Amikor a vesztesek írják a történelmet: gondolatok a velünk született örménybarátságról

Szinte minden amellett szól, hogy Magyarországról nézve Örményországgal szimpatizáljunk a tavaly kiújult kaukázusi konfliktusban. De bízhatunk-e az inherens örményszimpátiánkban?

Magyarországon viszonylag kicsi az igény a külföldi hírekre, ezeken belül is főleg hazánkat, illetve a világnézetünket is érintő írások közül kerülnek ki a legnépszerűbbek. Szó szerint fegyvereknek kell eldördülnie ahhoz, hogy a hazai közönség rádöbbenjen távoli, kis országok létezésére is.

Különösen igaz ez Azerbajdzsánra és Örményországra, melyekről az elmúlt években csak a 2020-ban kiújuló háború hatására születtek írások a tágabb médiafogyasztó közönség részére.

Ez már eleve befolyásolja a percepciónkat az említett országokról, melyet csak tovább erősít a térség vissza-visszatérő említése a nemzetközi korrupciót tárgyaló hírekben. A meglehetősen polarizált magyarországi közbeszédben azonban meglepődve tapasztalhatta az egyszeri hírolvasó – feltéve, ha minden politikai oldalról próbált tájékozódni –, hogy a tavalyi, ún. 44 napos azeri-örmény háború kapcsán a legolvasottabb írások főleg az örmények iránti szimpátiát erősítették, míg Baku nézőpontját bemutató híreket pedig nagyítóval kellett keresni, azokat elvétve csak a kormányzati sajtó oldalain lehetett olvasni.

Mielőtt megörülnénk, hogy végre van egy téma, ami áthidalja a hazai politikai törésvonalakat, érdemes végiggondolni és racionalizálni, hogy milyen tényezők állhatnak a jelenség mögött és feltenni a kérdést: tudunk-e objektív véleményt alkotni? Mivel a kérdéskörrel kapcsolatban nem találhatók könnyen elérhető felmérések, közvélemény-kutatások, ezért biztonsággal csak az jelenthető ki, hogy a következőkben feltételezett okok nem minden esetben és nem azonos mértékben befolyásolják a magyarság örmény-képét, de bizonyos mértékig hozzájárulhatnak az irántuk érzett szimpátiánkhoz.

Párhuzamos életrajzok

Kezdjük azzal, hogy hozzánk hasonlóan az örménységnek is fontos a kereszténység, illetve a történelmi örökség. Sőt, a IV. század fordulóján az Örmény Királyság a világon elsőként hivatalosan államvallássá tette a krisztusi hitet, majd később apostoli egyházzá alakult, saját „pápával”. Figyelemreméltó, hogy mindez az iszlám terjedésével, a türk népek letelepedésével és még magának az örmény államnak a megszűnésével is fennmaradt.

A más vallású „tengerben” való ilyen hosszú túlélés méltán válthatja ki az együttérzést, főleg, hogy a magyarság is évszázadokon át küzdött az iszlámmal szemben.

Hasonló a két nép történetében a török nép hatása is, illetve egészen pontosan a türk népeké, ugyanis az azeriek csak rokonai a törököknek. Persze fel lehet hozni példaként, hogy volt az Erdélyi Fejedelemségnek, illetve a Magyar Királyságnak is alkalmi koalíciója az Oszmán Birodalommal, illetve, hogy az örmények fontos gazdasági és akár politikai szerepet is tölthettek be a birodalomban, azonban ahogy számunkra is az elnéptelenedő hódoltsági területek és a végvári harcok, úgy az örmények számára is inkább az 1915-ös népirtás emlékezete a domináns.

A herderi jóslat, a himnuszunkban megénekelt nemzethalál a magyar történelemben vesztes forradalmak, háborúk, elnyomó rezsimek által tűnt érvényre jutni, az örménység esetében azonban szisztematikus és arányaiban sokkal nagyobb mértékben, valós genocídium formájában. A mai Örményország történelmét ennek ismerete nélkül nem lehet megérteni: mennyire máig a társadalomban élő seb a népirtás, ami a politikára is bőven rányomja a bélyegét.

Bár fontos megjegyezni, hogy ez nem az ekkor orosz és perzsa állam területén élő azeriek felelőssége volt. Franz Werfel genocídiumot feldolgozó regénye, A Musza Dagh 40 napja, a hazai értelmiség körében a Horthy- és a Kádár-korszakban egyaránt közismert és közkedvelt volt. (Ehhez képest az azeri irodalom szinte teljesen ismeretlen itthon; kivételként talán Afaq Masud Szabadulás című regényét lehet említeni, amely Pál Laura fordításában jelent meg magyarul.) 

Ki szurkolna Góliátnak?

Az első világháborút követő oszmán és orosz összeomlás káoszában az örményeknek még egy kérészéletű államot is sikerült kikiáltaniuk, ami több évszázad kihagyásával valódi nemzeti feltámadás lehetett volna. Azonban ez az álom egy szempillantás alatt foszlott szét, amint az Atatürk vezette új török állam, illetve a bolsevik Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság újra ki nem terjesztette fennhatóságát a Kaukázusra és környékére.

Az 1994-ben lezárult első hegyi-karabahi háborút, illetve a teljes mai azeri-örmény konfliktust pedig épp erre az időszakra szokás visszavezetni, mikor Sztálin vezetésével meghúzták az örmény- és azeri szocialista államok határait.

A történelmi párhuzamok mellett az is közrejátszhat, hogy Magyarországon volt és jelenleg is él örmény kisebbség, vannak „örmény”-nek mondott településeink és örmény származású magyarok nem csak egykor, de ma is részt vesznek a közéletben. Ez egyszerre tanúskodik arról, hogy milyen sikeresen tudtak asszimilálódni, de arról is, hogy vannak kézzelfogható, közös pontjaink a történelemben, ami az azeriekről nem mondható el.

Egy nagyon hasonló történelemi tapasztalattal bíró nép tehát a Szovjetunió végnapjaiban sikeres háborút vívott, melyben olyan területek kerültek de facto fennhatósága alá, amiket részben az etnikai összetétel, részben történelmi- és kulturális okok miatt a magáénak érzett. Adja magát, hogy az azeri-örmény konfliktust annak – elvileg jobb – megértése miatt a magyar közönség számára a Trianon párhuzammal keretezzék a hazai írások: a de jure azeri fennhatóságú ún. Hegyi-Karabah megfeleltethető Erdélynek, Azerbajdzsán pedig Romániának.

Ilyen történelmi előzmények után nem meglepő, hogy a jelenünk és a közelmúltunk eseményeinek médiavisszhangja is a magyar társadalom szélesebb köreiben inkább az örmény szimpátiát erősítette.

Azerbajdzsán képe, hiába látogatja egyre több magyar turista, egybefolyt a nemzetközi korrupcióval, antidemokráciával – nem minden alapot nélkülözve. Ha az utca emberét kérdeznénk, hogy hány azeriről hallott, vélhetően azt az egyetlent fogja tudni megemlíteni, akinek a neve összeforrott a „baltával”. Ezzel szemben vannak amerikai örmény celebek, például Kim Kardashianék, de azok többsége is hallott a System of a Down-ról, akik legalább egyszer buliztak tinédzserkorukban. Tehát bőven vannak „kézzelfogható” örmények a virtuális környezetünkben, ami valamennyire közel tudja hozni az országot is.

A szinte teljesen ismeretlen Azerbajdzsánnal szemben, „muszlim tengerben” létezik tehát egy általunk valamennyire ismert, szegény, fogyatkozó és elöregedő népességű, védekező, de sokkal gyengébb, a képességeit hazafisággal pótolni kénytelen Örményország.

Ilyen esetben pedig alapvető emberi tulajdonság, hogy a gyengébb féllel, és nem a prosperáló, erősebb Azerbajdzsánnal vagyunk empatikusak.

Nem látjuk Trianontól az erdőt

A fent leírtak az azeri-örmény szembenállás érzelmi megítélését magyarázzák. Míg az érzelmi bevonódás természetes emberi tulajdonság, addig korántsem alkalmas egy ilyen rendkívül összetett és bonyolult, egyáltalán nem fekete-fehér konfliktus elemzésére. Sokkal inkább megnehezíti a következetes és higgadt vizsgálódást. A Trianon-párhuzam meglátásom szerint épp ezt teszi.

Ha meg akarunk próbálkozni azzal, hogy megkeressük az „ősbűnt”, ami elvezetett a mai helyzethez, akkor elsődleges szempont kell, hogy legyen, hogy nem egyik vagy másik népet tesszük meg kollektíven bűnösnek.

Könnyen bele lehet csúszni egy „ki volt ott előbb” típusú érvelésbe, de egy kb. kétezer versus kb. ezer éve változó arányban a térségben élő népek esetén hogyan lehet igazságot tenni? John Alexander Armstrong a Nations Before Nationalism c. művében fejti ki, hogy a nyugati, területhez kötődő nacionalizmus kialakulásához olyan hétköznapi tényezők is hozzájárultak, mint a temetkezési szokások. Ha egy törzs/nép tagjai huzamosabb ideig ugyanazon a területen temetkeznek, értelemszerűen érzelmileg kötődni fognak hozzá. Ha csak ezt figyelembe vesszük, akkor máris látható, hogy ilyen távlatokban már bőven nem lehet elvitatni, hogy egy területet egy nép magáénak érezzen.

Számos írásban olvasni azt az állítást, hogy az 1920-as években kell az előzményeket keresni, amikor Sztálin az „oszd meg és uralkodj” elv értelmében igazságtalan határokat húzott meg a Kaukázusban. Nehéz elképzelni, hogy a Szovjetunió egyik legnagyobb kihívásával, a nemzetiségek ügyével foglalkozó Sztálin ne tudta volna nagyon jól, hogy mennyire kockázatos szembeállítani a kisebbségeket. Nem véletlen, hogy még az 1917-es forradalom előtt Leninék az Osztrák-Magyar Monarchiát tekintették laboratóriumnak és Sztálin nem véletlenül tanulmányozta épp Bécsben, hogy milyen hibákat nem szabad elkövetni egy többnemzetiségű állam vezetése közben.

A Kaukázus etnikai térképe még ma is, de korábban még inkább zavarbaejtő hasonlóságot mutatott egy Kandinszkij festménnyel, vagy épp egy marék franciadrazséval. A „mindenről Sztálin tehet” monokauzális érvelés épp azt fedi el a szemünk előtt, hogy a Kaukázusban bárki is húzza meg a határokat, az csak igazságtalan lehet.

A jelenlegi ún. Hegyi-Karabah szakadár köztársaság a függetlenségével és de facto Örményországhoz csatlakozásával a kilencvenes évek elején korántsem azonosítható Erdély példájával.

Továbbra is sántító hasonlat, de még mindig célszerűbb azt elképzelnünk, hogy ez a terület inkább hasonlít a magyar többségű Székelyföldhöz, amit román többségű területek vesznek körbe. Az első karabahi háborút ugyanis az örmény többségű területek plusz az ezt körülvevő azeri többségű régiók de facto elfoglalásával zárták le. Utóbbi esetében azonban több százezer embert, többégében azerit űztek el otthonából. 1994-re a közel 7 milliós Azerbajdzsánban a lakosság tíz százaléka, közel 700.000 ember volt menekült, melynek nagyjából fele a megszállt területekről, a többi Örményországból érkezett, miközben az ENSZ által is elismert területeinek 20 százaléka megszállás alá került.

Át kell értékelni az inherens örményszimpátiát

Nehéz volna azt mondani, hogy ez a győztes fél részéről egy korrekt és igazságos rendezés lett volna, főleg úgy, hogy a kiürített területekre nem is az örmény lakosság betelepülése, sokkal inkább védelmi okok miatt volt szükség. Sőt, ezt még pár évig az a történelemben ritka jelenség is kísérte, hogy egy keresztény ország klasszikus terrorszervezetei intéztek támadásokat egy muszlim többségű állam polgári lakossága ellen. Az éppen formálódó fiatal azeri államnak ez a megalázottság hasonló nemzetépítő erővel járt, mint az örményeknek az 1915-1917-es népirtás. Ezt követően a politika egyre kiemeltebb célként tekintett és tekint ma is még az örmény többségű Hegyi-Karabah el- , illetve bakui értelmezésben visszafoglalására is.

Igaz, voltak Baku részéről puhatolózások, hogy Jereván mennyire nyitott egy területcserére, azonban az örmény belpolitika is legalább ugyanannyira volt kényszerpályán, és nem voltak nyitottak a tárgyalásokra. Az idő pedig minden értelemben Jereván ellen dolgozott.

Így érkezett el 2020, ami az emberiség szinte teljes egészének egyet jelent a koronavírusjárvánnyal, a karanténnal, az üres utcákkal. Bakut viszont mintha megihlette volna a „nature is healing”-szlogen és a Velencébe visszatérő delfinekről szóló mémek, és úgy döntöttek, ez a legalkalmasabb idő visszatérniük az elvesztett területeikre. A nemzetközi jog szempontjából leegyszerűsítve

nem történt més, mint hogy Azerbajdzsán területén, azerbajdzsáni területekért folyt a harc, miközben főleg lakatlan régiókat foglal vissza Azerbajdzsán. Ennek belátásához kezdenünk kell valamit az inherens örmény-szimpátiával.

Legyünk következetesek, ha történelmi-, kulturális okok és a saját határontúli őshonos kisebbsége megvédése miatt Örményországot támogatjuk. Ha ez együtt jár a nemzetközi jog és egy másik állam nemzetközileg elismert területi integritásának megsértésével, akkor ugyanígy el kell ismernünk mások hasonló lépéseit is. Ebben az esetben például Oroszország is jogosan csatolta magához a Krím-félszigetet, hiszen az érvelés szinte teljesen azonos.

A történelem mintha ismételné magát, és egyelőre az látszik, hogy 1994 után a győztes megint nem nagylelkű. A nemzetközi jog elsőbbsége a Magyarország méretű országok szempontjából különösen fontos, de a komolyan vétele az államközi kapcsolatok békéjének is záloga lehetne. Ez azonban korántsem csak jogokat, hanem kötelezettségeket is tartalmaz, mint például a kisebbségek és kultúrájuk védelmét.

Nem elég tehát csak jogszerűségre törekedni, igazságosnak is kell lenni, főleg egy ennyire kölcsönösen terhelt múlttal bíró környezetben. Ahhoz pedig, hogy lássuk, ez mennyire fontos, már nyugodtan induljunk ki a saját, terhelt történelmi párhuzamainkból.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!