Filmeseket a Tiszára!

Hol készülhetne a magyar True Detective, és ki lehetne az Alföld női Walter White-ja? Budapestet imádják a filmesek, pedig a vidék is tele van filmre kívánkozó helyszínekkel.

Előző hét csütörtökön végre a hazai mozik is bemutatták az első magyar horrorfilmként reklámozott Post Mortem című alkotást, ami már besöpört egy csomó díjat külföldi horrorfilmfesztiválokon és a következő Oscar-díjra is ezt a filmet nevezi Magyarország (dacára annak, hogy horror ritkán szokott Oscart nyerni – különösen a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában nem, hacsak nem Guillermo del Toro rendezi –; és annak, hogy küldhettünk volna A-kategóriás fesztiválon sikerrel szereplő filmet is).

Nekem még nem sikerült megnéznem a Post Mortemet, és a kritikák fényében már nem is fogom, azok szerint ugyanis nemcsak az előzetes alapján kialakult félemeim látszanak beigazolódni – nincsenek rendesen megírt párbeszédek és nem árnyaltak a karakterek –, hanem

úgy tűnik: a remek alapötlettel sem tudtak az alkotók végül mit kezdeni.

Az alapötlet pedig tényleg remek: a film az első világháború után, a spanyolnátha idején játszódik egy faluban, a főhős pedig ünneplőbe öltöztetett, kitámasztott halottakról készíti el az utolsó fotójukat a családjuk körében, így jut el egy olyan községbe, ahol a halottak tömegesen nem akarnak békében nyugodni.

A kritikák szerint azonban – a rosszul megírt párbeszédek és a kidolgozatlan karakterek mellett – gond van a feszültség adagolásával, a szereplők motivációival, a speciális effektekkel és a környezet is – bár jól néz ki – nagyon steril, leginkább amiatt, hogy a filmet a szentendrei skanzenben forgatták, ami a filmben is úgy néz ki, mint egy skanzen.

A vidéket a vászonra!

A Post Mortem félresikerülése azért is szomorú, mert kevés az olyan magyar film készül, ami vidéken játszódik és amiben fontos szerep jut a vidéki helyszínnek.

A rendszerváltás előtt a vidék már csak a népi jelleget erőltető szocializmus miatt is gyakrabban jelent meg a filmvásznon – az egyik legjobb magyar film, a Körhinta egy is egy kivételesen jól sikerült propagandafilm a szövetkezetesítés mellett; a legnagyobb magyar filmrendező, Fábri Zoltán több filmje is vidéken játszódik –, így egy sor példán keresztül lehet meggyőződni arról, hogy a vidéknek – ez alatt mindent értve, ami nem Budapest – mennyire helye lenne a filmvásznon.

A kedvencem Jancsó Miklós Fényes szelek című filmje, aminek az egyik főszereplője Veszprém. A város – ahogy a valóságban is – bitang jó mutat a filmen,

aminek a képsorai Veszprém nélkül nem lennének annyira ikonikasak, amennyire azok.

De remekül néz ki a Balaton is Makk Károly ötevenes években forgatott filmjeiben, a Liliomfiban és külünösen a Ház a sziklák alattban – a sor hosszan folytatható.

Budapest saját magát, más európai és akár dél-amerikai nagyvárosokat is kiválóan alakít a filmvásznon, de Magyarország tele van filmre kívánkozó vidéki helyszínekkel is.

Mennyire jól nézne ki ki egy film noirba hajló krimi Pécsen vagy Győrben! Micsoda ikonokus környezetet biztosítana egy drámának Dombóvár vagy Miskolc. Mennyi lehetőség van az Alföldben és a Tiszában!

Ezekből már kaphattunk kortárs ízelítőt Till Attila Csicska című rövidfilmjének köszönhetően – ami szerintem a rendszerváltás óta készült egyik legfontosabb magyar film –, valamint a környezet volt az egyik erőssége A martfűi rémnek is, ami pont egy olyan mozifilm lehetett volna, amire vágyom: nagyszerű helyszínek nagyszerű képeken, nagyszerűen kinéző karakterek, csak maga a forgatókönyv nem volt rendesen megírva.

Ez a problémája a falusi környezetben játszódó, a vidéki oligarchiát felvillantó Kojotnak is, ami egy elképesztően profin összerakott alkotás magyar filmben korábban soha nem látottan erőszakos, brutális, eltúlzott, de mégis valóságosnak ható bunyókkal, amilyenekkel leginkább távol-keleti akciófilmekben lehet találkozni.

Viszont a Kojot cselekménye sem volt rendesen kidolgozva, nem tudta kiaknázni a főhőst kivéve remekül megírt férfi karakterekben rejlő potenciált, a legbotrányosabb viszont az benne, hogy semelyik, még a cselekmény szempontjából nagyon fontos egy darab női karakter kidolgozására sem fordítottak szinte semennyi energiát az alkotók.

Filmeseket a Tiszára!

A Tisza nálam különösen becsípődött:

a folyó a védműrendszereivel, ártéri erdeivel, holtágaival, hídjaiaval olyan mágikus hangulatot áraszt, mint a louisianai mocsárvidék; a Tisza-mente kiváló helyszíne lehetne egy magyar True Detective-nek.

Nem kevésbé mágikus a Nagykunság sem a síkság fölé magasodó, kunhalmoknak nevezett ősi földhányásokkal; némelyikükre templom is épült, a dombra épült templom műfaja pedig igazán meghökkentő az Alföldön.

Én a feleségem révén leginkább Kunhegyest ismerem: az óriási, kéttornyú klasszicista református temploma; a hófehér templomtornyokat ellenpontozó, kékre festett víztornya; a derékba tört parasztpolgárságnak a belmagasságukkal a városi polgári lakásokra hajazó, a mai napig „kulákháznak” nevezett hatalmas parasztházai; és a temető félreeső részén a parasztpolgári családok elfeledett, nagyvonalú kriptái mind olyan helyszínek, amik között járva úgy érzem magam, mintha egy különös hangulatú film szippantott volna magába – és ezek a helyszínek filmen valószínűleg így is működnének.

És akkor még nem beszéltem Kunmadaras lélegzetelállító templomáról, vagy mondjuk Mezőtúr központjának lenyűgőző látképéről a Hortobágy-Berettyó túloldaláról nézve. Ez a súlyos szociális-gazdasági problémákkal küzdő régió megérdemelné a figyelmet, akár úgy is, hogy filmre/sorozatba kerül.

A Tiszához kötődik – és nagyjából a Post Mortem cselekményével egy időben indul, ezért is, meg a falusi környezet miatt jutott eszembe – az egyik legérdekesebb magyar sorozatgyilkosság sztorija is: a tiszazugi arzénes asszonyok története.

Egy bába a kilátástalan vidéken segít az asszonyoknak a másvilágra juttatni a beteg időseket és beteg gyerekeket, valamint a háborúból testileg és/vagy lelkileg megnyomorodva hazatért, és/vagy erőszakos férjeiket.

Ez a sztori nem is filmre, hanem inkább sorozatra kívánkozik, hiszen amellett, hogy a bábaasszony karakteréből lehetne alkotni egy halállal kereskedő női Walter White-ot, máig aktuális problémákról lehetne beszélni benne:

a családon belüli erőszakról, a nemi szerepekről, a női egyenjogúságról, az eutanáziáról, az abortuszról és a mindezeket keretező nyomorról. (Filmes feldolgozása egyébként már van a történetnek: részben ezen alapul Pálfi György Hukkle című filmje)

Ha valaki ettől a véleménycikktől ihletve megcsinálná a sorozatot, légyszi, tüntessen fel a stáblistán,

csak az Isten szerelmére, nehogy a szentendrei skanzenben legyen forgatva!

Az ottani takaros portákról aztán tényleg senki nem hinné el a tiszazugi szegénységet. Minden esetben igaz, de a történelmi korokban játszódó filmek/sorozatok esetében különösen, hogy annak az egyik feltétele, hogy jól működjenek, az, hogy nagyon aprólékosan felépített, valósághű – vagy annak ható – díszletek között forgassák őket.

Így ehhez a sorozathoz is fel kellene építeni néhány századeleji falusi utcát, komplett belső tereket és udvarokat, kell egy csomó kosztüm, valamint történészi-szociológusi tanácsadás is. És persze hiába lenne minden, ha a forgatókönyv nem lenne rendesen megírva.

Szóval remekül megírt, tapinthatóan valóságos vidéki környezetben játszódó filmeket és sorozatokat szeretnék látni, amik érzékenyen és kreatívan dolgozzák fel az ún. magyar valóságot akár zsánerkeretek között. Hajrá!

Ezt a cikket és mást is már korábban megkapták a postaládájukba azok, akik feliratkoztak a Reggeli feketére, az Azonnali hírlevelére. Iratkozz fel te is!  Hozzászólnál? Vitatkoznál vele? Írj nekünk!