Velünk maradnak-e jövőre is a legpusztítóbb háborúk?

Szerző: Aradi Péter
2021.11.20. 17:00

Ahhoz kétség sem férhet, hogy itt, Európában is háború zajlik, csak egészen másfajta háború. Ahhoz képest, ahogy a háborúk kinéztek, még talán szerencsésnek is mondhatjuk magunkat. Azonban ne felejtsük el, hogy a világban olyan háborúkat is vívnak még, amik ezrek életét követeli. 2021 három legtöbb áldozattal járó háborúját (Jemen, Etiópia és Mexikó) tekintettük át részletesebben az év végéhez közeledve, és tettünk egy óvatos előrejelzést, vajon 2022-ben is vívni fogják-e még őket.

Velünk maradnak-e jövőre is a legpusztítóbb háborúk?

Ahogy sok helyen lehet találkozni a megállapítással, hagyományos területszerző háborúk már alig vannak, többek között ezért is volt olyan sokkoló, amikor 2014 elején Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, és az oroszpárti szeparatisták megrogyasztották a két kelet-ukrajnai megyét, Donyecket és Luganszkot, és kikiáltották a szeparatista köztársaságukat.

A balkáni háborúk 1999-es lezárásával úgy tűnt, Európában nem is lesznek már hasonló háborúk.

Valószínűleg ugyanezért volt olyan megdöbbentő, amikor tavaly szeptemberben Azerbajdzsán nekiment Hegyi-Karabahnak, hogy visszafoglalja a többségében örmények által lakott, de facto Örményország, de jure Azerbajzsán részét képző Hegyi-Karabah Köztársaságot.

Az utóbbi napokban megint arról szóltak a hírek, hogy kiéleződött az azeri-örmény konfliktus, és hogy Európában újra – kicsit másjellegű, mégis halálos áldozattal járó – határvillongások vannak.

Ahogy szintén egyre gyakrabban lehet találkozni azzal a megállapítással is, hogy a háborúk átalakultak. Megérkeztünk az aszimmetrikus hadviselés és a kiberháborúk korába. A második világháború óta folyamatosan csökkent a konfliktusok száma és egyre kevesebb az emberáldozat is. A 2010-es évek közepétől aztán megfordult a trend, és

bár az emberáldozatok száma még mindig csökkenőben van, a világban egyre több összetűzés robban ki.

Azért egyelőre a súlyos emberáldozatokkal járó háborúk sem szűntek meg. Az év négy legnagyobb, egyenként is több mint 10 ezer halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusában a becslések szerint összesen több mint százezren haltak meg. Az előbb említett ukrán-orosz háború egyébként 2015 hetedik leggyilkosabb fegyveres konfliktusa volt, a tavaly évvégi örmény-azeri háború 2020-ban szintén a hetedik leggyilkosabb háború volt.

A Külkapcsolatok Tanácsa összesen 27 komolyabb konfliktussal számol, amik közül öt

  • a libanoni válság;
  • az afgán helyzet;
  • az etióp polgárháború;
  • a jemeni polgárháború;
  • illetve a mianmari puccs

az elemzésük szerint csak egyre súlyosabbak és rosszabbak lesznek. A többi stagnál, javulni viszont szerintük sehol nem fog a helyzet. Mint írják,

a világ konfliktusainak 80 százaléka éppen Ázsiában és Afrikában zajlik, a konfliktusok leggyakoribb, legelterjedt formája pedig a polgárháború.

Mi most – ha Afganisztánt nem számítjuk – a három legsúlyosabb vérrontást vettük elő, hogy felidézzük, mikor és hogyan indultak, és hogy 2022-ben is folytatódnak-e. Az afganisztáni helyzetet csak azért nem nézzük át, mert az amerikai és NATO csapatok kivonulásával a háború valamelyest enyhült, hiszen a tálibok átvették a hatalmat. Annyi azért valószínűsíthető, hogy ott sem lesz sokkal kevésbé véres az élet.

Etiópia

A Tigréi Népi Felszabadítási Front katonái a hegyek között.

A Tigréi Népi Felszabadítási Front katonái a hegyek között.

Fotó: TPLF/Facebook

Mégis mi történt?

A világ számos országához hasonlóan Etiópiát is több népcsoport lakja. A maguk hat százalékával hiába vannak a tigrinyaiak vagy tigréiek az oromókhoz (34 százalék) vagy az amharákhoz (27 százalék) képest kevesen, a 110-120 milliós Etiópiában mindössze ötmillióan,

mivel a kommunista mozgalom 1991-es megbuktatásában a Tigréi Népi Felszabadítási Front (TPLF) játszotta a főszerepet, a következő majdnem harminc évben nekik volt az egyik, ha nem a legnagyobb szavuk a kormányzatban.

A 2018-ban megválasztott Abij Ahmed viszont az oromo népcsoporthoz tartozik, ráadásul az amharák támogatásával került hatalomba. Amikor 2019-ben Ahmed elindította az új pártját, a Jólét pártját, hogy egy ernyő alá terelje a különböző etnikumú szövetségi államokat, a TPLF nem volt hajlandó beolvadni a pártba.

A feszültség tovább nőtt Addisz Abeba és Tigré között, miután az államban 2020 szeptemberében annak ellenére is megtartották a helyhatósági választásokat, hogy az országost a koronavírus-járványra hivatkozva a kormány lefújta. Ezek után nem csoda, hogy Tigrében csúnyán leszerepelt a kormány.

Ahmed persze nem ismerte el a választásokat, és válaszul arra, hogy megpróbálták aláásni a tekintélyét, csökkentette a régió finanszírozását. A kapcsolatok javítását az sem segítette, hogy miközben a tigréiek egy újabb eritreai támadástól tartottak,

Ahmed egyre barátibb viszonyba került Isaias Afewerki eritreai diktátorral.

November elejére aztán annyira elmérgesedett a helyzet, hogy a parlament azt javasolta: a TPLF-et nyilvánítsák terrorszervezetté.

A 2019-es Nobel-békedíjjal jutalmazott Abij Ahmed 2020. november 4-én aztán lekapcsolta telefont és az internetet Tigrében és beküldte a hadsereget a tartományba.

Az indoklás szerint azért, mert előző éjszaka a lázadók megtámadták az állam központjában lévő katonai bázist, Debretsion Gebremichael, a tigréi régió elnöke szerint viszont ők nem csináltak semmit, a kormányzat csak ürügyet keresett az akcióra.

A kormánycsapatok november 23-ára megérkeztek Mekelléhez, a régió fővárosához, amit néhány nap alatt be is vettek. A tigréi kormány viszont ígéretet tett, hogy nem adják fel a harcot, a csapatok pedig újraszerveződtek a környező hegyekben.

Van esély a békére?

Nem ez lenne az első alkalom, amikor kiderül, hogy nem a legmegfelelőbb helyre ment a Nobel-békedíj. Abij Ahmedet 2019-ben egyébként azért jutalmazták, mert végre megteremtette a békét Eritrea és Etiópia között.

Már a harcok első napjaiban érkeztek hírek, hogy a felek többszáz fős tömegmészárlásokat hajtottak végre a falvakban,

Ahmed ráadásul behívta az országba az eritreai hadsereget, akik azóta is válogatás nélkül gyilkolnak mindenkit északon.

A viszonylag friss Nobel-díjas Ahmed hiába akadályozta még azt is, hogy külföldi segélyszállítmányok jussanak el a Tigrében éhezőkhöz, a TPLF ugyanis erőre kapott, nyár elejére visszafoglalták az állam fővárosát és benyomultak a szomszédos régiókba, Afar és Amhara államokba.

Azóta szövetséget kötöttek az ország közepén működő Oromo Felszabadítási Hadsereggel, úgyhogy elérhető közelségbe került Etiópia fővárosa, Addisz-Abeba is.

Mindkét oldal olyan súlyos bűnöket követhetett el a másik ellen, amit nem lehet már szőnyeg alá söpörni, félő, hogy a háborúnak már csak az vethet véget, ha egyikőjük teljesen megsemmisíti a másikat.

Jemen

Az országban 16-17 millió embert fenyeget az éhínség.

Az országban 16-17 millió embert fenyeget az éhínség.

Fotó: IOM Yemen / Facebook

Mégis mi történt?

A jemeni konfliktust sokan hajlamosak letudni annyival, hogy nem más, mint egy proxy háború, amiben Szaúd-Arábia és Irán teszteli egymást a jemeniek legnagyobb bánatára. Ám, ahogy a dolgokkal általában lenni szokott, a helyzet nyilván nem ennyire egyszerű.

A Jemen területét benépesítő törzsek évszázadok óta harcban álltak egymással, amiket csak időnként tudtak félretenni. Az északi, hegyi törzsek, valamint dél, tengerparti törzsek ráadásul teljesen különböző utat jártak be, ami szintén nem segített, amikor a közös nevezőt kellett megtalálni. Jemen egykor a világ egyetlen, kizárólagos kávétermesztő országa volt, az európaiaknak úgy kellett kilopniuk a kávécserjéket, hogy aztán a saját gyarmataikon is elkezdhessék végre a termesztést.

Jemen viszont még azután sem vesztette el a jelentőségét, hogy a kávét ellopták.

Az ország két felének a fejlődése és története viszont a 18-19. századtól viszont szinte teljesen különvált.

A Kelet-Indiai Társaságnak például szüksége volt egy raktárra, hogy a Mumbai és Suez közlekedő gőzhajóikat feltankolhassák. Eleinte a zaidita imamátushoz tartozó Mokkát nézték ki maguknak – bizony, ahonnan a kávé a nevét kapta –, de végül Aden mellett döntöttek. Miután szétlőtték és elfoglalták, kötöttek vele egy védelmi és baráti szerződést.

Az ország déli területeit tehát a britek ellenőrizték, a többi területre pedig visszajöttek az oszmánok, hogy elejét vegyék a további brit terjeszkedésnek.

Az első világháború után az északi területből megalakult a Jemeni Királyság, míg a déli Aden protektorátus 1967-ig megmaradt brit fennhatóságnak. Utána viszont fordult a kocka, a protektorátusból egy kommunista állam lett, méghozzá az arab világ egyetlen kommunista állama.

A kommunizmus bukása után az évszázadok óta külön életet élő Észak- és Dél-Jemen végre egyesült, ám az öröm nem tartott sokáig, a választások után Dél-Jemen inkább függetlenedett volna, úgyhogy az 1994-es polgárháború alatt észak elfoglalta.

A dolgok ezután sem mentek sokkal jobban, hiszen a jemeni lakosság több mint a fele jelenleg is a szegénységi küszöb alatt élt, a polgárháború után állandóak voltak a tüntetések, a kisebb-nagyobb felkelések, amiket az országot 1990 óta kormányzó Ali Abdullah al-Száleh csak erőszakkal tudott leverni.

A jelenleg is zajló polgárháborút attól a ponttól számítják, hogy bár Száleh 2012-ben lelépett, az északi húsziknak elege lett, és 2014 szeptemberében bevonultak a fővárosba, Szanaába.

Van esély a békére?

A jemeni lakosság 40 százaléka az iszlám síita ágához, a maradék 60 százalék a szunnita ágához tartozik. A szunniták vezető hatalmának számító, egyébként is középhatalmi ambíciókat dédelgető Szaúd-Arábiának nem tetszett, hogy síita húszik kerekedtek felül az országban, úgyhogy 2015-től bombázásokkal és fegyverekkel kezdték támogatni kormánypárti erőket.

Tették ezt már csak azért is, mert régóta azt gyanították, hogy Irán is fegyverekkel segíti a lázadókat és a Hezbollah kiképzőket küld az országba.

A konfliktusban egyébként ez sem előzmény nélküli, a húszik már 2009-ben össze-összecsaptak a szaúdiakkal, a jemeni kormány katonái pedig szintén akkortájt fogtak már el olyan hajót a Vörös-tengeren, ami páncéltörő lövedékeket szállított a húsziknak, a hajón tartózkodott ráadásul öt iráni szakértő is. Érdekesség, hogy Belarusz sem tudott kimaradni a balhéból, és 2010-ben állítólag 66 egykori szovjet T-80-as harckocsit adott el a kormánynak.

Az országban 2015 óta egyes becslések szerint évente 11 ezren halnak meg,

az ivóvíz hiánya miatt 2017-ben többezer emberrel végzett korunk legnagyobb kolerajárványa,

az ENSZ szerint pedig 16-17 millió embert fenyeget az éhínség. Mindennek ellenére a legfrissebb hírek is arról szólnak, hogy hol egyik, hol másik fél büszkélkedik azzal, milyen súlyos támadásokat mért másikra.

Mexikó

Bandatagok pózolásban.

Bandatagok pózolásban.

Fotó: The cartel blog / Facebook

Mégis mi történt?

Nem egy klasszikus konfliktus, de a mindennapi életre hatalmas hatása van a kartellek közötti háborúnak. A hetvenes-nyolcvanas években a kolumbiai kartellek még maguk szállították a kokaint az Egyesült Államokba a Karib-tengeren és Floridán keresztül. Az amerikaiak aztán bekeményítettek, úgyhogy a kartelleknek új útvonalakat kellett találniuk. Azért Mexikón keresztül is csordogált már jócskán kábítószer az Egyesült Államokban, ám ebben az időszakban még egyetlen kartell, a Guadalajara kartell irányította az egészet.

A kolumbiaiaknak változtatniuk kellett, így aztán a nyolcvanas évek közepétől, ahogy nőtt a kokainszállítmány mennyisége, úgy nőtt a mexikói kartell jelentősége is. A kolumbiaiak kifejezetten nagyvonalúak voltak, a Guadalajara kartell megkaphatta a Kolumbiából érkező drogok felét, amiből nagyon gyorsan nagyon meggazdagodhattak.

Az első jelentősebb csapás 1985-ban érte a kartellt, amikor elkapták az egyik alapítótagját, Rafael Caro Quinterót. Quinterót azzal vádolták – és azért ítélték el később –, hogy megkínzott és meggyilkolt egy Enrique Camarena nevű férfit, aki

pechjére az USA kábítószer-ellenes hivatala (DEA) beépített ügynöke volt.

Camarena ügye kicsapta az amerikaiaknál a biztosítékot, és nyomást kezdtek gyakorolni a mexikóiakra, hogy kapják el az összes ügyben érintett drogbárót. A mexikóiak évekig tartó embervadászatot folytattak, és lépésről lépésre sikerült is letartóztatniuk mindenkit, utoljára Félix Gallardót. A Keresztapának is becézett férfit 1989 áprilisában tartóztatták le.

Gallardónak addig viszont sikerült feldarabolnia a kartellt, hogy akkor is működhessen, ha a fejeseket lecsukják. A hírekben az elmúlt években többször is szereplő Joaquín Guzmán, a Köpcös is tőle kapta meg a csendes-óceáni partvidéket, amiből később a Sinaloa kartell kinőtt. Gallardo letartóztatása után az egyes egységek önálló életre keltek, és azóta is háborúznak a területekért, hogy minél nagyobb szeletet hasíthassanak ki az évente 50 milliárd dollárt termelő piacból.

Ha önmagukban nem lettek volna elég véresek a bandaháborúk, az akkor frissen hivatalba lépő Felipe Calderón elnök úgy döntött, hogy

beveti a hadsereget is, amit 2008-tól az amerikaiak a Mérida Kezdeményezésen keresztül bőkezűen támogatnak.

Van esély a békére?

Ahogy korábban írtuk, a közel 130 milliós latin-amerikai állam közel három éve hatalmon lévő baloldali elnöke, a leginkább csak AMLO-nak nevezett Andrés Manuel López Obrador eddig nem igazán hozta a választási kampány az ország biztonságosságát érintő vállalásait. Az országban

még mindig több mint négyszáz banda működik, negyedóránként elkövetnek egy gyilkosságot.

Az utóbbi években évente átlagosan 30 ezer áldozata van az összecsapásoknak, tavaly például egyes becslések szerint sehol nem öltek meg több embert, mint Mexikóban.

A folyamatosan alakuló kartellvilágban ráadásul egy új drog, a fentanil megjelenése tovább kavarta a dolgokat, a kis mennyiségben is hatalmas bevétellel kecsegtető anyag még nagyobb pénzügyi lehetőséget és ezáltal még nagyobb hatalmat adhat a kartellek kezébe. 

Mianmar

A mianmari junta elleni tüntetők transzparense 2021 februárjában.

A mianmari junta elleni tüntetők transzparense 2021 februárjában.

Fotó: Wikimedia Commons

A mianmari – más néven burmai – puccsal már két cikkünkben is foglalkoztunk. Mint korábban írtuk, Mianmart évtizedeken keresztül egy katonai junta vezette, akik 2010-től végrehajtottak egy félig-meddig rendszerváltásnak is nevezhető reformot, és elkezdték beengedni a civileket a kormányzásba. Az általuk elfogadott alkotmány azonban továbbra is egyedülállóan erős kormányzati, illetve törvényhozói pozíciókat biztosított a katonáknak, így

változatlanul befolyásolhatták az ország belpolitikáját.

Mivel szerették volna javítani a külkapcsolataikat a nyugati hatalmakkal, 2012-től a rendszer legnagyobb kritikusát, Aung San Suu Kyit, a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) nevű párt szintén Nobel-békedíjas vezetőjét is a törvényhozás közelébe engedték.

A 2015-ös választásokat az NLD meg is nyerte, ezzel a kormánypárt és a tábornokok kapcsolata erősen megromlott. A 2020 novemberi választásokat pedig 82 százalékos elsöprő többséggel vitték, de a katonai elit – egyébként teljesen alaptalanul – választási csalást kiáltott, és 2021 februárjában puccsot hajtott végre.

Mianmarban azóta egyre rosszabb a humanitárius helyzet, több mint hárommillió ember szorul alapvető segélyre a katonai hatalomátvétel nyomán szélesedő konfliktus és a gazdaság összeomlása miatt.

A Politikai Foglyokat Támogató Szövetség (AAPP) jogvédő szervezet szerint az államcsíny óta több mint 1200, jórészt a juntával szembeszegülő civilt ölt meg a karhatalom, és több ezren kerültek börtönbe.

Libanon

A többihez képest egyelőre kevés áldozattal járó libanoni konfliktus nagyjából a 2020. augusztus 4-i robbanás utáni hét óta tart. Mint írtuk, a tavaly az egyik tengerparti raktárban teljesen szabálytanul felhalmozott óriási műtrágyakészletek egy baleset következtében a levegőbe repítették a város szinte teljes, tengerparthoz közel eső részén, százakat ölve és sebesítve meg.

Az óriási tragédia miatt a libanoniak – akik már ezelőtti is a teljes korrupt politikai rendszer és az ország pénzügyi válságát okozó bankvezérek távozását követelték – most részletes vizsgálatot, a felelősök feltárását és elszámoltatását követelik.

A mostani helyzet a keresztény-muszlim konfliktus kiújulásával fenyeget a rohamosan szegényedő országban.

NYITÓKÉP: A Tigréi Népi Felszabadítási Front harcosai. FOTÓ: TPLF / Facebook

Aradi Péter
Aradi Péter Az Azonnali újságírója

Szeret futni, írni, olvasni, utazni. Mindenhol és mindenben leginkább az érdekli, ami így vagy úgy, de nagyon csúnyán elromlott.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek