Hogyan hozta vissza a rendszerváltás reményét Márki-Zay Péter?

Kardos Gábor

Szerző:
Kardos Gábor

2021.10.20. 08:07

Nem Orbán legyőzése, hanem a kádárizmus reinkarnációjává lett orbánizmus meghaladása lenne Márki-Zay történelmi feladata.

Hogy mi Márki-Zay sikerének titka, azt egyetlen szóban össze lehet foglalni: vissza tudta adni a reményt az embereknek. Az utóbbi években a pártpolitika mocsarában már-már megfeledkeztünk arról, hogy a legfontosabb politikai „termék” és a legerősebb üzenet mégiscsak a remény. Jelen esetben az immár három évtizede ígért, de közben folyton elcsalt, sőt ellopott rendszerváltás reménye: hogy Magyarországon végre megvalósulhatna a polgári demokrácia, a jogállam, valódi piacgazdasággal és valódi európai integrációval.

Aki reményt tud adni az embereknek, az számíthat a legerősebb és legvalósabb politikai támogatásra mindenkor.

Bármilyen hatékonyan működik is az elnyomás egy adott rezsimben, bárhogyan sikerül lejáratni az egész politikát egy végletesen korrupt és szánalmas módon működő pártpolitikával, a remény időnként újra felhorgadhat, ha valakinek sikerül akárcsak a minimális hitelességgel képviselnie. Márpedig Márki-Zay pont a lejáratott pártpolitika rendszerén kívüli, „civil” jelöltnek minősült, de közben mégis sikerült olyan helyzetbe kerülnie, hogy egy viszonylag demokratikus előválasztási legitimációval az összes ellenzéki párt mögé áll most. Nem csupán Dobrevet győzte le, hanem az egész vállalhatatlan pártpolitikával szembeni alternatívaként tudott látványos sikert elérni, ami már önmagában egyfajta rendszerváltás ígéretét hordozza, de az újkádárizmussá vált NER miatt a pártpolitika megújításánál, illetve meghaladásánál is többről van itt és most szó.

A tét nem Orbán legyőzése, hanem az elmaradt rendszerváltás véghezvitele

Márki-Zay az ellenzéki kormányfő-jelöltek második televíziós vitáján ki is mondta: „ne csak az elmúlt tíz évet, hanem az elmúlt harminc évet kövesse rendszerváltás. A kiváltás nem jobbra és balra van, hanem felfelé.” Ha programja gerinceként ezt hirdeti meg, az végzetes lehet az Orbán rezsimnek. Ők ugyanis nem reményt adnak az embereknek most sem, hanem leginkább pénzzel, ingyenkrumplival és hasonlókkal vesznek szavazókat, meg ugye félelem- és gyűlöletkeltéssel, lejátató kampányokkal, de reményt senkinek sem adnak egy fikarcnyit sem.

Hatalmas feladat és lehetőség áll Márki-Zay előtt, ami helyzetét kísértetiesen hasonlóvá teszi Antall Józseféhez: a kádárizmusba visszasüllyedt országban végbevinni a három évtizede elmaradt rendszerváltást. Bár szinte mindenki azt hajtogatja körülöttünk, hogy a tét Orbán Viktor legyőzése, ez hatalmas tévedés, mert

sokkal inkább a kádárizmus reinkarnációjává lett orbánizmus meghaladása lenne Márki-Zay voltaképpeni történelmi feladata.

Ez pedig nem tűnik könnyűnek, főleg úgy nem, hogy Márki-Zay sikerét egyelőre leginkább pont az magyarázhatja, hogy egy sokkal európaibb, demokratább Orbán-klónnak tűnik.

Sőt: maga az ellenzéki miniszterelnökjelölt-előválasztás is már önmagában az orbánizmus diadala, amennyiben a magyar alkotmányban még a Fidesz által átírt változatában sincs elnöki rendszer és közjogilag nonszensz a miniszterelnök-választás műfaja. Gyurcsány már kajánul utalt is a közjogi evidenciára, hogy a végén úgyis az országgyűlési választásokon többséget megszerző párt vagy pártkoalíció jelölheti majd ki a miniszterelnököt. Na pont ezért kell ezt a végtelenül cinikus pártpolitikai „elitet” még alaposabban megleckéztetni és leváltani, mert ilyen tisztességtelen módon kijátssza választói akaratot, mint Gyurcsány vagy Orbán, akár az alaptörvény betűjét szembefordítva a alaptörvény szellemével.

Az orbánizmus különleges ismertetőjele éppen az, hogy a miniszterelnöki funkciót, a miniszterelnök közjogi szerepét irreálisan túlértékelve az erős elnöki rendszerek mintájára, a francia vagy amerikai elnök státuszához hasonlóan kezeli... aminek soha semmilyen alkotmányos alapja nem volt Magyarországon. Az ellenzék a miniszterelnökjelölt-választásra fókuszálva persze azért vette fel ezt az orbáni kesztyűt, hogy a közvélemény előtt Orbán legyőzésére alkalmasnak tűnő jelöltet állíthasson, de attól még lesújtó a honi demokratikus kultúrának ez a szintje, amikor szinte soha senki sem említi meg, hogy a miniszterelnök-választás és a funkció orbáni túldimenzionálása mennyire mélyen alkotmányellenes és antidemokratikus már önmagában is.

Hányszor hallottuk az Orbán megdicsőüléseként felcsendülő fordulatot, hogy „Magyarország miniszterelnöke”, mintha mondjuk az angol udvarban minimum Wales hercegének bevonulását jelentenék be.

Pedig abszurd ilyen titulusként hivatkozni arra, ami eredetileg „fő szolgálót” jelent ugyebár, akit azért fizetnek a magyar polgárok, hogy munkájával őket és érdekeiket szolgálja.

Márki-Zay elsősorban nem Dobrev Klárát győzte most le, hanem az általános kiábrándultságot és politikai cinizmust

Márki-Zay diadalával szerencsésen megdőltek a cinikus pártpolitikai számítások, a mindenből kiábrándult politológus és egyéb megmondók prognózisai éppúgy, mint az előzetes közvéleménykutatási vélelmek. Különösen érdekes adat, hogy az előválasztáson Facebook-hirdetésre legkevesebbet költő jelölt futott be most meggyőző fölénnyel és azok buktak a legnagyobbat, akik nála nagyságrendekkel többet költöttek kampányra, illetve propagandahirdetésekre – de a pénzen vett médiával sem tudták elfojtani a reményt, ami utat tört magának. 

Mégis hogy juthattunk odáig három évtized parlamentarizmus után, hogy csak egy ellenzéki összefogás tűnik képesnek arra, hogy megállítsa az autoriter populizmus uralmát? Hiszen ahol már idáig fajult a helyzet, ott tulajdonképpen nem adottak a tisztességes és szabad választások elemi feltételei sem, vagyis nem az lenne a közjogilag kézenfekvő megoldás, hogy összefog az egész ellenzék, hanem az, hogy bejelentik: így nem lehet demokratikus választásokat tartani és addig bojkottálni kell mindent, amíg ki nem kényszerítik a hatalom korlátozását, amíg ki nem kényszerítik a szabad (köz)médiát, egy valóban egyenlő feltételekkel folyó fair választási kampányt. Sok oka van annak, hogy miért nem ebbe az irányba mozdultak el az ellenzéki pártok:

piti önös érdekeiken kívül leginkább az lehet az oka, hogy a választók elsöprő többségének olyan csekély a politikai kultúrája, hogy nem is tudna értelmezni mást, mint a jelenlegi összefogást.

Még akkor is, ha ez alapjaiban mond ellent a normális parlamentarizmusnak, amikor bárki szabadon szavazhatna akár a legkisebb pártokra is, ha épp azokkal tud legjobban azonosulni, mert egy normális parlamenti rendszerműködésben nem a választók dolga koalíciót alkotni, illetve azt mérlegelni, hogy vajon ki esélyes „nyerni”, hanem ezt a pártoknak kell megtenni és csakis az eredmények ismeretében. Ilyen ideális működés ma még Svájcban sincs talán, de attól még a parlamentarizmus belső logikája ezt követelné.

Mégis hogyan érhet célt Márki-Zay?

Márki-Zay legnagyobb előnye az, amit a szakértőként fellépő „politikai elemzők” jellemzően fő hendikepjeként emlegetnek, hogy nem áll mögötte olyan pártapparátus, mint Dobrev Klára vagy akár Jakab és Fekete-Győr mögött, és olyan közismert státusza sem volt, mint a főpolgármesternek. Kérdés: megválasztott ellenzéki kormányfőjelöltként Márki-Zay tud-e a pártok felett lebegve azok jó szellemeként, a francia elnöki szerephez hasonló státust kialakítani magának, amiben a várható sárdobálás nem érhetné el és biztos befutó maradhatna az ellenzéki győzelem ígéretével

Persze sikertőkéjét kamatoztatva akár létre is hozhatna egy új centrumpártot, mely leginkább egyfajta MDF 2.0 lehetne,

és a mostani lendülettel pár hónapig jól sáfárkodva akár simán befuthatna a választásokon az új és ezáltal hitelesnek tűnő párt színeiben. Mert az ócska pártpolitikai kínálat miatt eddig passzív, de elégedetlen tömegeket láthatóan jól mobilizálta már az előválasztásokon is. Ez esetben azonban sokkal inkább ki lenne téve a karaktergyilkos támadásoknak.

Nem árt annyira reálpolitikusnak lenni, hogy belássuk: a magyar politika mindig annyira dominánsan konzervatív és jobboldali volt, hogy a szovjet megszállás által győzelemre vitt kommunizmust leszámítva sosem tudott a baloldal tartósan meghatározóvá válni, mint például a franciáknál vagy akár Németországban. Abszurd, de mutatja az ország jobboldaliságának mértékét, hogy itt 1848-ban a nemesség, az arisztokrácia állt a polgári forradalom élére is – elég Széchenyi és Kossuth szerepét felidézni...

Egy ilyen országban a mérsékelt és centrista jobboldaliságot megszemélyesítő Márki-Zay sokkal jobb esélyekkel győzhet, mint bármilyen markánsan balos jelölt.

Azonban az előválasztáson nyilván a magyar társadalom politikailag legaktívabb és legtudatosabb része vett részt és egyáltalán nem kézenfekvő, hogy a kevesebb vagy szinte semmilyen politikai kultúrával nem rendelkező tömegek is magukévá tudják tenni azt a reményt, amit Márki-Zay ma még csak legfeljebb milliós nagyságrendű ember számára jelent – leginkább Budapesten és a nagyobb városokban.

A felemelkedés persze elég egyszerű és elég pozitív üzenet ahhoz, hogy bárki megláthassa benne a maga reményét, de rengeteg munka ezt az üzenetet kis falvakba is eljuttatni a NER által leuralt és lepusztított média-helyzetben, ahol a közmédia gyakorlatilag nem számol be Márki-Zay győzelméről sem. Persze ennek botrányosságával még inkább futótűzként terjedhet a hír a lecsúszottabb rétegekhez is eljutva. A nagy kérdés az, hogy a választásokig sikerül-e őket is mobilizálni és elhódítani a populárisan csámcsogva pacalt evő némethszilárdi kommunikációtól vagy a müllercecíliákkal életmentő szerepben tündöklő kormány populizmusától, ami eddig az egyetlen politikai kommunikáció volt, mely valóban eljuthatott a legalsó rétegekhez is és amivel közülük sokan azonosulni tudtak.

Persze, az emberek gyakran tömegesen engednek a gyűlölködés mobilizáló erejének, de ennél is jobban szeretnek nehéz időkben végre valami reménykeltővel és pozitívval azonosulni,

így az orbáni gyűlöletpolitika könnyen saját dugájába dőlhet, ha a közhangulat ellene fordul és azt kezdik mondani az emberek úton-útfélen, hogy elég már ebből a sárdobálásból, jó lenne végre valami egészen más. Na, Márki-Zay pont azt az egészen mást ígéri... miközben döntő pontokon mégis mutat olyan hasonlóságokat az orbánizmussal, amivel az inkább konzervatív magyar többség könnyen tud azonosulni. Ez egyelőre tuti sikerreceptnek tűnik.

Nem az a kérdés, kik állhatnak mögötte, hanem hogyan tudjuk népfrontossá tenni a reményt

Nyilván nem tudjuk, a lelkes civil aktivistákon kívül kik állhattak esetleg Márki-Zay sikere mögött vagy kik próbálhatnak meg befolyást szerezni felette majd a kampány alatt, illetve azután, ha sikerül győznie az ellenzéknek és ő válik tartósan valamilyen új párt vagy koalíció vezéralakjává. Az elég nyilvánvaló, hogy a nyugati érdekeket sokkal jobban képviselhetné, mint Orbán – feltéve persze, hogy a Nyugatnak valóban egy demokratizálódó és nyugatibb Magyarország az érdeke, és nem az, hogy tartósan gyarmati függésben maradjon az ország, illetve az EU-ban ujjal mutogatva az orbáni rezsim antidemokratikusságára könnyen lehessen legitimálni a vezető nyugati országokban megfigyelhető aggasztóan antidemokratikus tendenciákat.

Mert ugye Orbánhoz képest a francia, német, holland, belga stb. polgárnak még mindig sokkal demokratikusabbnak fog tűnni az, amit saját parlamentjében és országában lát – akkor is, ha egyébként a kormányok náluk is világcégek túszaivá és kiszolgálóivá válnak éppen.

Erre a szerepre pedig sajnos alkalmasabb nyugati szempontból egy Orbán, mint Márki-Zay... de terjedjen ki a reményünk arra is, hogy hátha mégis a nyugati alapértékek képviselete és jobb érvényesülése lesz a fő nyugati szempont Magyarországot illetően.

A reményben nagy erő van, ami akár félelmetes is lehet, amikor például forradalmakat generál. Mert a remény mindig valamilyen alapvető változás reménye, amiben tömegek képesek hinni. Azt azonban a történelem számos példája bizonyította, hogy a reményt elfojtani, tartósan megtörni nem lehet, ha egyszer elég erősen utat tör magának és eléri a kritikus tömeget a bázisa. A felébredt reményt még forradalmak és szabadságharcok vérbefojtásával sem lehetett megállítani, amire a legújabbkori magyar történelemben is volt példa.

Márki-Zaynak a jelek szerint sikerült egy ilyen futótűzként terjedő reményt kelteni és sikerre vinni az előválasztásokon, bár egyelőre csak az ellenzéki pártok szavazótáborát tudta maga mögé állítani, és ma még nem tudhatjuk, hogy mennyire sikerül a passzív és politikailag kevéssé tudatos tömegeket is megszólítania. Az azonban egészen biztos, hogy jelenleg egyedül Márki-Zay révén valósulhat meg olyan átalakulás a magyar politikában, mely lehetővé tenné a harminc éve elmaradt és elcsalt rendszerváltás megvalósulását. Elsősorban ennek reménye az, ami miatt a polgári demokrácia, a jogállam, a piacgazdaság és a valós európaiság iránt elkötelezett minden magyar polgárnak elemi érdeke és alapvető erkölcsi kötelessége aktív részvételével támogatni ezt a folyamatot.

Kardos Gábor

Filozófus, borkereskedő, a Balatoni Kör egyik alapítója.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek