George Floyd nem szent, Kyle Rittenhouse nem hős

A következő váltó az irracionalitás-expressz vasútján azt dönti el, hogy a béke vagy a háború logikája mentén gondolkodunk-e magunkról, egymásról, és más világnézetű honfitársainkról.

Az elmúlt napokban két olyan kép is szembejött velem, amely egy normális világban aligha születhetett volna meg. Az egyik egy washingtoni katolikus egyetem campusán kihelyezett festmény, amelyen George Floydot Krisztusként, édesanyját pedig az őt gyászoló Szűzanyaként ábrázolják. A másik egy webshop kínálatában szereplő póló, amelyet az vehet magára, aki szerint Kyle Rittenhouse „a nép hőse”, és mellesleg – ahogy a fejét övező glória jelzi – szent is.

George Floyd többszörösen visszaeső erőszakos bűnöző volt, aki nem egyszer hasonlóan agresszív módon lépett fel másokkal – egy alkalommal egy várandós nővel – szemben, mint, ahogyan az őt földre teperő és végül a halálát okozó rendőr. Krisztus minden bizonnyal neki is megbocsát – de aki őt a Megváltó helyébe vizionálja, nem csak blaszfémiát követ el, de az egész tragikus történetet reménytelenül nem is érti.

Kyle Rittenhouse egy gépfegyverrel utcára vonuló 17 éves srác, aki agyonlőtt két embert. A bíróság ítélete szerint ezt a hatályos helyi törvények értelmében jogos önvédelemből tette, s ezt nincs is okunk vitatni. (Ahogyan azt a verdiktet sem, amely gyilkosságért elítélte a Floydot leteperő egyenruhást.) Csak, hát ettől még kioltott két életet. Senki sem kérheti rajta számon, hogy most egyelőre annak örül, hogy nem kell haláláig börtönben ülnie – ám a történtek feldolgozásához talán évtizedek sem lesznek elegendőek számára.

És éppen ez az, ami látványosan hidegen hagyja nem csak az elvetemült gyilkosként démonizáló progresszív, de a hősként ünneplő jobboldali nyilvánosságot sem.

Előbbi a fekete közösséget hergelő véres kardként, utóbbi a fosztogató csőcselék ellen végre fellépő igazi amerikai hazafi idoljaként hordoz körbe egy kamasz fiút, aki talán még mindig nem fogta fel, mi történt és történik vele.

Persze az is igaz, hogy a szabadságharc vérbe fojtása utáni megtorlás áldozatául esett Mansfeld Péter, vagy a császári börtönben meghalt Rózsa Sándor előéletét sem hánytorgatjuk fel, ahogyan az ’56-os pesti srácok, és a ’48-as honvédek esetében sem vizsgáljuk, hány embert öltek meg.

Csakhogy 1848-49-ben és 1956-ban háború volt. Háborúban pedig mindenki a mi mártírunk, aki meghal, és mindenki a mi hősünk, aki ölt.

Lelkes pacifisták és kiváló kutatók persze időről időre rámutatnak, hogy ez azért ennyire nem egyszerű – de alapjában véve az emberi közösségek működésének ez a természetes rendje, nincs is ezzel semmi baj. Mondom: háborúban.

A háborút nemcsak az különbözteti meg a békétől, hogy nem kényszerülünk sem meghalni, sem ölni – hanem az is, hogy éppen ezért másképp viszonyulunk a halálhoz és az élet kioltásához is.

Békében az igazságtalanul elszenvedett halál önmagában nem mossa patyolattisztára az áldozat bűneit, ahogyan a törvény betűje szerint jogosan gyakorolt erőszak sem avat automatikusan hőssé senkit.

Békében mérlegelünk. Mert van rá időnk, lehetőségünk, mert az „ölni, vagy meghalni” pofonegyszerű és iszonyatos dichotómiája nem zakatol ott a lelkünkben, mint a harcmezőn. Békében egy rendőri intézkedés során bekövetkező haláleset, vagy egy zavargás kaotikus zűrzavarában eldördülő végzetes lövés nem mártírium, vagy hőseposz – hanem tragédia. Mondom: békében.

„Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség”

– mondta egyszer Pilinszky János a neves pszichológusnak, Popper Péternek. Háborúban a közösség önvédelmi ösztöne ezt felülírja. Háborúban nincs tragédia, csak mártírium és hőseposz, ezért irgalom sincs. Békében viszont ez a szellemi és erkölcsi önmérsékletre intő gondolat nagyjából mindennek az alapja, amit civilizációnak nevezünk.

Amerika és az irracionalitás-expresszen vele együtt, csak pár kocsival hátrébb száguldó egész nyugati civilizáció (amelyhez az Egészséges Kelet felé forduló kormánypárti és a Művelt Nyugat segítségében bízó ellenzéki valóságtagadók mantráival ellentétben mi is tartozunk) döntés előtt áll. A következő váltó ezen a vasúton azt dönti el, hogy a béke vagy a háború logikája mentén gondolkodunk-e magunkról, egymásról, és más világnézetű honfitársainkról.

És ha az utóbbi felé rántjuk el a kart, akkor a végállomás maga a háború lesz.

Szélsőségesek, elborult rajongók, elszigetelt túlzások mindig is voltak és lesznek, nem kell ezen parázni – mondhatnánk. Csak, hát ezzel alaposan átvernénk saját magunkat. Mert, amit itt látunk, az ugyan még nem az amerikai (és egyre inkább az egész nyugati) közvélemény fősodra – de annak napról napra szélesedő áramlata, amely maholnap az egész folyamot kiléptetheti a medréből. A gátakat most kell elkezdeni építeni. Józan észből és irgalomból.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!