Bob Marley, deep house és szemkápráztató naplementék: a latin és a raszta kultúra találkozása a karibi partokon

Panama és Costa Rica karibi partjának ékkövei, Bocas del Toro és Puerto Viejo az afrokaribi és latin világok metszéspontjai. A háttérben azért ott sunyul a covid, bár San Joséban két taxis is múltidőben beszélt róla.

A hurrikán-övtől szerencsésen távoli, gyéren lakott Bocas del Toro megye Panama karibi részének egyik ékköve (a másik a San Blas szigetek, ami eddig kétszer kimaradt, és ahova hétfőn megyek, de sajnos csak egy napra). A megyéhez az azonos nevű szigetcsoport, a szárazföldi Almirante-öböl – onnan mennek a vízitaxik és hajók is a szigetekre – és a Chíríquí-lagúna tartoznak. A legnépesebb szigeten, Kolumbusz-szigeten (Isla Colón) találjuk a hat-hétezres fővárost, Bocas Town-t. Az ország északkeleti csücskében fekvő szigetek Panama legfőbb turisztikai attrakciói közé tartoznak, évente mintegy százötvenezer turista látogat el a megyébe.

Eljutni Bocasba

November tizennyolcadikán, csütörtökön buszoztam, majd vízitaxiztam Bocasba. Sajnos Panamára is érvényes az a szabály, mely szerint ha egy latin-amerikai országban hivatalosan azt kommunikálják a tájékoztatókban, hogy az adott buszút „x” óráig tart, akkor távolság alapján minimum egyet, de akár négyet is hozzátehetünk. Amióta itt utazgatok, csak egyetlenegyszer (Costa Ricában, Puerto Viejóból a fővárosba visszamenet) ért oda a busz akkorra, amikorra elvileg kellett volna.

Elsőre szokatlan a késés, két-három út után a dolgok létező legnormálisabb állapotaként viszonyulunk hozzá, a kutya sem háborog rajta, mint ahogy én sem háborogtam azon, hogy a Panamavárosból reggel nyolckor induló, vacogtatásig (de egyes délkelet-ázsiai országok bevásárlóközpontjainál, szórakozóhelyeinél még mindig kevésbé) légkondicionált busz

a jelzett délután öt helyett háromnegyed hétre futott be velünk az esti órákban a karibi-idillnek távolról sem nevezhető Almirante településre.

Lett volna ok a háborgásra, mert az utolsó hivatalos vízitaxi este hatkor indul a félórára lévő Bocasba. A helyzetet súlyosbította, hogy a busz- és a vízitaxi-állomás Almirante két végében van, így masszív egy dollárért el is kellett taxizni odáig, ahol hivatalos jármű híján nemhivatalost találtam csak. A taxiból kiszállva rögtön le is csapott rám egy helyi erő, mondta, hogy már csak az ő magántaxijukkal tudok átmenni Bocasba, és az negyven dollárba kerül. Szó szót követett, eljutottunk húszig – részéről ez már aztán tényleg utolsó ár, szögezte le morcosan –, amikor újabb utasok, egy német és két panamai érkeztek. Két opciónk maradt: vagy a barátságtalan Almirantéban maradunk, vagy átmegyünk Bocasba.

A német az előbbire hajlott – de meg lehetett győzni az ellenkezőjéről –, mi, többiek az utóbbira.

Szállás lefoglalva, négyen vagyunk, csak nem rabolnak el stb. Végül így is tettünk, a húsz dollárból tizenöt lett fejenként, nagyon jól keresnek rajta (persze mondták, hogy drága a benzin), mert a normál ár hét dollár, és a tömegközlekedés is nekik kedvez, mert a nappal induló busz máskor sem valószínű, hogy hat előtt odaér. Egyébként van éjszakaibusz-lehetőség is, állítólag kényelmes, el is hiszem, a Costa Rica-i távolsági buszok kivételével (róluk később), mindegyik kifogástalan (a peruiak a legnívósabbak).

Beachvadászat

Közel az Egyenlítő, ezért ezekben az országokban a nap az év minden szakában hat körül – a mínusz egyórás eltolódás miatt Costa Ricában ötkor – nyugszik, így sötétben motorcsónakáztunk a Colón-, azaz Kolumbusz-szigetre (Amerika – vikingek utáni – második felfedezője itt is partra szállt).

A tenger lágy morajlása, elhaló távoli és a vízi jármű keltette közeli zajok tudatomban hamar a semmibe tűntek.

Messzi fények jelezték, hogy közeledünk, miközben enyhe sós szag és a végtelenbe vesző horizont újabb varázslatos karibi éjszakával ajándékozott meg. Imádok sötétben hajókázni meleg tengereken, mert teljesen kikapcsolok, átadom magam a pillanatnak, hagyom, hogy reptessen, szárnyakat adjon a fantáziámnak.

A kozmikus pillanatból a profán valóság zökkentett ki egy-egy másodpercre: a két panamai az angolul alig, spanyolul egyáltalán nem beszélő német srácnak kínált nem erőszakosan, de magabiztos tolakodással csodásnál is csodásabb napi túrákat, ő élénken bekövette mindet az Instán, Facebookon, és mosolyogva mondta, hogy aha, mañana. Ezt mindenki gyorsan megtanulja. Nem bántam, hogy velem nem próbálkoztak.

Bocas Town fényei és cölöpökre épült partmenti épületek jelezték: mindjárt megérkezünk. Kikötöttünk, majd beszálltam egy taxifurgonba, mentünk kb. ötszáz métert, kifizettem az egy dollárt, hurrá, végre megérkeztem a szálásra.

Öt éve ott élő olasz – genovai – tulaj fogadott (ilyenkor mindig mondom, hogy Nizzában éltem hat évig, mégiscsak ugyanaz a térség), váltottunk pár mondatot angolul, lepakoltam, és gyorsan elmentem kajálni egy vörös tonhalból készült ételt.

Kedvenc halam, addig kimaradt, a Csendes-óceán melletti részeken gyakoribb, legalábbis azt hittem, mert Bocason, ha egy ételnél csak „hal” szerepel, az mindig vörös tonhal. A következő öt nap főként azt ettem. Másnap megtaláltam a helyi kedvenc helyemmé váló Café del Mart – nem tévesztendő össze az ibizai és más változatokkal, mert ez terasszal együtt nyolc asztal, minimalista keretek között megy a Bob Marley és a reggae (igen, a karibi parton vagyunk, és Jamaica egyre közelebb), meg kellemes latin deep-house-ok. Reggelizni és vacsorázni is oda jártam, nagyjából lelegeltem az étlapot: életem legjobb halburgerét, az errefelé elmaradhatatlan arroz con mariscost, halas burritót (Mexikó sincs annyira messze), karibi tonhalszeletet, hihetetlenül finom smoothie-kat: mangó, papaya és maracuya-keverékeket, meg hasonlókat fogyasztottam.

Belize és El Salvador kivételével Közép-Amerika majdnem minden országában van karibi és csendes-óceáni partszakasz is, és kulturálisan brutálisan eltérnek egymástól. A csendes-óceániaiak visszafogottan latinok, sok amerikai és más expattal, szörfös kultúrával, domináló spanyol nyelvvel.

A minden, csak nem visszafogott karibi-részek Kolumbiától északra vagy raszta-latin kevert, vagy színtiszta raszta kultúrák.

A szigetek még egyedibbek: Kuba az ismert politikai okok, Curaçao meg a holland múlt (és jelen) miatt kivétel (eddig ezeken jártam, jövőre jön Jamaica), a többi zömén viszont még markánsabb a raszta-hatás. Bocas inkább kétnyelvű, a lakosság jelentős része majdnem ugyanúgy beszél angolul, mint spanyolul. Az egyik ok, hogy az ország összlakosságának tizenöt-húsz százalékát adó afropanamaiak jelentős része a Panamá-Colón nagyvárosi térségben, Darien megyében és Bocas del Torón él. Két hullámban érkeztek: először a rabszolgakereskedelemmel, másodjára pedig a csatorna építésekor. A mai afropanamaiak e két hullám leszármazottai.

Bocas del Toro ugyanúgy karibi-paradicsom, mint a Rosario szigetek vagy Santa Marta környéke, Curaçao, északabbra meg a yucatáni Tulum vagy a Caye Cualker Belize-ben. A hat nap alatt csak csavarogtam magamban, nem túráztam, nyugis és aranyhomokos partszakaszokat jártam, csodáltam a buja vegetációt, a szabálytalan, derékszögben vagy még jobban meg- és a tengerbe hajló fákat, a kék és a zöld hihetetlenül sok árnyalatát.

Bluff és különösen Bocas del Drago teljesen elvarázsolt, akárcsak az Almirante környéki mangrove-erdők. Visszafelé menet, reggel hétkor szálltam vízitaxiba, és a világosban kapkodtam a fejem: sziget itt, sziget ott, cölöpépületek, emitt egy hajó, amott egy hegycsúcs, mintha a saját mesémben jártam volna, pedig a valóság volt.

Egy darabig a buszúton is álmodoztam: csak angolparkokban, brit golfpályákon látható zöld legelők, réveteg ormok, bővizű folyók, dzsungelek mellett haladtunk el, majd lassan besivárult a táj. Besötétedett, és hat helyett hétre befutott a busz Panamavárosba.

Kerülőúton, autós üldözéssel Puerto Viejóba

Utólag egyértelmű, hogy hibáztam, amikor az akkor érvényben lévő járványügyi szabályoknak megfelelően (csak két reptéren lehetett belépni Costa Ricába), október közepén, még az első cartagenai vizit közben megvettem a Panamá-San José retúrjegyet, és nem vártam ki a korlátozások enyhítését, azaz nem vízitaxi-busz kombóval mentem a Bocastól pár órára lévő, szintén karibi Puerto Viejóba, hanem helyette úgy jártam,

mintha Debrecenből Bécsen, aztán Zalaegerszegen keresztül mennénk Nyíregyházára,

annyi különbséggel, hogy a magyar és az osztrák utak jók, a panamaiak általában rendben vannak, a Costa Ricaiak viszont regionális szinten is alsó kategóriások. Most már mindegy.

A szabályozás egyébként november elején változott, és mehettem volna közvetlenül, így viszont ismét ehettem egy jót a panamavárosi „szívem csücske”-halpiacon. Másnap, november huszonötödikén, csütörtökön aztán szigorúan húsz, és nem harminc dollárért kimentem a reptérre, a Copa Airlines az eleve drága jegy mellé még harmincegy dollár poggyászköltséggel is lehúzott, majd alig egy óra repülés után megérkeztem az ezerhatszáz méter magasan fekvő San Joséba, Costa Rica szépségesnek jóindulattal sem nevezhető fővárosába.

Pontosabban San José mellé, mert a Juan Santamaria Nemzetközi Repülőtér San Josétól mintegy húsz kilométerre, Alajuela város közvetlen közelében van. Szerda este próbáltam reptér-Puerto Viejo shuttle-t foglalni, ötvenkét dollár lett volna, de lekéstem róla, minden hely elkelt. Egy cégnek mégis írtam, készségesen válaszoltak, hogy minden rendben, kétszázhúsz dollárért elvisznek. Maradt a bemenetel San Joséba, onnan pedig busszal továbbdöcögni Puerto Viejóba.

A reptéren bódultan kóvályogtam, nézelődtem, hátha mégis van shuttle, de persze, hogy nem volt, majd egy kevésbé tolakodó taxistól kérdeztem, hogy beérünk-e az illetékes buszpályaudvarra. Harminc dollár, necces, de igen – hangzott a megnyugtató felelet. Ez volt 13:20-kor, az app 13:50-et mutatott érkezési időnek. Nem is lett volna baj, 13-52-re befutottunk, csak a derék sofőr megfeledkezett arról a tényről, hogy a Puerto Viejo-i buszok csak a járvány alatt indultak erről a pályaudvarról, mert az eredetit bezárták, néhány hete viszont megint üzemel.

Egyébként ő is és egy másik taxis is múlt időben beszélt a pandémiáról.

Majdnem mindenki megkapta az oltásokat, alig vannak új megbetegedések – mondták, és San José utcáin, majd Puerto Viejón bóklászva megelevenedett a már megszokott mintázat: a fővárosban az emberek többsége hord maszkot, távolabb, a partokon meg kvázi senki, csak a boltokban, a tömegközlekedésen, zárt terekben.

A buszpályaudvaron lihegve, 13:58-kor, a pénztárnál derült ki az igazság – át kell mennem a kocsival öt-hat percre lévő másik állomásra. Egy taxisnak szóltam, felhívott valakit a busztársaságtól, a járat pontban kettőkor elindult, aznapra nem volt más, vagy San Joséban éjszakázom, vagy…

Vagy üldözőbe vesszük a buszt, tud egy pontot, ahol tuti utolérjük már, igaz, az bő egy óra, ötven dollár az egész.

Szívtam a fogamat, de nem tudtam mit tenni, a halál sem akart San Joséban éjszakázni, amikor Puerto Viejóban négy éjszakára várt a teraszos-függőágyas, kertes szállásom. Mondtam, rendben, keresztet vetett, és elindultunk. Nagyobb útelágazásoknál árusoktól, rendőröktől kérdezte, látták-e, és ha igen, mennyi ideje a buszt. Egyre közelebb kerültünk hozzá, mintha üldözéses filmben jártunk volna, majd jött egy alagút, kicsit belassult a sor, a közepesből pocsékba váltott az út minősége, négyből záróvonalas kétsávosba maga az út, amikor megpillantottuk a buszt.

Csak két jármű volt közöttünk, valahogy leelőztük őket, közben hatalmas dugó kerekedett, minden leállt, a taxis kipattant a kocsiból, a buszhoz rohant, majd futott vissza, kiszedtük a csomagjaim, és fel a tömött járműre, tizenegy dollárért csak barátibb, így is taxikkal, mindennel közel százba fájt már az egész. Hely csak egy erősen túlsúlyos karibi hölgy (nem ritkaság) mellett volt, a légkondit és a kényelmes üléseket felejtsd el, három óra várakozás baleset miatt, Panamában szerencsére vettem goudát és kétszersültet, az innivalóm viszont már elfogyott, úgyhogy beindult a maszkban, szomjan dekkolás. Az út elvileg hat óra, nyolcra kellett volna érkezni, de éjfél lett belőle, és csak este tízkor álltunk meg inni-enni-mellékhelyiségezni. Addigra mindenkiről lekerült a kötelező maszk, annyira levegőtlen volt a busz. Ehhez képest a hétfői visszaút flottul ment, időben futottunk be a Puerto Viejo után, de egyébként is szürke, borongós-esős San Joséba.

Hányféle lehet a karibi naplemente?

Puerto Viejo de Talamanca külföldi ingatlanbefektetők (szállásom tulaja svájci volt), építkezők, szörfösök és hátizsákos turisták körében felkapott, párezres település Limón megyében. A kis halászfalu gyorsan fejlődik,

poszthippi és hipszter-mennyország, mintha az esőerdő belegyalogolna a Karib-tengerbe,

és esik is rendesen, többet, mint a Csendes-óceán partján, azért annyira zöld és friss minden. Ősdzsungel veszi körül, kristálytiszta és hol zöldes, hol türkizkék a víz, kókuszpálmák, banánültetvények, kameráért kiáltó folyócskák adják a hátteret.

Földrajzi fekvése miatt az 1970-es évek végéig viszonylag el volt zárva az ország többi részétől, mígnem 1979-ben átadták a forgalomnak a Puerto Viejót San Joséval összekötő utat. 1986-ban érkezett meg az elektromosság, 1996-ban a magán telefonvonalak (köztelefonok mementóként még mindig éktelenkednek pár helyen), 2006-ban a szélessávú internet. Ma ugyanolyan modern, mint bármelyik közkedvelt tengerparti hely, de a „kőkorszaki” múltból hangulati szinten megmaradt valami, és valószínűleg ez a kettősség is hozzájárul a varázshoz.

Bocas del Toro elkápráztatott, Puerto Viejo magába szívott.

Azonosultam vele, persze nem úgy, mint Cartagenával, de a kettőt totál felesleges lenne összehasonlítani, mert abszolút más a raszta-karibi bűbáj.

Bocas del Toróhoz hasonlóan Puerto Viejo is kétnyelvű. Az ország afrokaribi lakosainak zöme a keleti parton él – afrikaiak már a tizenhetedik és a tizennyolcadik században dolgoztak ott, aztán a tizenkilencedik században sok jamaicai jött a munka reményében Limón megyébe. Az ő angoljukból fejlődött ki a helyi kreol-angol, jamaicai patois. Leszármazottaik még markánsabban meghatározzák a városka kulturális arculatát, mint Bocast az ottani afropanamaiak.

Több a reggae, a raszta, színesebbek a hajfonatok, gyakrabban csendül fel Bob Marley valamelyik száma, speciális boltokat üzemeltetnek, sok a gandzsa, és még többen kínálják.

Nem ismerem Costa Rica drogtörvényeit, de elég megengedők lehetnek, mert Kolumbiában két és fél hónap alatt maximum negyedannyi cuccot, feleannyira bőséges választékot kínálgattak (azt is kizárólag Cartagenában), mint Puerto Viejóban három este. Ennyit a sztereotípiákról, a begyepesedett Kolumbia-képről. Szerencsére nem erőszakosan, nem a képembe mászva ajánlgatják, és nem válnak agresszívvé a nemre, megértik vagy eljátsszák a megértést, hogy egyszerűen nem hiányzik, mint ahogy a pia sem. Az egyik dílerrel el is beszélgettem, mondta, imádja hesszelni a csajokat, nagyon jó nők járnak ide, majd megegyeztünk, hogy minden szép és jó, csak egy baj van: Costa Rica az olcsónak egyáltalán nem nevezhető Panamához képest is drága, önmagában pedig rohadt drága, évről évre brutálisan mennek fel az árak, nyugat-európai szint, Manhattan-ben olcsóbban kijön egy többfogásos ebéd vagy vacsora, mint itt.

Első este vesztemre beültem egy elitétterembe, közel harminc dollárom bánta is a közepes arroz con mariscost, és ha már drága volt, legalább ne tintahalkarikákkal, surimivel és a legapróbb rákocskákkal tették volna tele. Getsemani’s Garden, hol vagy?! Lelki megnyugvásomra, másnap találtam egy olcsó és kellemes helyett, reggelire bevágtam egy halas cevichét, a létező legegyszerűbben, de hibátlanul készítették el. Sokszor pont az a baj vele, hogy túlkombinálják, amit nagyon nem kéne. Aztán belefutottam egy helyi „kisbüdösbe”, és olyan karibi tengergyümölcsei-levest ettem, hogy megnyaltam mind a tíz ujjam utána. Papayalével együtt tizenkét dollárért, és nem harmincért. Az árakról annyit még, hogy az adók soha nincsenek feltüntetve, úgyhogy mindenhez számoljunk hozzá rögvest tizenöt százalékot.

Puerto Viejóban ért utol az új dél-afrikai vírusmutáció híre. Igyekszem távoltartani magamtól a covidhíreket, a beutazási szabályok miatt viszont valamilyen szinten mégis kell követnem a járványfrontot. Megnyugtató, hogy a világot piros, narancssárga és sárga országokra osztó, bár ezt nem túl cizelláltan tevő (összes afrikai piros) izraeli egészségügy sárga, tehát a legveszélytelenebb országokat tartalmazó huszonnégyes listáján Kolumbia, Panama és Costa Rica (meg Argentína is) szerepel, az viszont már kevésbé, sőt, félelemmel tölt el, hogy a dél-afrikai és brit orvosok, virológusok, infektológusok, tehát szakemberek szerint eddig súlyos tüneteket nem produkáló, elvileg gyorsan terjedő, de veszélytelenebb új mutáció miatt a Ben Gurion repteret két hétre lezáró Izraellel az élen sokan felültek a pánikvonatra.

Miért? Mert eleve fel szerettek volna ülni rá, azért.

A maszk kivételével ezekben a latin-amerikai országokban tényleg azt érzem, hogy lecsengőben van az egész, a nyitás pedig természetesen folytatódik. Pánikcikkek itt is születnek, de kevesebb, és a lakosság egyszerűen éli az életét,

a kereskedők kereskednek, a szórakozóhelyek üzemelnek, az utazók utaznak; ekkora átoltottság mellett ez így van rendjén.

Fogadjuk el, hogy a coviddal együtt kell élnünk, ne akarjuk mindenáron legyőzni, „csak” kordában kellene tartani, mint az influenzát, és hagyjuk abba a felesleges riogatást ne. Egyébként Limában próbálom meg beadatni a harmadik adagot, állítólag boldog-boldogtalant oltanak, csak oda kell figyelni, nehogy Pfizerrel induljon a sor, hogy a végén valamelyik kínainál kerüljek sorra.

A rohadt életbe, már megint ez van a fejemben, belesulykolják, nem fogok európai híreket olvasni – ugrott be többször. Leo szerencsére jól van, fogom látni a napokban, inkább vele töltenék el online annyi időt, mint a járvánnyal – fűztem tovább a gondolatot, és iszonyat korán, mindhárom nap fél ötkor megindultam naplementét nézni. Mind másfélére sikerült, pénteken és szombaton eleve elbújt, és csak vasárnap bukkant fel az „érintett órában” a Nap.

Az első az elképesztő színkavalkád, a második a minimalizmus, a harmadik a tényleges naplemente szépsége miatt rögzült az emlékezetemben.

Közben mindenhonnan szólt a zene, mintha az összes strandoló saját hangrendszert működtetett volna, többen táncoltak, még többen fényképezték a pillanatot, jósnő tarokk kártyából olvasta alkalmi kliensének a jövőt, egy raszta visító-röfögő disznót fürdetett a tengerben,

maszk már senkin nem volt, strandoláshoz amúgy sem kötelező, és talán karnevál is lesz egyszer.

NYITÓKÉP: Színkavalkád Puerto Viejóban. FOTÓ: Kömlődi Ferenc