Sanyikám, mi értelme könyveket írni manapság a politikáról?

Itt az ideális karácsonyi ajándék: az év egyik legjobb politikai témájú könyvében Ésik Sándor tulajdonképpen minden olyan közhelyes vélekedést ízekre szed, ami az ünnepi asztalnál fel szokott merülni a valamiért politizálni vágyó rokonoktól.

A mindenkori politikusok célja – a világnak ezen a részén legalábbis – általában leginkább az, hogy lehetőleg minden bonyolult kérdést érzelmi töltettel lássanak el (félelem, gyűlölet, szorongás), amire aztán szintén erős érzelmet kiváltó, egyszerű választ adjanak, amivel könnyen tud azonosulni a választópolgár.

A világ legyen egyszerű és biztonságos, könnyen lehessen azonosítani az ellenségeket, akiket aztán lehet utálni és akikre mindent rá lehet fogni.

A gyerekmese-szintre lebutított propagandában nem csak a nüanszok vesznek el, de nagyjából minden, aminek köze van az igazsághoz. A kontextus felvázolása, a tények belátása, az értelmes vita nem célja a politikusnak, hiszen akkor az egész trükk világos lenne.

Itt lépne be a képbe a sajtó, aminek feladata lenne, hogy bemutassa a világ dolgait – és benne az egyszeri politikust – úgy, ahogyan az van, hogy tényeket tárjon fel, összefüggésekre mutasson rá, vélemények ütköztetésével formálja a közgondolkodást dolgokról. Ilyen sajtó manapság – és főleg itthon – már inkább csak nyomokban van, és ha van is, elveszik a közösségi média zajában.

De éppen itt, a Facebookon működik Magyarország egyik legjobb véleményportálja, a Diétás Magyar Múzsa, ami felmutatja a fent sorolt erényeket, és ahol a magyar és külföldi közélet eseményeinek taglalásán túl a gyomorgörcs oldására remek szösszeneteket olvashatunk számos témáról a szumótól a gasztronómián át nem is tudom, mondjuk a vonatokig.

Az egésznek a közepén pedig ott van Ésik Sándor, aki foglalkozása szerint ügyvéd, a gyakorlatban pedig az ország egyik legjobb és legélvezetesebben író publicistája – és akit végre megkínáltak egy könyvszerződéssel.

Minden is politika

Röviden: Ésik Sándor Librinél megjelent könyve arra vállalkozik, hogy a magyar társadalom legégetőbb, gyakran kifejezetten bonyolult, vagy annak tűnő problémái kapcsán fogalmazzon meg közérthető állításokat.

A Múzsa vezérfőszerkesztője összeszedi, hogy kinek mi lenne a szerepe egy egészséges társadalomban, rámutat arra, hogy mi miért nem működik ideálisan Magyarországon, és a legtöbb esetben javaslatot is tesz arra, hogy hogyan lehetne az adott kérdést megoldani. A válasz minden esetben távol áll attól, amit politikusoktól hallani szoktunk, hiszen mindegyik lassú, költséges, és nem egy esetben fájdalmas folyamatot kíván(na).

A könyv már a címével oktat: Sanyikám, én nem politizálok – Az baj, mert akkor más fog helyetted. Ez a cím a magyar társadalom egy óriási alapproblémájára mutat rá, miszerint a „politikára” – ami alatt legtöbben pártpolitikát értenek – mindenki legyint. Ezzel párhuzamosan alapvető közös ügyeink megvitatására is gyakran az a reakció, hogy most ugyan már, minek pattogni, meg állandóan piszkálódni, keresni a kákán a csomót.

Kedvenc példám – meg is énekeltem –, hogy tavaly ősszel Győrben nem csak a szeszgyár közvetlen környékén, de az egész városban érezni lehetett a gyártás melléktermékeinek jellegzetes bűzét. Amikor erről cikkezni kezdtünk, rengeteg olyan reakciót kaptunk, hogy „ez mindig is így volt, bezzeg a mi időnkben még senki sem zavart ez az egész”. Ehhez képest hamar kiderült, hogy bizony a szeszgyárban valami turpisság volt, amit Dézsi Csaba András polgármester viszonylag hamar el is rendezett. Idén nincs szeszgyárszag az egész városban, megérte tehát a kákán keresni a csomót, és nem beletörődni abba a boomerkedésbe, hogy „mi is ezt szagoltuk évekig”.

Való igaz: valójában minden politika. Valójában közös ügyeinkben kérdéseket feltenni nem fölösleges pattogás, hanem a legelemibb feltétele a demokrácia működésének.

Lehet erre legyinteni, vagy csak a négy-ötévenkénti választásra korlátozni a politikai aktivitásunkat, vagy még arra se. Csak akkor életbe lép a cím második fele, miszerint ha te nem foglalkozol vele, majd foglalkozik vele valaki más – általában valaki olyan, akit valami hülye politikus marhaságokkal indoktrinált, vagy még rosszabb: valaki, aki szimplán csak lopni akar.

Ideális karácsonyi ajándék az idegesítő nagybácsinak

Ahogy Tamás Gáspár Miklós év elején megjelent (és azóta számos alkalommal újranyomott) könyve – egyéb erényei mellett – történelmi-elméleti értelemben végzett el nagyon fontos fogalmi tisztázásokat, úgy Ésik – mondjuk jóval könnyedebb vonalon – ugyanezt teszi napjaink hétköznapi politikai témáival kapcsolatban.

Az általánosabb témák (pl. civilek, korrupció, migráció, klímaváltozás) mellett Ésik szerencsére nem fél őszintén belemenni olyan kényesebb témákba, minthogy létezik-e „cigánybűnözés”, és könnyedén rámutat arra, hogy miért nagyon hátrányos a teljes társadalomnak, ha ilyen keretben gondolunk arra a bűnözésre, amit a nyomor vált ki. De emellett szóba kerül a Pride, Trianon, vagy a drog és a prostitúció kérdése, csak hogy néhány témát említsünk.

A könyv éppen ezért remek segédeszköze a hamar közhelyessé váló politikai beszélgetéseknek, amelyeket leginkább irodai munkatársainkkal, szomszédunkkal, lakásunkba tévedő jószándékú szerelőkkel vagy rosszabb esetben a tizenhárom fogásos ünnepi menü fölött családunkkal kell lefolytatnunk.

Ilyenkor általában csak úgy röpködnek az olyan vélt igazságok, minthogy a buzik legfeljebb négy fal között legyenek, vagy hogy attól lesz kevesebb a bűnözés, hogy szigorú büntetéseket osztogatnak, és hogy a börtönben még keservesebb életfeltételeket állítanak elő.

Ésik Sándor olyat csinál ezekben a témákban, ami a magyar politikában ritka: hátsó szándék nélkül mutat rá alapvető összefüggésekre,

amelyek mentén egy sor mentális közhelyet lebonthat magában az, aki nyitott erre.

Olvasnál valami jót? Könyves Kálmán segít!

NYITÓKÉP: Pintér Bence / Azonnali