Hogyan veszítettük el Belaruszt?

Patthelyzet: az EU már gyakorlatilag elengedte, hogy bármilyen beleszólása legyen abba, hogy mi történik Belaruszban. De miért alakult ez így?

A napokban ismét közelebb került Oroszország és Belarusz a két állam uniójának megvalósításához. Ezúttal a monetáris rendszerek integrációja, összehangolt adópolitika és társadalombiztosítás mellett a közös gázpiac megteremtésére is alapelveket dolgoznak ki.

Az „alapelvek” természetesen még nem jelentenek valódi cselekvést. A két ország együttműködése időnként megakad, máskor felgyorsul, de egyelőre nem látni, hogy valódi államszövetség lesz-e belőle.

A folyamatot azonban már csak a két ország vezetői befolyásolhatják, az Európai Unió és általában a Nyugat minden eszközét elvesztette Belarusz függetlenségének megvédésére.

Az EU időnként még bejelent újabb szankciókat az ország ellen, de senki sem hiszi, hogy ezeknek bármilyen haszna lenne azonkívül, hogy a belarusz vezetést még jobban Oroszország felé tolja. Pedig Fehéroroszország – hogy régi szép magyar nevét is használjuk – egyáltalán nem jelentéktelen állam. Területe kétszer nagyobb, mint Magyarországé, kilenc és fél millió ember lakja és három NATO-tagállammal határos. Északkeleti kiszögelése ráadásul nagyon közel van az Oroszországhoz tartozó kalinyingrádi körzethez. Szerintem geopolitikai jelentősége messze nagyobb, mint a Krímé, amelynek szevasztopoli kikötőjét az ukrán időkben is az orosz flotta használta, s ahol a lakosság nagy többsége az átcsatolással elégedett orosz ember.

Az Európai Unió és Belarusz kapcsolata iskolapéldaszerűen mutatja be a brüsszeli külpolitika eszköztelenségét és rugalmatlanságát.

Miközben az EU (és a NATO) elemi érdeke lenne, hogy Belarusz ne egyesüljön Oroszországgal, a gyakorlatban semmit sem tettek azért, hogy az ország az európai közösség része legyen.

Bár nyíltan nem mondták ki, nagyjából nyilvánvaló volt, hogy erre csak a rendszer bukása (megbuktatása) után látnak lehetőséget. A sokat emlegetett belarusz „civil társadalom” és a politikai ellenzék támogatása azonban nem hozott létre valódi ellensúlyt Lukasenko elnök rendszerével szemben. Ez utóbbiban viszont megerősítette a Moszkvával való katonai együttműködés jelentőségét. A helyismeret nélküli támogatások átgondolatlanságát jól mutatta, amikor az Európai Parlament Szaharov-díjjal akart kitüntetni egy belarusz ellenzékit, aki homofób törvény bevezetéséért lobbizott hazájában.

A választás, aminek Putyin volt az egyetlen győztese

Alekszander Lukasenko egykori téeszelnököt először 1994-ben választották meg az ország elnökének. Úgy mondják, akkor valóban elnyerte a többség szavazatát, míg a következő öt elnökválasztáson már csak csalással őrizte meg a hatalmát.

Kívülről egyik állítást sem lehet ellenőrizni. Annyi bizonyos, hogy Fehéroroszországot elkerülte a valódi gazdasági rendszerváltozás annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Berlinben élő belarusz ismerősöm ezt úgy fogalmazta meg, hogy otthon megállt az idő, a nagymama viszont megél a nyugdíjából, szemben az Ukrajnában élő, éhező rokonokkal. Az állami vállalatokra és az olcsó orosz energiára épülő rendszer egy ideig sikeresen egyensúlyozott a Kelet és a Nyugat határán.

Az uniós turisták vízum nélkül, fapados járatokkal utazhattak Minszkbe, amelyet tisztának, barátságosnak és a szovjet időkből itt maradt rezervátumként írtak le.

Aztán jött a 2020-as elnökválasztás, amelynek egyetlen valódi nyertese Vlagyimir Putyin lett. Úgy, hogy maga semmit sem tett a győzelemért, csak hagyta, hogy a nyugalmi állapotából kiperdült golyó hozzá guruljon. A választások előtt a belarusz ellenzék és a nyugati sajtó tényként közölte, hogy ha a hivatalos adatok ismét Lukasenkót hozzák ki győztesnek, akkor nyilvánvaló csalás történt. Lukasenko végül állítólag nyolcvan százalékot kapott, ami képtelenségnek tűnik.

Egyes független jelöltekre a hivatalos adatok szerint kevesebben szavaztak, mint ahányan aláírták a jelölésüket. A fő ellenzéki jelölt, Szvjetlana Cihanovszkaja hivatalosan tíz, saját bejelentése szerint 60-70 százalékot kapott. Ez utóbbit sem volt mód ellenőrizni.

Lukasenko csalásgyanús győzelme elkeseredett tüntetéseket váltott ki Minszkben, amelyeket a hatalom példátlan brutalitással tört le. Az elnök helyzete néhány napra láthatóan megingott. Új alkotmányról, esetleges majdani lemondásáról kezdett gondolatkísérletekbe, és vigyázó szemét részint a minszki utcára, részint a külvilágra vetette. A tüntetések a durva és embertelen erőszak miatt abbamaradtak.

Az Európai Unió és általában a nyugati országok pedig bejelentették, hogy Cihanovszkáját ismerik el a választások győztesének és Belarusz legitim vezetőjének, aki azóta is államfőként járja a nyugati világot. Elismerése némiképp hasonlít ahhoz, amikor 2019-ben az Egyesült Államok, majd az Európai Unió is Juan Guaidót nevezte ki Venezuela elnökének annak ellenére, hogy Nicolas Maduro azóta is betölti és gyakorolja ezt a funkciót.

Érdemes megjegyezni, hogy a Nyugat a legsötétebb kommunista diktatúrák idején is azokat tartotta a szocialista országok vezetőinek, akik a hatalmat otthon gyakorolták és nem neveztek ki elnöknek emigrációban élő személyeket.

A játszma befagyott

Cihanovszkaja elnöki „kinevezésével” és irodájának kvázi kormányként való elfogadásával a belarusz játszma befagyott. Aki otthon maradt és valamilyen szinten együttműködik a rendszerrel, az tudja, hogy nem sok jót várhat a rendszer bukásától. Cihanovszkaja nyugati támogatói pedig nem kezdhetnek semmilyen párbeszédet a rendszer reformjáról, a részleges hatalomátadásról.

A Ryanair-gép földre kényszerítése és az ellenzéki aktivista elfogása joggal váltott ki széles körű nemzetközi felháborodást. Az EU betiltott minden légi forgalmat Belarusszal – erkölcsileg teljesen jogosan. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy Minszkből csak Moszkván keresztül lehet Nyugatra utazni; lélektanilag pedig azt, hogy egy fehérorosz állampolgár félig máris Oroszország részének tekintheti hazáját.

A belarusz rendszer által felerősített migrációs hullám következményeként Lengyelország és Litvánia szögesdrót kerítést épít ki a belarusz határon.

Bár nagyon nem kedvelem az Orbán-kormányt, el kell ismernem, hogy a magyar kerítés brüsszeli ellenzői meglepően barátságosabbak a belarusz határra felhúzott kerítéssel kapcsolatban. Míg a lengyelek és a litvánok a vasfüggönyt építik, a brüsszeli külügyérek újabb és újabb szankciókat dolgoznak ki Fehéroroszországgal szemben.

Van rutinjuk benne, hiszen 2004 óta gyártanak ilyeneket. Eközben a belarusz és az orosz hadsereg indiai, kazah, kirgiz, üzbég és örmény egységek bevonásával, összesen kétszázezer katonával végrehajtotta a Západ-21 hadgyakorlatot. A hadgyakorlat nagyjából világossá tette, hogy biztonságpolitikai szempontból Oroszország északnyugati határa a belarusz-lengyel határon van.

Történhetett volna másképp? Nem tudom. Ha a szándék felül közelítjük meg a kérdést, az EU végig jó szándékkal, a demokráciaépítés projektjeként kezelte a belarusz kérdést. De ha az eredményt nézzük, akkor az EU Belarusz-politikája kudarcba fulladt.

Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!