Nem kiakadni kell az előválasztási kakasviadalon, hanem üdvözölni, hogy végre önazonos politikusokat látunk küzdeni

Szerdán mindössze annyi történt, hogy az a fals kép, amit az ellenzék újra és újra megpróbál kialakítani magáról, miszerint a résztvevők igazából már nem is annyira politikusok, mintsem családtagok, újfent összeomlott, és most ki hörögve, ki vállvonogatva, ki röhögve szembesül a ténnyel: a politikusok azt teszik, amit szoktak, politikuskodnak.

„Ez már tragikomédia! Szomorú!” „Remek ez a sok beképzelt önjelölt. Semmi önkontrolljuk nincs?” „Orbánt kell legyőzni, nem egymást!” – ilyen és ehhez hasonló kommentek tömkelegét látni a szerdai híradások alatt, amikor is borult a bili, és a nap végére kimondatott: az eleve három résztvevőre kalibrált ellenzéki előválasztás második fordulójára hárman fognak rajtvonalhoz állni, és sem Karácsony Gergely, sem Márki-Zay Péter nem fog visszalépni a másik javára Dobrev Klárával szemben.

Ami ebben a történetben szerintem szomorú, az nem az, hogy a fenti két szereplőnek nem sikerült megegyeznie, hanem az, hogy ennek ilyen meglepő, egyenesen letaglózó hírnek kell lennie sokak szemében. Ennek oka, hogy a már 2013-14 óta mantraszerűen összefogást követelő ellenzéki közvélemény a pártok szíves asszisztálásával (amire még kitérek)

belekergette magát abba a csapdába, hogy ennek nem így kellett volna történnie, hogy mindaz, amit most látunk, a politika nem természetes állapota – holott az. 

Sokszor hallottuk az elmúlt hónapokban, meg ezelőtt jó pár évvel is már, hogy az ellenzék attól más, mint a Fidesz, hogy itt lehet vitázni (nem mintha a Fideszen belül ne lennének kőkemény viták, erről háttérben szoktak beszélni maguk a kormánypárti politikusok is), de a nap végén megállapodunk, és egy irányba evezünk (ugyanezt csinálja egyébként a Fidesz is, csak a külvilág felé általában sokkal kevésbé látványosan).

Ez a kormány-ellenzéket szembeállító, ellenzéki narratíva önmagában színtisztán csak hülyeség, de még nem bűn: a bűn az, hogy az ellenzék erre még rá is kontrázott, és vette magának a bátorságot ahhoz, hogy a politikai érdekszövetségüket egy alapvetően nem politikai fogalommal mossa össze: a család fogalmával. Milliószor vont már párhuzamot millió ellenzéki politikus maguk és a család között: a családban is veszekednek néha az emberek, aztán kibékülnek, és mennek tovább, akárcsak az ellenzék – hangzik az önjellemző narratíva.  

Ha van bűne az ellenzéknek a saját választóközönségével szemben, az ennek a hamis képnek a sulykolása és megszilárdítása, nem az, hogy az előválasztási második forduló előtt két szereplőnek nem sikerült egyezségre jutnia.

A probléma a most kialakult helyzettel ugyanis az, hogy ebbe a mesterségesen generált családképbe nem fér bele az, hogy a „család” két tagja, Karácsony Gergely és Márki-Zay Péter nem tudott kibékülni – rendkívül disszonáns módon egyébként a „család” egy harmadik tagja, Dobrev Klára ellenében.

Szerdán tehát mindössze annyi történt, hogy

az a fals kép, amit az ellenzék újra és újra megpróbál kialakítani magáról, minszerint a résztvevők igazából már nem is annyira politikusok, mintsem családtagok, újfent összeomlott, és most ki hörögve, ki vállvonogatva, ki röhögve szembesül a ténnyel: a politikusok azt teszik, amit szoktak, politikuskodnak.

A politikusok pedig természetszerűleg helyezkednek, konfrontálódnak, saját maguk érdekeit nézve tárgyalnak, vagy állnak fel éppen a tárgyalóasztaltól, próbálják a másikat sarokba szorítani retorikai eszközökkel, közvélemény-kutatási és választási eredményekkel, meg bármivel, ami csak az eszükbe jut. És ha mindezekkel nem éri el senki sem a kívánt célt, akkor azt a bizonyos csónakot megpróbálják erőből a nekik kedvező irányba kormányozni, remélve, hogy a másik bicepsze nem fogja bírni a strapát.

Most itt vagyunk tehát egy politikai értelemben teljesen hétköznapi, normális szituációban: a második fordulóba jutott három politikus némi kacskaringó után elfoglalta a helyét az evezőlapátoknál, és október 10-16. között lemeccselik, hogy kinek a bicepsze az erősebb.

Persze a család delejes képébe beleszerelmesedett választók még titkon reménykedhetnek, hogy Karácsony vagy Márki-Zay az utolsó pillanatban visszalép, de ez aligha fog megtörténni.

Karácsony mögött ott van a tudat, hogy egy előválasztást és egy főpolgármester-választást már megnyert, erősíti egy széles pártszövetség, és majdnem 170 ezer szavazó, aki őt támogatta az első fordulóban – míg ezzel szemben Márki-Zay fel tud mutatni egy időközi és egy rendes önkormányzati választási győzelmet egy előzetesen fideszesnek elkönyvelt településen, valamint az előválasztás első fordulójának eredményét az értelmezésében felülíró közvélemény-kutatási eredményeket.

Ráadásul mind Karácsonyt, mind Márki-Zayt körüllengi a saját szavazótábora részéről egyfajta messiásváró érzület, amiből mindkét politikus egója táplálkozhat.

Most tehát úgy tűnik, mindenki kipakolta az asztalra azokat a kártyákat, amik a kezében voltak, és jelenlegi tudásunk alapján nem látni olyan erős ütőkártyát, amit a szombati visszalépési határidőig kijátszhatnának, és ami annyira újrarendezhetné a táblát, hogy egyik vagy másik felet kirobbantsa a mostani pozíciójából.

Így pedig vasárnaptól minden bizonnyal azt láthatjuk majd, hogy a negédes családi mézesmázat végre valahára magukról ledobó politikusok politikai csatát vívnak a választók bizalmáért.

És jól teszik! Hiszen erről szólt valójában mindig is az előválasztás!

Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!