Diktátorok csapdájában – így került egy csomó iraki kurd a lengyel-belarusz határra

A lengyel-belarusz határkerítésbe belefutó menekülők diktátorról diktátorra menekülnek fejvesztve élhetetlen hazájukból, és autoriter hatalmak, valamint korrupt és cinikus nyugati olajcégek csapdájában vergődnek.

November 8-án, délután a ködös lengyel őszben tumultuózus jelenetek alakultak ki a mostanában igen feszült helyzeteket eredményező lengyel-belarusz határon.

Nem csupán a hosszú belarusz autópályán vonuló menedékkérő tömegek, vagy a belarusz határőrök erőszakoskodása és a lengyel határőrök kerítés mögüli könnygázzal való oszlatása volt – ugyan elkeserítően feltűnő – mindebben, hanem az is, hogy

a videókon a kétségbeesetten az Európai Unióba átjutni kívánók feltűnően nem arabul beszélnek vagy kiabálnak a krízis során, hanem szoráni nyelven, ami a kurd déli, iraki dialektusa.

Lots of migrants still remain near barbed wire fence. On other side, #Poland police, army officers standing with shields, repeatedly warning them against illegal border crossing via loudspeaker, spraying gas sometimes #MigrationCrisis #Belarus #Lukashenka #EU Video: @motolkohelp pic.twitter.com/HolOSddT5T

— Belsat in English (@Belsat_Eng) November 8, 2021

Miközben hat éve már a világ azt is tudja, hogy Irak észak-északkeleti részén a lehető legnagyobb autonómiában létezik egy kurd területi kormány Erbil központtal és a régiót uraló párt, a nacionalista KDP milíciája, a pesmergák Iszlám Állammal folytatott küzdelme is ismert, így megdöbbentő lehet, hogy éppen innen, saját autonómiájukból menekülnek ilyen nagy számban az emberek a bizonytalan és elképesztően veszélyes Belaruszba, ahol természetesen az őket kihasználó diktátor, Aljekszandr Lukasenka otromba hazugságaival, és hadserege erőszakoskodásával kell szembenézniük.

Azonban ezek az emberek saját maguk is Lukasenkához mérhető autoriter vezérek, diktátorok és oligarchák elől próbálnak minden áron olyan helyre jutni, ahol végre békén hagynák őket.

Igaz ugyan, hogy a kialakult krízisért elsősorban a belarusz rezsim eddig nem látott otromba és cinikus zsarolását lehet felelőssé tenni. Ha azonban a probléma mélyére ásunk, elénk tárul a valódi, hosszú távú embertelenség és cinizmus, amihez a nyugati hatalmaknak legalább ennyi közük van.

A Barzani-klán

Egyrészt ugyan mindez széles körben nem ismert, de a történet kezdete éppen az Iszlám Állam megjelenéséhez kötődik. Miután az ISIS ugyanis Szíria és Irak sivatagos határvidékén kezdett el terjeszkedni, a főleg kurd és jazid lakosság százezreinek kellett gyorsan, mindent hátrahagyva menekülnie otthonából a népirtás elől. Közülük számosan jutottak el a kis kompon keresztül az észak-szíriai kurd területeken keresztül Iraki Kurdisztánba, a legtöbben Duhok és Zakho városai körül, immár évek óta létező óriási menekülttáborokban, félbehagyott óriási ingatlanberuházásokba is beköltöztek.

Ugyan Iraki Kurdisztán formálisan autonóm és demokratikus régió, valójában az „alapító atya”, Musztafa Barzani fia, Maszúd, majd unokája, Necsirván Barzani elnökként, személyes tanácsukon keresztül megkérdőjelezhetetlenül irányítják az országot: a megrendeléseket, megbízásokat oligarcháik szűk köre és udvartartásuk lapátolják föl,

de hiába a megannyi, a szekuláris autonóm államot segítő USA- és EU-támogatás, mindebből még az iraki kurd átlagpolgároknak sem jut szinte semmi, nemhogy a szíriai menekülteknek.

Annál inkább biztosítja mindez az uralkodó klán jólétét. Sőt, nem csupán ez. 2020 nyarán kiderült ugyanis, hogy amerikai olajcégek sora Iraki Kurdisztán 2000-es évekbeli megszilárdulása után számos európai társukkal együtt jelentek meg ott, hogy azt nagyobb részben kibányásszák, és hazavigyék az ország legdrágább exportcikkét, anélkül, hogy azután rendesen adóznának.

Mindezt – ahogyan azt a demokratákhoz közel álló, amerikai The New Republic oknyomozása kiderítette – egy sor offshore cégen keresztül, kenőpénzek juttatásával érték el. Iraki Kurdisztán elnöke Maszúd Barzani idősebb fia, miniszterelnöke, Maszrúr pedig fiatalabbik fia. Ők és a régen velük hadakozó, a régió keleti részét ellenőrző Talabani-klán tagjai a korrupció fő kedvezményezettjei. Kamal Chomani, a közel-keleti korrupciót kutató Tahrír Intézet munkatársa egyenesen úgy fogalmazott,

az immár dollármilliárdos Barzani-klán az iraki kurdok „nem-hivatalos uralkodócsaládja” is.

Mindehhez megfelelően élnek: a Barzani-családnak bizonyítottan két luxusingatlanja is van a kaliforniai Beverly Hillsen (valamiért ez a közel-keleti uralkodó osztály hobbija mostanság, nemrég Aszad szíriai diktátor egyik fő szövetségesét látták arra furikázni, és a régi afgán rezsim emberei is errefelé laknak) összesen 47 millió amerikai dollár értékben.

Erdoğan

A korrupció azonban önmagában nem minden. Miután ugyanis az iraki kurd elitre az ott élők és a menedékkérők nem számíthatnak, a Törökországból eredő, a szíriai kurd népállammal is jó kapcsolatokat ápoló, de nyugaton terroristának tartott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) felé az országban tömegek fordultak. Ők voltak például azok, akik – még a pesmerga megérkezése előtt – 2014-ben felszabadították az ISIS által szorongatott jezideket Szindzsárban, ami hivatalosan már Iraki Kurdisztán, csakúgy, ahogyan az ISIS-től a PKK gerillái által elfoglalt közeli város, Mabrúka is ide tartozik.

Ez azonban egyáltalán nem tetszett sem a Barzani-klánnak, sem pedig a török diktátornak, Recep Tayyip Erdoğannak.

Mostanra a két fél még mindig elég zűrös és hallgatólagos együttműködése odáig jutott, hogy a török hadsereg rendszeresen támadja és bombázza Iraki Kurdisztán civil lakosságát azokon a területeken, ahol a PKK is jelen van,

a pesmerga pedig ez ellen semmit nem tesz, remélve, majd Ankara elvégzi helyettük a piszkos munkát.

Így a Szíriából menekülők és a sokat szenvedett helyiek 2021-re gyakorlatilag ismét tűzvonalba kerültek: 2015 óta 952 halálos áldozata volt az itteni támadásoknak, amelyek mostanában éppen fokozódnak.

Lukasenka és Putyin

Így érkezünk el abba a helyzetbe, amikor több tízezer, ha nem százezer iraki kurd és még megannyi arab társuk egy végleg élhetetlen helyzetben és rezsim alatt ragadt. Vajmi keveset, vagy akár mit sem tudhatnak az óriási tömegmozgalomról, ami 2020 augusztusában Belaruszban robbant ki az elrabolt és megkínzott, esetenként megölt tüntetőkről, Raman Prataszevics újságíró botrányos elrablásáró és az EU-szankciókról.

Ők jóformán azt sem tudják, ki az a Lukasenka.

Ahogyan az a Deutsche Welle nemrég közzétett oknyomozásából kiderült, a belarusz rezsimmel ezek az emberek először a keleti Szulejmáníjában a vízumokat intéző belarusz nagykövetség vagy számtalan általuk megbízott utazási iroda – ezek egy jó része érdekes módon orosz – révén találkozik. És eleve főleg azok, akik valahonnan, de a föld alól is össze tudnak söpörni körülbelül 12 000-15 000 eurót, amennyibe a teljes, Minszkig tartó repülőzés és beutazás jár.

Persze Iraki Kurdisztánból is sokan akarják az immár bukott államnak (failed state) tekinthető Irakot otthagyni. Az elsődleges magyarázat arra, hogy főleg innen indulnak el a Közel-Keletről emberek, mégis az, hogy a Lukasenka elleni szankciók után az USA és az EU diplomáciai ereje elegendő lett ahhoz, hogy a bagdadi központi kormány már nem teszi lehetővé a Belaruszba való utazást. Ez azonban nem jelent különösebb problémát a diktátorokkal mindig is jóval praktikusabb, anyagias viszonyokat ápoló Barzani és Talabani-klánoknak a kurd területeken, így most az itteni városokból szervezik a teljes akciót.

2021 végére tehát eljutottunk a történelemnek arra a pontjára, ahol a globális illiberalizmus konkrétan embertömegeket vásárol föl, hogy a bevándorlásellenes érzelmektől fűtött Európa ellen mintegy zsarolásként használja föl őket.

És ki tudja, mi jöhet még.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!