Elvesztegetett évtizedek – így vette semmibe a klímaváltozás jeleit évtizedeken át a francia olajipar

Biztos tudás ötven éve, és ezzel párhuzamosan manipulatív trükkök százai, sőt ezrei. Így akadályozta a francia Total és az olajipar más szereplői, hogy tenniük kelljen valamit a klímaváltozás ellen, már 1971-óta.

• Részletes elemzések, levéltári kutatások és interjúk sorozata tárta fel, a TotalEnergies olajipari cég összes felsővezetője immár mintegy 40 éve tisztában van azzal, mit jelent a növekvő széndioxid-kibocsátás a bolygó jövőjére nézve.
• Mégsem igen tettek semmit.
• Helyette inkább olyan stratégiákon dolgoztak, amelyekkel a tudományos eredményeket hiteltelennek, szenzációhajhásznak, komolytalannak tudják bemutatni.
• Mindez nem a múlté, a francia óriásmulti manapság éppen Kelet-Afrikában tervez új olajvezetéket építeni.

A dohányzás káros az egészségre, halált okoz, impotenciát okozhat, árt a babának, beltéren nem szabad rágyújtani, nem, elektromos cigire sem. A dohányboltba kiskorú nem mehet be, sőt, be sem nézhet, kötelező a kirakatot eltakaró tejüveg. Mindez ma már evidens, ugye? Az idősebbek azonban emlékezhetnek rá, nem volt ez mindig így.

Ilyen volt például egy tipikus, cigarettát reklámozó tévészpot a kilencvenes évek elején:

Nem tüdőrák és kátrány, hanem életérzés, ugye?

Azóta persze kiderült, hogy a dohányzás egyértelműen felelős a tüdőrékért, sőt depressziót is okozhat a rendszeres nikotinfüggőségből adódó rossz szokás, és épeszű ember nem is tagadja már mindezt. Na de akkoriban?

Akkoriban is léteztek persze a komoly kutatások, tudósok, akik minderre felhívták a figyelmet, de egy armadányi, magát ugyancsak tudósnak nevező ember szállt velük szembe, hogy megkérdezzék:

• Biztos ez?
• Nincs ez eltúlozva, túlhiszterizálva?
• Kinek áll érdekében, hogy ne lehessen szabadon dohányozni?
• Jó, persze, lehet, hogy halálos halálos megbetegedést okozhat, de hallgattassék meg a másik félt is, ez végülis egy demokrácia, minden történetnek két oldala van.

Ha az érvek ismerősek, az nem véletlen. Annak a reklám- és PR-lobbinak a jelentős része ugyanis, akik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években még a dohányiparnak tettek – mint utólag kiderült – pénzért ilyen, tudományos szövegeknek látszó nyilatkozatokat, már a hetvenes évek közepéntől növekvő mértékben ráállt egy másik nagyon gyümölcsöző iparágra:

az olajiparra.

Nagyjából 1971-től ugyanis egyértelmű bizonyítékok kerültek elő arra, hogy civilizációnk alapja, a föld alól kibányászott szénhidrogének jelentős káros anyagokat bocsátanak ki a levegőbe, pedig az amerikai tudományos elit erről szóló jelentései már a hatvanas évek közepén ott voltak Lyndon B. Johnson elnök asztalán is.

Nem volt ez másképp Franciaországban sem, ahol, ahogyan azt most a francia Notre Affaire à Tous civil szervezet és a 350.org kutatása is kiderítette.

(Az eredeti tanulmányt három francia történész, Cristophe Bonneuil, Pierre-Louis Choquet és Benjamin Franta készítették el a CNRES/EHESS, a párizsi Sciences Po és az amerikai Stanford Egyetem közreműködésével, eredetije pedig itt érhető el.)

Hosszabb elemzésük emlékeztet, éppen az 1945 után időről időre felforrósodó szovjet-amerikai hidegháború vette rá a nyugati hatalmakat arra, hogy az óceánok legmélyétől a sztratoszféráig a Föld bolygó minden részletét és a teljes légkört is feltérképezzék, mint egy esetleg kitörő globális atomháború hadszínterét, a fegyverek hatásainak modellezéséhez pedig az akkor rohamosan fejlődő technikával és analitikus rendszerekkel többet derítettek fel róla, mint azelőtt bármikor.

És kevesen tudtak minderről annyit, mint az atombomba létrehozásában is közreműködő Teller Ede, aki az olajipari cégek meghívására már 1959-ben fel is tárta előttük, hogy véleménye szerint a széndioxid-koncentráció a levegőben a klímaegyensúly felborulásához vezet majd, tehát az ottani nagy cégek egészen azóta bizonyosan hallottak már erről.

Mindezeknek először meglepő mellékterméke, majd az 1960-as évektől komoly érdeklődési területe lett az a hirtelen és stabilnak tűnő áltaghőmérséklet-emelkedés és a légkör széndioxid-koncentrációjának megnövekedése, amit ezek alapján a kutatások alapján tapasztaltak.

Korai tudás, és a kétely elhintése

Hogy mindezek a kutatások, amelyeket nagy részben az American Petroleum Institute végzett el, 1965-re milyen mélységekig tárták fel a klímaválság veszélyét, azt mindennél jobban mutatja Lyndon B. Johnson amerikai elnöknek a Kongresszushoz írt egyik levele. Ebben Johnson így fogalmazott:

„Ez a generáció globálisan megváltoztatta az atmoszféra összetételét (…) főleg a szén-dioxid folyamatos megnövelésével, amit a szénhidrogének elégetésével okoztak.”

A bostoni székhelyű Massachusetts Institute of Technology (MIT) 1971-ben publikált Az ember hatása a klímára című tanulmánya pedig már ekkor, részletes és körültekintő, ellenőrizhető kísérletekből származó adatokra hivatkozva deklarálta:

„Eleget tudunk arról a klímáról alkotott elméletekből és a klimatikus modellek felépítéséből, hogy felismerjük az emberek okozta klímaváltozás jelenségét, és hogy némi magabiztossággal állapítsuk meg a jelenség pontos kiterjedését és méretét (...) Meggyőződésünk, hogy az emberiség tevékenysége befolyásolja klímánkat. (...) Reméljük hogy a jelenség megértésében elért előrehaladásunk mértékéhez hasonló gyorsaságú lesz a sürgős tennivalók sora is, mielőtt ezek a pusztító erők valóban mozgásba lendülnek.”

Mindezek a megállapítások pedig már tárgyát képezték az ENSZ 1972-es, stockholmi környezetvédelmi szimpóziumának is.

A tettek azonban főleg a meg nem újuló energiaforrásokat használó nagy olajcégekre maradtak volna.

Ahogy pedig az a korra jellemző volt, a hadseregek, a NASA és a nyugati államok kutatásai után beindultak a nagy cégek saját, privát használatú kutatásai is. A most feltárt adatok szerint az amerikai adatoknál jóval lassabban, de Franciaországban is elindult a klímaváltozás hatásainak komoly kutatása, legkorábban már 1968-tól az itteni tudományos közvélemény is tisztában volt a gyors áltaghőmérséklet-emelkedés katasztrofális hosszú távú hatásaival.

Csakúgy azonban, mint ahogy az USA-ban, a tudósok itt is figyelmeztették a szennyezésért főként felelős nagy cégeket a jelenségre, de csakúgy mint ott,

a megszerzett információkat ezek a cégek nem csupán eltitkolták, de a következő évtizedekben jelentős összegeket költöttek az eredmények elferdítésére és letagadására is.

A most megjelent esettanulmány a legnagyobb francia felelősről, a TotalEnergies-ről és jogelődjeiről, a Totalról és az Elfről szól. Esetükben bizonyítható, hogy

1971-ben már arról is tudtak, a következő 50 évben 1-1,5 celsius fokos átlaghőmérséklet-emelkedés várhat a Földre.

De ez még nem minden, ismert az 1982-es ún. Glaser-memó is, amit az Exxon megbízására M. B. Glaser, a környezeti igazgatójuk készített. Ez úgy fogalmaz, bizonyítható, hogy 2099-ig akár a 3,1 Celsius-fokos átlaghőmérséklet emelkedés sem kizárt az akkori szennyezés mellett, ez pedig eddig elképzelhetetlen katasztrófákhoz is vezethet.

Az 1971-es adatokat pedig a francia társaság magazinja, a Total Information már ugyanabban az évben közzé is tette. A klímaváltozás és hőmérséklet-emelkedés korai észlelésének témájával foglalkozó mostani részletes cikk megszólaltatta annak korabeli szerzőjét, François Durand-Dastès földrajzudóst, aki a monszunos övezetekben bekövetkező változásokat kutatta, aki a korabeli tudományos konszenzussal kapcsolatban így fogalmazott:

„Már 1971-ben is előre láttuk, hogy az óceánok vízszintjének folyamatos emelkedése óriási gondokat fog okozni a folyódelták élővilágában, én pedig tisztában voltam más hatásokkal is Dél-Ázsiában. 1970-ben a Bhola-ciklon pusztítása több ezer áldozatot szedett. (...) 1977-ben a Anthara Pradeshi ciklon áldozatainak száma már egyenesen 10 000 volt.”

A lobbicsoport kialakulása

1971 abból a szempontból is sorsfordító év volt, hogy Párizsban ekkor alapították meg a környezetvédelmi minisztériumot is. Ez főleg az elmúlt évek két nagy ipar okozta természeti katasztrófájára reagált:

• 1966-ban a délkelet-franciaországi Feyzin melletti, állami tulajdonban lévő olajfinomítónál történt súlyos baleset,
• 1967-ben pedig az amerikai SS Torrey Canyon olajtanker-hajó okozta az eddigi történelem egyik legsúlyosabb olajszivárgását: a La Manche csatorna brit és francia partjainál, a köztük elterülő Csatorna-szigetek körül, de még a Vizcayai-öböl spanyol és francia partjainál is vastag, súlyos olajtakaró jelent meg, az élővilág jelentős részét elpusztítva.

Minderre az állam ugyan válaszolt de a katasztrófák és a klímaváltozás tényére a két állami francia olajtársaság, a Total és az Elf akkor és később is agresszíven reagált, részben éppen azért, mert a súlyos balesetek után határozottan kritikus hangnemben írt csupán róluk a sajtó.

Védekezésként az első években azt hozták föl, hogy szerintük a környezetvédők az emberi haladás ellenségei, akik egy „elképzelt, idilli múltba” akarnak visszatérni, holott nyilvánvaló, hogy mindezeknek a problémáknak a megoldása nem az olajipar felszámolását, hanem a technológiák fejlesztését, finomítását igényli, ami az ő feladatuk.

Mindez annak a stratégiának a kezdete volt, amely során az francia olajipar, amerikai és brit társaikhoz hasonlóan, főleg PR-imidzsük helyreállítására és az őket kritizáló környezetvédők és tudósok hitelenítésére koncentráltak, miközben elterjesztették, már dolgoznak a problémák megoldásán.

1971-ben a teljes iparágat képviselő Francia Olajipari Tanács kis segédkönyvet is kiadott a témáról, amelyben többféle stratégiát javasoltak a kommunikációra:

• el lehet például ismerni, hogy az ipari fejlődés miatt a széndioxid-kibocsátás „kis mértékben valóban növekszik”,
• ez azonban fel van nagyítva, ez a jelenség valójában nem jár majd semmiféle apokaliptikus végkifejlettel,
• lehet hogy a kibocsátás miatt meg lehet figyelni felmelegedést, de a tudósok kevés figyelmet fordítottak az ellenkező hatású jelenségekre: a porkoncentráció növekedése például felhősödést okoz, ami meg majd lehűlést, szóval ez kiegyenlíti az üvegház-hatást.

Mindezek a könyvecskében felsorolt érvek már nagy részben éppen a hasonló kommunikációs stratégiákon dolgozó amerikai nagy PR- és reklámcégek (a New York-i székhelyeiket felsorakoztatú sugárút után a korszakban egyszerűen csak Madison Avenue-nek becézett, dinamikusan fejlődő iparág) fő állításainak hatását mutatják.

Mindezekkel a módszerekkel elérték azt is a befektetők és az igazgatók, hogy a Total üzletpolitikája 1971-től sem változott. Miközben a tudományos közösség már 1973-tól a megújuló energiaforrásokra való átállást szorgalmazta, míg a Total és az Elf továbbra is inkább a szénbányászatba, szénerőművekbe való befektetésekkel próbálták megoldani a nagy 1973-as olajválság okozta gondokat.

És az 1971-es hibát sem követték el többé: a most megjelent tanulmány adatai szerint a Total és az Elf szaklapjaiban 1972 és 1988 között már egyetlen cikk, riport vagy interjú sem foglalkozott az ember okozta klímaváltozás jelenségével.

Így tehát az sem csoda, hogy szűk, tudományosan jobban értesült körökön kívül a nagy olajcégek középvezetősége csak ritkán jutott érdemi információhoz a jelenséggel és annak bizonyítékaival kapcsolatban.

Bernard Tramier – aki az Elf környezetvédelmi igazgatója volt akkoriban – például utólag arról számolt be, igazán csupán egy 1984-es, az Egyesült Államok-beli Houstonban tartott konferencia döbentette rá arra, milyen súlyos ügy a klímaváltozás. Elmondása szerint itt az akkoriban legnagyobb amerikai olajcég, az Exxon képviselői emlegették, hogy a természeti jelenségek egyre súlyosabbak, és miközben belső bizalmas kutatásaikat nem tárták föl részletesen, annak eredményeiről beszámoltak, ami a franciákat is megdöbbentette.

A megosztott információk alapján Tramier volt az első, aki beszámolójában a globális klímaváltozást az igazgatóságnak küldött 1986-os éves beszámolójában „egyértelműen tudományosan bizonyítottnak és súlyosnak” jellemezte. Ekkor a nyilvánosan ismerhető jegyzőkönyvek szerint már az Elf és Total teljes igazgatósága titokban elismerte: az emberi széndioxid-kibocsátás „egyértelműen nagyon súlyos hatással van a környezetre.”

Igaz, mindez 35 év alatt az olajcégek, majd az egyesített konszern külső kommunikációjában alig látszott.

Godfrey Reggio 1982-es kísérleti filmje, a Koyaaniskatsi már tematizálja a környezetszennyezést, és az autóközlekedés kirobbanását, előrevetítve a következő 40 év egyik legsúlyosabb kérdését is.

Mindössze egy dologban jelent meg mindez: 1987-ben a francia iparág vezetői is rájöttek, hogyha mindez így van, akkor az iparágat a szénhidrogén-termelést fenyegető különadóknak és felső kvótáknak a veszélye fenyegeti. Éppen ezért innentől fogva a Total és az akkor még különálló Elf vezetősége különösen akítv volt az olajipari nemzetközi szervezetekben és 

elkezdett egyre súlyosabb összegeket költeni ezeknek a politikai terveknek a kiküszöbölésére és megakadályozására.

Ebben a francia olajipar szorosan együttműködött az amerikai Exxon és Mobil (később ExxonMobil) cégekkel. Az általuk a klímaváltozás tanulmányozására összehívott különbizottság vezetője, Richard Y LeVine, aki az Exxon tudományos és stratégiai menedzsere is volt, 1989-ben például arról adott ki közleményt, hogy:

„Noha néhányan azt állítják, a tudomány egyértelműen bebizonyította az üvegházhatású gázok miatti klímaváltozás tényét (…) én nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet. További jelentős tudományos vizsgálódás kell ahhoz, hogy eldöntsük, ennek hatásai pontosan hogyan is lesznek majd tapasztalhatóak a jövőben.”

LeVine-nel már ekkor is egy bizottságban ült Tramier, aki – mint ma már elismerte – 1986 óta nem hitt abban, amit a bizottság akkori különjelentésében az Exxon felelős vezetője leírt, mégis együtt dolgozott vele.

Az iparág tehát – miközben már a nyolcvanas évek közepétől titokban elismerte, hogy tud mindent – a nyolcvanas évek végétől a kvóták és különadó politikai ötlete ellen is reakcióként dolgozta ki azt a kommunikációs stratégiát, amely arról szólt, „a tudósok vitatkoznak” a klímaváltozás jelenségéről, így nem lehet „elhamarkodott” politikai döntéseket hozni még az ügyben.

1992-től fogva a nagy olacjégeket összefogó nemzetközi szervezet, az IPIECA elnökeként már Bertrand Tramier szerepelt. Visszaemlékezése szerint a Total és az Elf igazgatósága eddigre már teljesen az Exxon nyomába szegődött, magyarul az 1986-87-es kételyek után az amerikaiak meggyőzték a franciákat, hogy a klímaváltozásra nincs egyértelmű tudományos bizonyíték. Tramier szerint ez azért történhetett meg, mert „sokkal jobban fel voltak készülve kutatásból és fejlesztésből” az Exxonnál, mint a francia privát cégeknél, ezért „mindent elhittünk nekik”. 

Mindennek fényében Tramier az IPIECA igazgatójaként 1990 és 1994 között elkezdte a klímatudományos kutatások „ellenkutatásainak” finanszírozását is.

Ezeknek a vizsgálatoknak azonban nem független, tudományos céljai voltak, hanem lényegében az, hogy a drasztikus, az olaj- és szénbányászatot és felhasználást korlátozó kormányzati döntéseket nemzetközi szinten megakadályozzák.

Eddigre a klímakonferenciákon, sajtótájékoztatókon és reklámanyagokban is összeállt az a néhány slágerállítás, amit a következő évtizedekben szajkózott az olajipar a jelenségekkel kapcsolatban:

• a klímakutatások eddigi eredményei nem tudták egyértelműen előrejelezni a pontos következményeket, lehet hogy fontos az üvegházhatás, de lehet hogy mégsem;
• a súlyos katasztrófákról és élhetetlen bolygóról szóló megállapítások „apokaliptikus víziók”, amelyek politikailag motiváltak;
• igaz, hogy még sok dolga van az olajcégeknek a környezetszennyezés csökkentésében, de világon a legfejlettebb technológiák kidolgozása csupán tőlünk várható;
• az egész klímaváltozás-lobbi csak azt akarja, hogy újabb súlyos adókat vezessen be az állam a fosszilis energiahordozókra, ezzel korlátozva a szabad piacot.

Beindul a francia politikai lobbi

Érdekes módon az ma már kevéssé ismert, vagy éppen feledésbe merülő része a történetnek, hogy 1989-90-ben Franciaországban, sőt, a formálódó európai közösségben még a politikai akarat is megjelent arra, hogy szén- és olajadóval érjék el a károsanyagok kibocsátásának korlátozását.

1992-ben az Európai Bizottság akkori környezetvédelmi biztosa egy „ökadó” tervével is előállt, miután 1990 és 1992 között Finnország, Svédország és Dánia is hasonló elven már megadóztatta a széndioxid-kibocsátásért felelős főbb iparágakat.

A szél fordulását előre jelezte, hogy a szocialista François Mitterand elnök akkori miniszterelnöke, Michel Rocard 1990-ben először saját környezetvédelmi miniszterének küldött levelében fogalmazott úgy, hogy hiába nem tudunk még mindent, az már biztos, hogy a klímaváltozás és a károsanyag-kibocsátás „alapjaiban befolyásolja az emberi civilizációt”. Ugyanebben az évben pedig memorandumot írt az Európai Bizottságnak is, hangsúlyozva, hogy stratégiát és adóztatási tervet is európai szinten kell kidolgozni az olaj- és bányászati cégek adóztatására.

Azonban a Mitterrand-nal nem túl jó viszonyt ápoló Rocard-t 1991-re az elnök eltávolította pozíciójából. Talán az sem volt véletlen, hogy kormányának befolyásos ipari minisztere, az IMF későbbi elnökeként 2011-ben a súlyos szexuális zaklatási botrányba csúfosan belebukó Dominique Strauss-Kahn volt az, aki az „ökoadó” ötletét mégis blokkolta ekkor,

és végül az Európai Bizottság le is tett róla. A háttérben, ahogyan azt ekkor a londoni Economist is kifejezte, „az európai politika történetének legnagyobb koordinált lobbihadjárata állt”, ezt pedig a tényekkel ekkor már titokban tisztában lévő Total, Elf, Exxon és Mobil vezették.

Noha a kilencvenes évek közepére a klímaváltozás mögötti tudomány tagadása egyre inkább kontraproduktívvá vált, és ebben az időszakban az Exxon-féle lobbicsoportot már a brit BP és a holland Shell is elhagyta – legalábbis nyílt közösséget már nem vállalva a relativistákkal –, a fordulópont mégis az 1997-es kiotói klímakonferencia volt.

A kiotói klímakonferencia megállapításai után az állítás, hogy a klímaváltozás prognózisa és hatásai „bizonytalanok”, már nem volt tartható.

Az eddig kisebbségben lévő és ingadozó Tramier – aki még mindig az Elf környezetévdelmi igazgatója volt – 1997 után ismét elérkezettnek látta az időt, hogy a cég továbblépjen és végre elismerje a klímaváltozásban viselt felelősségét. Új, radikálisabb hangvételű jelentést készített a kiotói konferencia elé, és végül meggyőzte Philippe Jaffrét, az Elf akkori vezérigazgatóját, hogy a cég a konferncia előtt a kiotói klímacélnak javasolt 5-10 százalékos globális széndioxidkibocsátás-csökkentés háromszorosát, 15 százalékos csökkentést jelentsen be 2010-ig – mindezt már 1997 novemberében.

Azonban ez végül nem így történt. A megerősödő Total ugyanis végül 1999-ben felvásárolta az Elfet és a belga Petrofinát is, ezzel egyetlen nagy francia olajmonopóliumot hozva létre. A Total hozzállása viszont ennyire nem javult, éppen ugyanebben az évben súlyos kritikát kaptak az Erika tankerhajó által okozott újabb olajkatasztrófa miatt.

A Total mindezek ellenére az Elf 15 százalékos 2010-es célját 1999-ben nem vette át, helyette bejelentette, ők már 1990 és 2000 között 10 százalékos károsanyag-kibocsátást értek el.

Értelemszerűen adataik egyrészt retrospektív alapon nyilván nem tükrözték a teljes valóságot, másrészt pedig a jövőre nézve nem vállaltak semmit.

A nagy kételkedőből klímaügyi „éllovas”

Így érte a francia olajipart az új évezred, 2002-re pedig – ismét amerikai kezdeményezésre –

megszületett az újdonsült jelszó is: fenntartható fejlődés.

Az ezzel a jelszóval jelzett első, ekkor tartott belső szemináriumon az újonnan kinevezett vezérigazgató, Thierry Desmarest a klímaválságról már így beszélt:

„Természetesen a tudományos eredmények nem minden esetben meggyőzőek, néha megkérdőjelezhetőek. Mindemellett azonban úgy látom, elértünk egy bizonyos pontot, amikor bizonyos elővigyázatossági intézkedéseken már el kell gondolkodnunk. Így a globális felmelegedés terén a szennyező anyagok bizonyos mértékű csökkentése immár kívánatos.”

Az átmeneti korszakban a Total, BP és az ExxonMobil is sikeresen lobbiztak az Európai Uniónál a kiotói konferencia után bevezetett karbonkóvta-rendszer javukra való manipulálásán,

és miközben a bevett kommunikációs stratégia már elismerte a klímaváltozás tényét, a „felelős, elővigyázatosságról” szóló kommunikációjuk még így is azt sugallta, hogy a súlyos környezeti katasztrófa bekövetkezése nem halálbiztos,

így nem a megelőzésre, csupán „a mindenesetre” próbálnak felkészülni rá.

Mindez egészen 2006-ig tartott. Az események ekkor felgyorsultak, mivel Franciaország kormánya 2005-ben törvényt fogadott el arról, hogy 2050-ig 75 százalékkal csökkenti le fosszilis energihordozó-kitermelését és mindezt atomenergiával helyettesíti.

A Total érezve a növekvő veszélyt, ekkor az események elé szaladt, és ők maguk rendeztek grandiózus klímaváltozás-konferenciát. Ennek nyitóbeszédében Desmarest már úgy fogalmazott, a klímaváltozás ténye többé nem vitatott, de a klímaváltozás jövőbeni nagysága még vita kérdése.

A kommunikációs stratégia változását a cég stratégiai döntései azonban továbbra sem követték. 2005 és 2009 között a Total továbbra is összesen 60 milliárd dollárnyi befeketetést hajtott végre olajvezetékek létesítése terén.

Mivel a 2009-es koppenhágai klímakonferencián végül a nagyhatalmak nem tudtak megegyezni a károsanyag-kibocsátás csökkentésének a mértékében, ugyanakkor a klímaváltozás jelenségei egyre nyilvánvalóbbá váltak a 2010-es évekre, így a környezeti kérdésekkel foglalkozó nagy nemzetközi NGO-k is egyre inkább olyan nagy cégekre próbáltak direkt nyomást gyakorolni, mint a Total, akiknek kormányzati lobbiereje az eddigi cselekvést tulajdonképpen ellehetetlenítette.

A végül megszülető párizsi klímaegyezmény után a nagy cég már arra kényszerült, hogy 2016-ban saját, 2035-ig szóló tervet publikáljon a károsanyag-kibocsátás további csökkentéséről „One Total 2035” néven, a cég külső arculatában a zöld ügyek megjelentek, sőt 2021-ben TotalEnergies-re változtatták a nevüket is.

Mindeközben azonban – miközben a reklámok terén a Total már 1977-ben (!) is azt sugallta, a jövőben például napelem-farmokba fektet majd – 

a PR-kampányok mintegy fél évszázadon keresztül csupán a mindig több olajlelőhelyet, olajvezetéket építő és finanszírozó, lényegében változatlan üzletstratégiát takarták ki.

Mindezt az adatok, amelyeket a Total saját megújulóba fektetett erőfeszítései túlhangsúlyozásával próbál összezavarni, cáfolják. 2015 és 2019 között a cég további 77 milliárd dollárt (!) fektetett be összesen vezetékes olaj és gáz szállítására, miközben megújulókra mindössze 5 milliárd dollárt szánt.

A Total ugyan igyekszik a jelentősen kevesebb károsanyag-szennyezéssel járó földgázt is „tiszta energiának” beállítani, ez azonban kétségkívül nehéz teljes értékű erőfeszítésnek elfogadni. Különösen úgy, hogy a cég mostani két legnagyobb projektje egy kelet-afrikai olajevezeték, és egy északi-sarkköri, cseppfolyós-földgáz projekt.

A befektetések alapján az ellemzők úgy vélik, a TotalEnergies ígéretei ellenére 2030-ra is bevételei 80 százalékát fogja még fosszilis energiahordozók kitermeléséből szerezni.

A már megismerhető adatok alapján tehát világossá vált: hiába rendelkezett az amerikai Exxonhoz hasonlóan Európa legnagyobb olajipara, a francia is minden adattal és számba vehető következménnyel a klímaváltozást tekintve már 50 éve is, azóta lényegében minden erőfeszítése felelősségge elmosására és a súlyos hatások letagadására vagy relativizálására irányult.

A megjelent tanulmány alapján az annak létrehozásban közreműködő francia, zöld civil szervezetek ezért most azt kérik a francia hatóságoktól, kezdjék el a nagy cég elszámoltatását, a hozzájuk befektető bankoktól pedig azt, hagyják abba a cég finanszírozását amíg ilyen az üzleti stratégiájuk.

Mindezt különös tekintettel a hamarosan megkeződő, 26. glasgow-i ENSZ klímakonferencia (COP26) új céljaira való tekintettel ajánlják, szerintük ugyanis ezeket a számokat hiába tűzik ki, vagy fogadják el államok vezetői, ha olyan multik, mint a Total úgyis széttrollkodják mindezt az azután következő években.

NYITÓKÉP: A Total olajfinomítója a délkelet-franciaországi Feyzinben. FOTÓ: Sebleouf / Wikipedia Commons