Miért ehetnek húst a vegánok?

Nem, nem a laborhúsra gondolok, hanem az igazi, hasban termett belsőségekre és csontról fejtett izmokra.

A felvetés elsőre paradoxnak tűnhet, de valójában minden csak a megfelelő meghatározáson múlik. Ha vegánnak azt tekintjük, aki elutasítja mindenfajta állati eredetű termék fogyasztását az étkezésben, ruházkodásban, tisztálkodásban és máshol, akkor természetesen nem lehetséges a dolog. Ez a definíció azonban túlontúl felszínes, nem rajzolódik ki belőle a cselekvés alapját képző morálfilozófiai megfontolás.

Sokkal jobb, ha Peter Singer filozófus nyomán

azt tekintjük vegánnak, aki nem tesz faji alapon megkülönböztetést két lény egyazon mennyiségű és minőségű szenvedése vagy öröme között, ugyanolyan rossznak vagy jónak ítéli meg azt.

Ugyanúgy kerülendőnek tartja egy tehén vagy egy disznó bántalmazását, mint egy emberét, pont ahogyan egy antirasszista is felhorkan mind a fehér, mind a fekete vagy sárga embereket ért atrocitások láttán.

A lenti esetek szép példái annak, hogyan lehet állatokat fogyasztani anélkül, hogy szenvedést okoznánk nekik. Felmerülhet persze, hogy az állatok megölése vagy „használata” már önmagában is rossz, ezt azonban én önkényes és tarthatatlan álláspontnak tartom.

Etikáról és értékekről vitázni azért nagyon nehéz terep, mert az érvek jellemzően nem tényeken, hanem érzelmeken nyugszanak, a kötőanyag helyét pedig a logikától átveszi az üres demagógia

Pusztán a tényeknél maradva, ezen a területen én mindössze két véleményt látok tarthatónak. Az egyik a tökéletes nihilizmus, a másik pedig a boldogság maximalizálásának és egyúttal a szenvedés minimalizálásának elve. Ez utóbbit arra alapozom, hogy megkülönböztethetünk önmagukért jó és nem önmagukért jó dolgokat.

A nem önmagukért jó dolgok pusztán lépcsőfokok az önmagukért jó dolgok felé. Egy fizetésemelés például lépcsőfok lehet a boldogság felé. A boldogság pedig axiomatikusan elfogadható, mint önmagában jó dolog. (Ha pedig az ilyen dolgok létét megkérdőjelezzük, akkor jutunk el a nihilizmusig, ekkor az egész vita irrelevánsnak tekinthető.)

A kihasználás és az ölés jellemzően ilyen lépcsőfokok a szenvedés irányába, azonban az állatok esetében nem feltétlenül ez a helyzet. Sok függ a tárgyalt fajtól is, de általánosságban a haláltudat, a gyász, az önmegvalósításra való igény és az elvontabb eszmék hiánya miatt ezek nem okoznak olyan gondot, mint az embereknél.

 Az elméleti hátteret tisztázva, nézzük mire is gondolok konkrétan:

1. Vadászat

A vadászat mint a vadgazdálkodás egyik eszköze, szigorú szakmai szempontok alapján végezve nem fog szükségtelen szenvedést okozni senkinek, sőt, a ragadozó szerepét magára vállalva az ember megakadályozza, hogy a növényevő populáció túlnője a területet és éhezni kezdjen – extrém esetben akár teljesen ki is pusztuljon –, így nemhogy több, de kevesebb szenvedést hozunk az állatoknak.

Szeretném elkerülni azt a látszatot, hogy a populáció érdekeit helyezem az egyes állatok érdekei elé. Nem így van. Egy csoport nem tud szenvedni, csak az egyes tagjai, így érvelésem középpontjában is ők állnak.

Nem az a baj, hogy a statisztikai adatbázisokban csökkennek a számok, hanem hogy minden egyes szám egy fájdalmas lassúsággal kimúló állatot jelent.

És persze nem hangzik jól, hogy egyszer csak keresztülröpítenek rajtad egy golyót, de lássuk be, a természetben ritka kincs az ilyen könnyű halál. Abba pedig már végképp nehéz belekötni, amikor a vadászok a véletlenül elgázolt őztetemeket viszik haza és eszik meg. (Igen, ezt csinálják.)

Szeretném megvédeni a hobbivadászokat is, akiket gyakran ér az a vád – legutóbb éppen Pottyondi Edina részéről – hogy abnormálisak és barbárok, mert az ölésben lelik örömüket.

Nehezen látom be, hogy egy átlagos állampolgár, aki a szupermarketben szerzi be olyan állatok húsát, akik a nagyipari állattartásban nyilván összehasonlíthatatlanul többet szenvedtek, mint egy vadász bármelyik áldozata, az miért más?

És akik falun népünnepélyt csinálnak egy disznó leöléséből? Ezek az emberek lehetnek empatikusak, jószívűek és barátságosak, mivel ezeket a cselekedeteket a kultúránk megengedi, nem fognak éjszaka rosszul aludni miattuk. Edina azt a példát hozza fel, hogy hogy ki lenne mindenki akadva, ha a politikusaink nem a vadgazda, hanem mondjuk a börtönőrök munkájába segítenének bele.

Pontosan ez a kettő közötti különbség: az egyiket engedi a kultúránk, a másikat tabusítja. Ahogy a régi korok rabszolgatartóinak jellemét nem ítélheted meg a saját korod erkölcsi normái szerint, ugyanúgy a kortárs szubkultúrák tagjait sem ítélheted meg a saját szubkultúrád normái szerint.

2. Háztáji állattartás

A másik akceptálható terület a háztáji állattartás. Legalábbis abban a formájában, ami prioritásként kezeli az állatok igényeinek kielégítését. Itt nyilván egyesével kell megvizsgálni az eseteket, például az nem feltétlen fér bele, ha a disznókat – akikről tudjuk, hogy okosabbak mint a kutyáink és rendkívül szociális lények – egy levegőtlen, ingerszegény lyukban tartják.

De megfelelő környezetben, odafigyelő gazdák mellett, miért ne?

Arra figyeljünk, hogy ahonnan vásárolunk, ott elég nagy területe van-e az állatoknak, mozoghatnak-e a szabad levegőn, megfelelő koszton élnek-e, nincs-e túl hamar elválasztva az anya a kölykeitől.

Ennek mindenképpen személyesen kell utánajárni, önmagában a bio minősítés egy ételen még nem jelent semmit. (Például az EU-ban 6 tyúk/m²-es sűrűségen tartott állományok is megkaphatják a bio minősítést.) Nyilván ki kell majd nyitni a pénztárcát, dehát C’est La Vie. Magyarországon ebben a kategóriában Kassai gazdaságát vagy a Remény Farmot tudom jó példaként felhozni.

Ezen a ponton közbe lehetne vetni, hogy oké, mondjuk, hogy a legeltetős állattartással semmi gond, már ha a terület egyébként másra nem lenne alkalmas. De a takarmányozó állattartás bármily etikus is legyen, akkor is az erőforrások ostoba herdálását jelenti, minthogy a takarmánynövényekben található tápanyagok csak töredék része jelenik meg a végtermékben, ami egy halódó bolygó és 135 millió éhező mellett nyilván nem a legjobb ajánlólevél. Ezenkívül a növényi étrend a CO2 lábnyomunkat is jelentősen csökkenti.

Ez mind teljesen jogos, nem is szeretném elvitatni ezeknek az érveknek a jogosságát.

Csak arra szeretnék rámutatni, hogy a húsevés ügye nem különbözik lényegileg kivételezett életünk más luxusaitól,

például a berúgástól. Nyilván valaki meg is ehetné a krumplit, amiből a vodkánkat főzik. Ahogyan húsra, úgy alkoholra sincs szigorúan véve szükségünk, de fogyasztjuk, mert élvezetet okoz.

Ugyanez a logika igaz a chipsre, cigire, sportkocsival veretésre, nyaralásra, sőt, gyerekvállalásra. Abból, hogy vegán vagy, még nem következik szükségszerűen, hogy pont a reggeli sonkás rántottádról mondj le- vagy egyáltalán, hogy bármiről is lemondj valamilyen ökológiai megfontolás alapján. A tételmondat tehát, miszerint vegánként ehetünk húst, továbbra is áll.

Hallgassatok hát rám, társaim! Ne legyünk többé nyámnyila, anyámasszony liliomfiak gyülekezete! Francba a kényeskedéssel, túlérzékeny kislányok szentimentalizmusával! Francba a kóró-legeléssel, túlárazott tofuburgerekkel! Legyünk mától kemény, maszkulin, húsevő vegánok! A nők is.

Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!