén. 

Aztán jött 2015, ami egy mérföldkő volt: a migrációra adott magyar válaszok kiverik a biztosítékot Nyugaton, ami a befogadás kultúráját, a Willkommenskultur-t tűzte a zászlajára. 

Az elmúlt pár év pedig még összetettebbé teszi Magyarország nemzetközi médiajelenlétének megítélését. Megjelennek ugyanis olyan rendszerkritikák, amik korábban a klasszikus nyugati keresztény európai világ értékrendjének nem voltak integráns vagy pregnáns részei. A woke-forradalomról beszélek, és számos olyan issue-ról és ügyről, amivel kapcsolatban Magyarországot és a magyar kormányt kritikák érik. Itt viszont már nem a klasszikus „Nyugat versus Kelet-Európa”-szembenállásról van szó, hanem az egyes ügyek mentén érdemes vizsgálni a helyzetet. Sokszor hagyományos nyugati értékek védelmezőjeként jelenik meg a magyar kormány a liberális cancel culture-val és progresszív irányzatokkal szemben.

Mennyire lóg ki Magyarország jelenlegi nyugati megítélése az vizsgált időszak átlagához képest?

A vizsgált 172 évnek mindössze az egyharmada alatt nem álltunk szemben az anglofón-frankofón nyugati világgal. A Hármas Szövetség, majd a Tengelyhatalmak csatlósaiként, majd a szovjet érdekszféra szatellit-tagállamként nem várhattunk sok méltató szót Nyugatról.

Ami ennél érdekesebb, hogy az elmúlt harminc évben sem voltunk túl fényesek, még akkor sem, amikor a nyugati mintakövetés volt a megkérdőjelezhetetlen út és nem a jelenlegi mintaformálás és kísérletező magyar nemzetállami megoldáskeresés. 

Említette, hogy az Antall-kormánynak jók voltak a nyugati politikai kapcsolatai, mégsem volt jó a sajtója. Önök hogy látják, hogyan viszonyul egymáshoz, mennyire befolyásolja egymást a politika és a sajtó?

A történelmi tapasztalat az, hogy a külpolitika és a közéleti-politikai sajtó kéz a kézben jár, ez különösen így volt a második világháború előtt; akkor kimondottan propagandáról beszélhetünk, függetlenségről és objektivitásról szó nincs. 

A második világháború után azért a helyzet konszolidációjával és a nyugati békés blokk létrejöttével sokat változott a helyzet, sokkal differenciáltabbá vált a médiatérkép.

Ebből az is következik, hogy egy nagy példányszámú fősodratú médiatermék sem feltétlenül tükrözi az adott ország külpolitikáját. 

Különösen igaz ez egy olyan időszakban, amikor negyven évnyi kommunizmus után dőlnek le a falak és változik meg minden a kilencvenes évek elején. Magyarországon például ekkor hektikus a belpolitikai helyzet, azonnal felbomlik az Ellenzéki Kerekasztal, és az Antall-kormány beiktatásával felszínre kerül az a népi-urbánus ellentét, ami mindig is ott lapult a nyolcvanas évek második felében is. Kiütközik egy közéleti háború sokféle vetülettel a médiában, a gazdaságban és a politikában. 

Nem kerülhetjük meg azt sem, hogy az akkor regnáló jobboldali kormány ellen folytatódik – egyébként már Jászi Oszkárék korában is fellelehető – baloldali hagyomány, miszerint az ellenzék a nyugati sajtóban szövetségest keresett jobboldali ellenfelével szemben: vagy csak információkat ad neki, vagy akár publikál is a magyar kormánnyal szembe helyezkedve külföldi lapok hasábjain.

Hozzáteszem, azt a magyar kormány sem hagyta szó nélkül.

Számos cikket olvastunk Antall Józseftől, például a Washington Postban nyilvánosan ekézte a magyar liberálisokat.

A háború akkor beindult, és sok múlott azon, hogy az adott politikai közösségnek és sajtónak milyen kapcsolatai voltak a nyugati sajtóval.

Egy példa: egy baloldali magyar újságíró megkeresett egy nagy német lapot, ott publikált, majd azt behivatkozta a saját itthoni írásaiba, mintha az egy nyugati újságíró véleménye lenne. Ezt házon belül Antallék csak „Weyer Béla-effektusnak” nevezték. Ez is egy hagyomány: a magyar belpolitikai viszályokat a külföld segítségül hívásával próbáljuk megoldani, de ezek soha nem kapnak támogatást és nem vezetnek eredményre.       

Az utóbbi években megjelent, a fősodratú médián kívül eső, leginkább alt-right oldalak nem rajzolták át a Nyugat magyarságképét?

Ami a könyvünket illeti, figyelembe kellett vennünk azt a sajtótörténeti adottságot, hogy ha ez egy történeti kitekintés lesz, akkor próbáljuk az arányosság elvéhez úgy tartani magunkat, hogy az elmúlt tíz-húsz évet nem úgy vizsgáljuk, hogy a 100-150 évvel ezelőtti sajtópiachoz képest univerzális méretben megnagyobbodott és expandált médiateret vizsgálunk, hanem az volt a referenciapont, hogy a sajtó hagyományos formája a nyomtatott sajtó, azt tudjuk történeti vetületben is és aktualitásában is vizsgálni.

Ezért nem elemeztünk külföldi rádió vagy televíziós műsorokat sem – amiket például cégként figyelünk ügyfeleinknek. Másrészt a nagy elérésű, nagy példányszámú, mértékadó lapok nyomtatott verziói is reflektálják a főbb üzeneteket, melyek online is megjelennek. Az újhullámos, kis alternatív platformokat nem vizsgáltuk.

Kétségtelen, hogy van egy olyan – nem szignifikáns – tendencia, hogy az amerikai republikánus irányból nagyobb fogadókészség van arra a típusú kereszténydemokrata politizálásra, amit a jelenlegi magyar kormány csinál,

és ennek van némi médiatámogatottsága. De mivel nagyon erősen túlsúlyban van a liberális fősodratú média az Egyesült Államokban, ez még mindig alig érzékelhető és épp hogy kimutatható. 

Mint mondta, már hétköznapi dolognak számít Magyarországon is nyugati sajtót olvasni, vagy legalább közvetetten eljut az olvasóhoz, hogy mit írnak rólunk Nyugaton. Az olvasók ezt tudják már a helyén kezelni, vagy még mindig politikai oldaltól függ, hogy hogy ki hogyan reagál egy nyugati bírálatra?

Titkolt missziónk volt, hogy lehozzuk a realitások talajára a hírfogyasztókat. Korunk megosztott közélete vagy messiásként vagy élből elvetendőként tekint a nyugati sajtóra. A helyzet ennél sokkal árnyaltabb. 

Arra törekedtünk, hogy bemutassuk a nyugati médiának az aránytévesztő és torzító hatását, akár a dezinformáció és az álhírekkel való kapcsolatát is. 

De bemutatjuk azt a részét is, hogy egy alapvetően nyugatos identitású nemzet, mint a magyar számára fontos kell legyen, hogy a nyugati szövetségi rendszerekben, a nyugati közvéleményben ha ér is bírálat bennünket, azt inkább viseljük büszkén és reagáljuk le, de – ahogy Jeszenszky Géza fogalmaz – ne kiáltsunk rendőrért. 

A jogos bírálatokat meg kell hallgatni, be kell építeni a közéletbe vagy a politikába. Ezekre mindig figyelni kell, mert a történelem megmutatta a tizenkilencedik-huszadik században, hogy

Magyarország sorsfordító pillanatai többnyire külföldön következnek be, és a szisztematikus szembenállás a Nyugat közvéleményével eddig még soha nem hozott jó eredményeket.

A megjelenésekhez mértékkel és forráskritikával kell közelíteni. A nagy számban visszatérő kritikát azonban meg kell hallgatni és kellőképpen mérlegelni. 

Ennek mi a módja?

A nyugati sajtó tükrét képzeljük el egy valóságos tükörként. Ha belenézünk, látunk magunkról egy képet, de közben a tükröt magát is látjuk.

Azt látjuk ebben a könyvben, hogy milyennek látott és láttatott bennünket a Nyugat, de ugyanennyire fontos, hogy a Nyugatot is látjuk benne.

Azt, hogy milyen mintát szeretne nálunk megvalósulni látni a Nyugat, mit lát nálunk a béke, a gazdasági fejlődés, társadalmi stabilitás zálogaként. 

Ők egy távoli kis országként tekintenek ránk, ha egyáltalán el tudnak helyezni a világtérképen, és adnak egy receptet, ahogy Kelet-Európának is adtak a rendszerváltás után. Jellemzően sematikus gondolkodás van, rengeteg torzítással, rengeteg számonkéréssel és felülről jövő kioktató hangnemű sajtótermékkel. De nyilvánvalóan a dologgal foglalkozni kell, mert Európa és a nyugati szövetségi rendszereink integráns része vagyunk.

NYITÓKÉP: TranzPress / Béres Ádám