A belarusz tüntetéseken történteknél már csak a belarusz hétköznapok az ijesztőbbek

Szerző: Fekő Ádám
2021.11.08. 07:43

Mennyire nyomorítja meg az életet az, ha generációk óta kell félned az államtól? A Courage című dokumentumfilm egy színitársulat mindennapjain keresztül visz közelebb minket a belarusz diktatúra mindennapjaihoz.

A belarusz tüntetéseken történteknél már csak a belarusz hétköznapok az ijesztőbbek

Az információ gyors terjedése miatt a világ sokat internetező része megszerezte a mindenki által vágyott képességet: tulajdonképpen pár nap alatt szakértőjévé válhat dolgoknak. Belarusz tavaly nyári helyzete a tökéletes példája annak, hogyan tud előkerülni a semmiből olyan slágertéma, amiről még a legkietlenebb kocsma vendégeinek is van egy-két mondatból álló infója, hogy aztán az egész sztori csendben eltűnjön, és felüljön a következő fontos témára.

Ez volt ugye az a nyár, amikor Aljakszandr Lukasenka diktátor még belarusz mércével is úgy elcsalta a választást, hogy arra már százezrek tódultak ki Minszk és a többi nagyváros utcáira az 1994 óta hatalmon lévő elnök eltűnését követelve.

Lehetett volna akár egy Majdanhoz hasonló sikertörténet is (azt most hagyjuk inkább, mennyire nevezhető sikertörténetnek visszanézve a Majdan),

a világ talán először drukkolt igazán az addig csak Oroszország fogyatékos kisöccsének tekintett belaruszoknak, de Lukasenka végül hatalmon maradt, miközben emberek százai haltak meg és tűntek el.

Az elmúlt években már sokszor csak valamiféle bohóc kolhozmaradványnak tűnő Lukasenka gyorsan felmutatta, hogy semmitől sem riad vissza a pozíciója megtartásának érdekében, a belaruszok kínjaival pedig azóta olyan nagyon senki nem törődik, bár mi az Azonnalinál rendszeresen számolunk be Európa utolsó diktatúrájának nevezett országban történtekről.

Napról napra a repdező diktatúrában

Az idei Verzió dokumentumfilm-fesztiválon látható Courage (Bátorság) a 2020-as tüntetésekre felhúzva pontosan azt meséli el, ami kimaradt a büszkén tüntető tömegekről készült beszámolókból:

a hétköznapi életet egy repedező, de továbbra is az egész életet átható diktatúrában.

A film egy színházi társulat mindennapjain keresztül mutatja be, miből lett elege tömegesen a belaruszoknak.

Aki tehát olyan típusú történetet várna, mint például a Netflix Majdan-filmje, az nemcsak amiatt kell, hogy csalódjon, mert a belarusz tüntetők nem értek célt: bár a bemutatott színházi társulatból követett szereplők hétköznapjainak a másfél óra alatt egyre fontosabb részét teszik ki a munka utáni esti tüntetések,

a nézőt nem a tömegjelenetek taglózzák le, hanem az, hogy mennyire rutinszerűen élik meg a diktatúra mindennapjait.

A társulat rendezője Skype-on keresztül rendezi a csapatot, ugyanis politikai menekültként már külföldön él, de így is arra kéri az embereit, hogy ne menjen ki mindenki a választási eredmények miatt tüntetni, ugyanis ha sokan kiesnek, akkor nem tudják színre vinni a darabot.

Nem mintha ez a darab agyon lenne reklámozva, ugyanis a társulat eleve olyan színészekből áll, akiket az állam mindenhonnan eltiltott, a saját darabjaikat pedig nagyon erősen cenzúrázzák.

Ezt ismerve nem is meglepő, hogy olyan dolgokról beszélnek a szereplők, amelyek még egy olyan közepesen autoriter országban is megdöbbentőek lennének, mint Magyarország: a szereplők teljes természetességgel készülnek a választás utáni tüntetésre, hiszen tudják, hogy el lesz csalva, ahogy azzal is számolnak, hogy őrizetbe veszik őket. Még ehhez képest is szívszorító, ahogy a börtön kapujánál szülők és hozzátartozók próbálják megtudni az első nagy összecsapások után, hogy egyáltalán él-e az eltűnt rokonuk. (Azzal, hogy hogyan bántak az őrizetbe vett tüntetőkkel a belarusz rendőrök, ebben a cikkünkben foglalkoztunk bővebben.)

A Courage sokféle szereplőt mutat be több-kevesebb alapossággal, és ebből rajzolódik ki igazán pontosan, mennyire megnyomorítja az életet az, ha generációk óta kell félned az államtól: a fiatal Pavel még bármibe belemegy, de például a autószerelőként dolgozó középkorú Denisz már csak fásultan mondja, hogy semmi nem változott 1996 óta (Lukasenka akkor is vérbe fojtotta a hatalma megdöntésére irányuló kísérleteket), a gyereként nevelő Marina pedig a kamerák előtt dilemmázik teljesen jogosan arról, hogy mennyit árthat a gyereknek az, ha a szabad országért tüntető anyja nélkül kell felnőnie. Erre rácsatlakozva azt a már ötven köruli veteránt is meg lehet érteni, aki Denisznek meséli el, hogy ő már átadja a stafétát a fiataloknak, hiszen ő elég rossz dolgot látott már.

Courage | Official Trailer | Berlinale 2021

The official trailer for "Courage" by Aliaksei Paluyan. With Maryna Yakubovich, Pavel Haradnizky and Denis Tarasenka.About the film: "It takes courage to sur...

A film tehát abban igazán erős, amiről a leginkább megfeledkezünk: egy olyan rendszerben, mint amit Lukasenka tart fenn, tényleg csak a leghülyébbeknek vagy legszervilisebbeknek jó élni, mindenki mást csak akadályoz a boldogulásban.

Érdemes kicsit azt is követni, mi történt a Courage-ben bemutatott napok, főleg a tüntetések elhalása után: az lehet, hogy maga Lukasenka szép lassan ki fug hullni a hatalomból,

de azok az belaruszok, akik maguk szerettek volna dönteni a sorsukról végre, még az eddiginél is kevesebb reményt táplálhatnak.

Az éveken át a nyugat és az oroszok közt hintázó Lukasenka ugyanis most már nem tud hintázni, hiszen a nyári események kezelésével mindenfajta legitimációt elvesztett a nyugaton, ezért marad az a Vlagyimir Putyin, akivel amúgy is évek óta él egyfajta kényszerházasságban éltek, aminek alapja az oroszoktól nyomott áron vett, már Belaruszban finomított kőolaj volt.

A kényszerházasság viszont aszimmetrikus lett azzal, hogy Lukasenkát egyértelműen Vlagyimir Putyin tudta csak hatalomban tartani

némi segítségként küldött rendvédelemmel, és a belarusz állami média rengeteg hazugság miatt felmondott dolgozói helyére küldött orosz tévésekkel.

Hogy Putyin mennyire él vissza a helyzettel, azt látjuk: korábban csak ő szorgalmazta igazán Oroszország és Belarusz kvázi egyesítését,  most már a közös gázpiac részleteit dolgozzák ki, de Lukasenka közös médiaholdingot is akar. Márpedig azt pontosan tudjuk, mit takar Oroszországban az állami média, főleg azt nézve, hogy az orosz vezetés is egyre nyíltabban nyúl a legsötétebb autoriter eszközökhöz.

A Courage tehát nemcsak kordokumentum a posztszovjet világ elmúlt éveinek egyik legjelentősebb eseményéről, hanem kicsit felhívás is arra, hogy bár rövidtávon biztosan van előnye annak, ha ilyen-olyan gazdasági eredményekkel befogják a pofánkat, de az ezt elváró hatalom mindig egyre gátlástalanabb lesz. Ezért jobb is inkább nem befogni.

A dokumentumfilmet a november 9-től kezdődő Verzió Dokumentumfilm Fesztiválon lehet megtekinteni.

NYITÓKÉP: Living Pictures Production / Verzio Film Foundation

Fekő Ádám
Fekő Ádám Az Azonnali újságírója

Hétközben újságíró, hétvégén boldog ember. Akár ugyanabban a mondatban is szívesen okoskodik a magyar futball izgalmairól és a populizmus veszélyeiről, emellett nagyon szereti a szovjet jellegű épületeket.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek