Az Európai Unió: megszállott terület

Az EU-nak valami baja van Izraellel, ez egészen nyilvánvaló. Folyamatosan aggódik, ha bővülnek a zsidó telepek, beszól, ha Izrael visszalő a Hamásznak, címkézi a ciszjordániai termékeket. Honnan ez az obszesszió?

Néhány nappal ezelőtt az Európai Unió kicsit indignálódva vette tudomásul, hogy minden rosszallása ellenére Izrael úgy döntött, a ciszjordániai (júdeai-szamáriai) területeken újabb háromezer lakás megépítését engedélyezi zsidó közösségek számára. Jeruzsálemben állandóan elfelejtik, hogy bármiféle lakásépítésnél, telepfejlesztésnél és egyéb ingatlanügyeknél először is a brüsszeli építési hatóság engedélyét kell kikérni, és csak utána szabad építkezni.

Az úgynevezett „megszállt területeken” lévő zsidó települések bővítését az Index a telepesek "újabb terjeszkedésének" nevezte, mintha ezzel a zsidó állam újabb földeket venne el a terület jogos tulajdonosától, a palesztin néptől. Ezzel az értelmezéssel az Index nincs egyedül, így látja ezt az Európai Unió, az ENSZ, és minden, az ügyben állandóan megszólaló emberi jogi NGO is, holott könnyen utánanézhetnének, hogy erről szó sincs:

a zsidó telepek határai adottak, csak a meglévő lakóparkok bővülnek új lakásokkal, a megnövekedett igények miatt.

Bár az EU még nem tart ott, ahol az ENSZ vagy az Amnesty International, hogy lényegében minden második megszólalása Izraelről szóljon, mintha ez az ország testesítené meg a világ jogsértéseinek zömét, azért szembetűnő az európai bürokraták megszállottsága, folyamatos aggódása Izrael miatt vagy Izraelért – nehéz eldönteni, mert a fenyegető retorikai és a negédes emberi jogi, békepárti panelek mindig árukapcsolva, csomagban érkeznek.

A zsidó települések bővítései az EU szerint „akadályt jelentenek az igazságos, tartós és átfogó béke elérésére, az ilyen tevékenység nemzetközi jogot sért, és az Izrael és az önálló palesztin állam egymás mellett élésén alapuló kétállami megoldás elérésének akadályát jelenti.” Ritka az, amikor egy EU-közleménynek egyetlen szava sem igaz, de ez most ilyen eset.

Nem a telepeken múlik a béke

Hol is kezdjük? Izrael számtalanszor felkínálta az érintett területekkel kapcsolatos kérdések (fix államhatárok, a palesztinok „visszatérési joga”, a telepek ügye) tárgyalásos rendezését, ezt a palesztin fél folyamatosan, dokumentálhatóan visszautasította.

A leglátványosabban 2000 nyarán, amikor Camp Davidben a Nobel-békedíjas terroristavezér, Jasszer Arafat visszadobta a legnagyvonalúbb, 92 százalékos területi ajánlatot, amit Izraeltől valaha kapott, ehelyett hetekkel később gyilkos merénylethullámot (intifádát) indított el zsidó civilek ellen.

Ha a palesztinoknak valóban számítanának a „megszállt területek”, a zsidó települések kérdése, akkor az 1967 óta – amióta Izrael adminisztrálja Ciszjordániát (és 2005-ig Gázát) – esetleg találhattak volna időt a kérdés rendezésére.

Nem ezek a telepek képezik a béke akadályát, nem ezek lehetetlenítik el a sokat emlegetett „kétállami megoldást”, hanem a palesztin terrorizmus, illetve radikális vezetőik állandó kompromisszum-képtelensége.

Sokatmondó tény persze, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet már (PLO) 1964-ben, három évvel a hatnapos háború előtt megalakult, világossá téve, hogy magát Izrael államot kérdőjelezik meg. Ez az igény látszik a mai napig a – részben az EU által finanszírozott – palesztin tankönyvekben, térképeken, ahol Izrael helyén egy nagy „Palesztina” felirat virít.

Nemzetközi jogsértés?

A ciszjordániai „megszállás”, az ott létesült zsidó települések nemzetközi jogot sértenek? Ez több okból sem igaz.

• Izraelt 1967-ben négy arab állam akarta lerohanni, hogy megsemmisítse. A zsidó állam azonban győzött, és ennek a katonai győzelemnek a következménye Júdea-Szamária, a Gázai-övezet és a Sinai félsziget elfoglalása (ebből mára csak az első maradt). A nemzetközi jog szerint egy győztes államnak joga van azokra a területekre, amelyek biztonsága szempontjából kulcsfontosságúak.
• Izrael nem egy nemzetközileg elismert, szuverén állam területét foglalta el, hanem egy Jordániától visszahódított senkiföldjét: az 1947-es ENSZ megosztási tervben szereplő palesztin államot valamilyen okból sem a palesztinok, sem a területet 1949-től 1967-ig megszálló jordánok nem alapították meg. Izraelben „vitatott státusú” területekről beszélnek, a végleges határokról béketárgyalásoknak kell dönteniük.
• Az 1995-ös Oslo II. szerződés három övezetre osztotta Júdea-Szamáriát: az A és B zóna palesztin fennhatóság alá tartozik, ez az autonóm Palesztin Hatóság területe. Az 1967 óta létesült Ciszjordánia kb. 2,5 százalékát elfoglaló zsidó település-blokkok (pl. Gush Etzion, Ariel, Givat Ze'ev) azonban az Izrael által adminisztrált C zónában vannak, itt a palesztin önkormányzatnak nincs joghatósága. Egy békemegállapodás nyomán ezek a blokkok amúgy is Izraelhez tartoznának.
• A zsidó települések nemzetközi jogba ütközése melletti fő érv a IV. Genfi Egyezmény 49. cikke, amely tiltja megszálló hatalom számára civil lakosság kényszeráttelepítését, áthurcolását. Ez a passzus azonban esetünkben nem érvényes: egyik izraeli kormány sem kényszerített soha senkit arra, hogy Ciszjordániába költözzön. A döntés minden esetben önkéntes, akár vallási, politikai, biztonsági vagy ingatlanpiaci motivációból.

Európa azonban az ENSZ-hez és a már említett NGO-khoz hasonlóan nemcsak izraeli polgárok költözködésébe kíván beleszólni, de azt is eldöntené, ki felel azért, ha Gázából terroristák Izraelt lődözik, az pedig visszalő: mindkét fél. Ilyenkor jön a két fél közös nevezőre hozása, a felelősség kollektivizálása és elkerülhetetlen kedvencem, „az erőszak spirálja”, amelyet természetesen az erősebb félként elkönyvelt Izrael gerjeszt leginkább, ha valamiért úgy dönt, nem hagyja, hogy pár hetente rakétákkal támadják.

Az EU mint morális instancia

A Hamászra vagy a Palesztin Iszlám Dzsihádra azonban az EU – ahogy az ENSZ is – vajmi kevés szót veszteget. Ha egyáltalán, akkor abból olyasmi nyilatkozat sül ki, mint most májusban, amely egy szintre hozta Izraelt és a terroristákat a tűzsszünetért való felelősség kérdésében, amely Izrael helyett eldöntené, mi számít "arányos" válaszcsapásnak, és amely nyilatkozatot ezért Magyarország teljes joggal megvétózott.

Az európai értékek talaján álló EU időnként olyan NGO-kat finanszíroz, amelyek inkább együttműködnek terroristákkal, mint nem, és időnként olyan tankönyveket finanszíroz, amelyek inkébb szítanak gyűlöletet zsidók ellen, mint nem. Emellett amikor a Palesztin Hatóság megfelezte a közalkalmazottainak a fizetését, az Európai Unió beszállt a fizetésük kipótlásába, ami lehetővé tette a Palesztin Hatóságnak, hogy továbbra is finanszírozza a terroristákat, illetve a lecsukott vagy megölt palesztin terroristák családjainak adjon apanázst.

Az Európai Unió vezető hivatalnokai valószínűleg nem rossz, antiszemita emberek, csak több évtizedes mániák, emberi jogi nyelvezetbe burkolt jóemberkedő gesztusok foglyai.

Ilyen az állandóan előrángatott kétállami megoldás, amelyet ma már egyetlen érintett fél sem vesz komolyan, és ilyen az a meggyőződés, hogy az izraeli „megszállás” és a ciszjordániai települések a probléma gyökerei. Emiatt is érzik úgy, hogy „fogyasztóvédelmi” célból szükséges külön címkékkel jelezni az európai boltokban a ciszjordániai termékeket, ezzel is egy lépést téve a teljes bojkottot megcélzó BDS-mozgalom felé.

„Az Európai Unió államai a nemzetközi fórumokon következetesen, szinte minden alkalommal elvszerűen és folytatólagosan Izrael ellen szavaztak, összhangban az arab-iszlám államokkal. (...) Európának érdeke egy békés Közel-Kelet, de nem lehet érdeke cinkos asszisztenciát nyújtani Izrael Állam felszámolásához”

– állapította meg Konrád György egy antiszemitizusról szóló 2006-os előadásában. A felvetés ma is legitim.

Az Európai Unió naív békepártisága, Izraellel szembeni lekezelő stílusa, egyoldalúsága azokat segíti, akik nem a „megszállt területek” ellen küzdenek, hanem magát a zsidó államot tartják annak.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!