Tízéves az album, ami remek popzenét csinált a blues-rockból

Szerző: Renczes Ágoston
2021.12.05. 16:11

Az El Camino nyers és puritán, mégis a legkiválóbb lüktető tánczene. A Black Keys úgy csinált 2011-ben poplemezt, hogy még kompromisszumot sem kellett kötnie.

Tízéves az album, ami remek popzenét csinált a blues-rockból

Egy köpcös fekete biztonsági őr ácsorog a fülkéje előtt, és ahogy a gitár gerjedésével elindul a zene,

elképesztő, ösztönösen zseniális táncba kezd olyan kar-, láb-, fej- és csípőmozdulatokkal, hogy azokat látva az ember arcán egy pillanat alatt állandósul a mosoly,

és az egész élményt csak megerősíti a puritán háttér előtt egyetlen szemszögből, vágás nélkül felvett videó és a pörgős, önmagában is lendültes és lábrázásra ösztönző zene egysége.

Valószínüleg az is imeri, aki nem, a Black Keys Lonely Boy című számához készült klipről van szó:

A Lonely Boy a pont tíz éve, 2011. december 6-án megjelent El Camino című album nyitó száma, és nem utolsósorban a gyorsan virálissá vált videónak köszönhetően hatalmas sláger lett 2011-12-ben.

Nem White, nem Stripes

A Black Keys alapállásban egy gitáros, Dan Aurbach és egy dobos, Patrick Carney alkotta duó; ennek a műfajnak az etalonja pedig a kétezres években a punk és garázsrock irányából a bluesba nyakig belekeveredő, nyersességében és bárdolatlanságában is elementáris White Stripes volt.

Amikor 2010 körül először találkoztam a Black Keys-szel – egy barátom osztotta meg a Facebookon a Just Got to Be klipjét –, magam is először csak poénokat faragtam abból, hogy vajon minek növesztett Jack White Kris Kristofferson-szakállt, és Meg White-nak is furán áll a rövid haj meg a vastag keretes szemüveg, ellenben mintha jobban dobolna;

azonban rövid úton kiderült, hogy Dan Auerbach és Patrick Carney duója egyáltalán nem egy White Stripes-epigon.

Olyannyira nem, hogy a 2011-re – ebben az évben oszlott fel a White Stripes, hogy Jack White a punkos garázs-blues-rockot maga mögött hagyva belekezdjen a szédítően sokrétű szólókarrierjébe – a Black Keys épp a saját jogán emelkedett szupersztár-státuszba.

A duó eddigre már egy évtizede zenélt együtt és túl volt hat albumon. A nagy áttörést a 2010-es, három Grammy-díjat érő Brothers album hozta meg nekik, és a sikert meglovagolva viszonylag gyorsan, 2011 végére össze is raktak egy újabb albumot, amiben producerként a Brothers legnagyobb slágerének, a Tighten Up-nak a producere, Danger Mouse működött közre (neki talán a legszélesebb körben ismert dala a CeeLo Green-nel közös Crazy).

Fotó: The Black Keys / Facebook

Ez az album volt az El Camino.

A hype-vonaton nincsen fék

Míg a Brothers dalai úgy voltak slágeresek, hogy a Black Keys többnyire megtartotta a rájuk addig is jellemző puritán és nyers hangzást, addig az El Camino már egy árnyalattal gazdagabban hangszerelt lemez, ami leginkább abban merül ki, hogy fontos szerep jut benne az orgonának.

Bár a hozzáértők közül volt, aki fanyalgott – miszerint az albumon sok az ötlettelen töltelékszám és érezhetően sebtében készült –, mivel a Black Keys egyébként is épp a hype-vonaton robogott,

az El Camino hatalmas siker lett és szintén begyűjtött három Grammyt, köztük a legjobb rockalbumnak és a Lonely Boy a legjobb rockdalnak járót.

De az El Camino a korabeli hype-tól függetlenül is remek album. Úgy lett popos, hogy azért mégis bőven megmaradt benne a garázsrock nyersességéből, és a hangzás is még mindig elég nyers és puritán a glam rock és a surf rock felé tett kikancsitásokkal együtt.

Ami az említett kritika szerint töltelékszámokban megjelenő önismétlés, az inkább akár egységességnek is tűnhet, és az album ezzel együtt változatos is.

A pörgősebb számok, mint a Lonely Boy vagy a stadionrock felé kacsingató Gold on the Ceiling mellett ezen az albumon szerepel a Black Keys „Stairway to Heaven-je: a lassan induló, majd végül hatalmas katarzissal felrobbanó Little Black Submarines. (A következő albumon, a Turn Blue-n aztán lesz még egy Stairway to Heaven, a monumentális és torokszorító Weight of Love.)

Az album az elejétől a végéig lüktet, még a meditatívabb számokban is, ami leginkább Patrick Carney dobjátékának köszönhető.

A blues esszenciája

És ami a legfontosabb: a Black Keys az El Caminóban is magas szinten hozza a „fehér srácok bluest játszanak”-műfajt;

Dan Auerbach a garázsrock Eric Claptonjaként emelkedik a legnagyobb kortárs zeneszerzők közé, és az egyáltalán nem „fekete”, de fájdalommal és keserűséggel teli énekhangjával legalább annyira hitelesen adja a bluest, mint Eminem a hiphopot.

A Black Keys „fehér srácainak” egyébként még 2009-ben – 33 évvel a RUN DMC és az Aerosmith legendás kollaborációja után – volt egy figyelemre méltó együttműködésük fekete rapperekkel, aminek az egészen zseniális darabokat is tartalmazó Blakroc album lett az eredménye.

Visszakanyarodva a blueshoz:

a Black Keys egész munkásságában, így az El Caminóban is megvannak a blues esszenciái:

a zene fekete gyökerei a gyapotmezőn éneklő rabszolgák gyötrelmével vagy épp a templomban gospelt éneklők felszabadult reménykedésével, az amerikai Dél William Faulkner-i és Mark Twain-i hangulatai, a széles amerikai vidék lehellete, a sokféle irányból érkező bevándorlók kultúrájának és zenéjének egymásra hatása.

Hosszan lehetne sorolni a példákat erre az esszenciális sokszínűségre; ezek közül a Black Keys az egyik, ami hatalmas kereskedelmi sikert ért el, és ehhez ráadásul jóformán semmilyen kompromisszumot nem kellett kötnie.

NYITÓKÉP: The Black Keys / Facebook

Renczes Ágoston
Renczes Ágoston az Azonnali egykori újságírója

Közgazdász bölcsész aszcendenssel. Csehszlovákiában született elég régen, ahhoz képest csak 2020 óta újságíró. Gyakran ír a szlovák és a szlovákiai magyar politikáról, gazdaságról, építészetről.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek