Menekülés a kolumbiai őstermészetbe

Szerző: Kömlődi Ferenc
2021.10.03. 14:34

Minden út Bogotába vezet, és minden út Bogotából vezet valahova. A világ legmagasabb pálmafái, a Cocora-völgy után a földkerekség talán legszebb folyója, a sötétvörösben, világoszöldben és még öt másik színben pompázó Caño Cristales az örökkévalóságról, a szavak erőtlenségéről gondolkoztat el. Kolumbiai hétköznapok. Szerelem koronavírus idején, II. évad, harmadik rész!

Menekülés a kolumbiai őstermészetbe

A Bogotától északnyugatra, az ország egyik legfőbb exporttermékéről (a másik a kokain) elnevezett Kávéövezetben, kétezer méteres szubtrópusi fennsíkon fekvő Quindio megye leglátogatottabb települése, a hétezer lakosú Salento ugyanúgy megbabonázza az utazót, mint a hasonló méretű boyacái Mongui.

Konkrétabb párhuzam, hogy mindkettő közelében különleges a táj, a Páramo de Oceta magasföld, illetve az 1980 óta Kolumbia nemzeti fájának számító, a világ legmagasabb, nem egyszer hatvan méterre nőtt viaszpálmáiról (Ceroxylon quindiuense) ismert Cocora-völgy vonzza magához a nagyvárosokból kiszakadni vágyókat.

Miután szeptember tizenkettedikén, egy kellemes vasárnap délután Villa de Leivából visszabuszoztam Bogotába, másnap bementem a Magyar Nagykövetségre, találkoztam dr. Beck András konzullal, aki tavaly sokat segített a hosszúra nyúlt cartagenai karantént lezáró hazaút megszervezésében – a járvány kezdeti szakaszában távolban ragadt magyarok csak a helyi külképviseletek közreműködésével tudtak európai mentőjáratokra jegyet és helyet szerezni. Ez volt a szigorú szabály. Régi ismerősként üdvözöltük egymást, és ha már ott jártam – mivel a külképviseletek kormányablakként is funkcionálnak – megcsináltattam az ügyfélkapumat is. Azért kellett, mert mindig elfelejtem a jelszót, most talán nem fogom, mert fel is írták. Talán tényleg nem fogom.

Chapineróból megint nem mozdultam ki, Bogotá ráér, a gyarmati idők mementóját, a Candelariát (és a Botero múzeumot) majd az utolsó fővárosi tartózkodásom alatt, október elején nézem meg ismét. Irdatlan nagy város, elvileg tíz-, venezuelai menekültekkel együtt inkább tizenegymillióan lakják – az északi negyedekkel semmi gond, Chapinero elitebb részei angol kisvárosokra emlékeztetnek, középen a Candelaria, utána jönnek a kifelé haladva egyre szegényedő, veszélyesebb és favellákban végződő déli részek. A jelen Bogotája részben a döbbenetes posztmodernkori népvándorlás terméke – a Maduro-birodalomhoz közeli megyékben, az országutak mentén komplett venéz családok tartanak gyalogosan a szebb jövő reményében a kolumbiai főváros, esetleg még távolabbi célpontok felé.

A suttogó, de mindig hangos propaganda szerint a bűnözési statisztikákat is növelik rendesen, bár erről megoszlanak a vélemények, és a politikai korrektség bajnokai rögtön támadásba lendülnek, ha valaki csak utalás szintjén is felveti a témát, jó szívességet téve a széljobb erőknek, hogy kedvükre szíthassák a gyűlöletet.

Ismerős recept, otthon is lenne rá igény, csak korrekték még nem elég, széljobbék pedig túl erősek hozzá.

A szomszéd országban uralkodó állapotok, a humanitárius katasztrófa a kontinensen a koronavírus-járványból lassan kikecmergő Kolumbiát érintik leginkább, és ez a válság nagyságrendekkel súlyosabb, mint a 2015 óta jól megfontolt politikai nyerészkedésből folyamatosan Magyarországra vizionált, a hazai társadalom arra fogékony rétegeivel máig bekajáltatható közel-keleti/észak-afrikai hullámok. Kíméletlen valóság az egyik, létező alapokra gondosan felépített dezinformáció a másik.

Égig érő pálmák

Bogotából nem indul közvetlen buszjárat Salentóba, ezért szeptember tizennegyedikén már délelőtt fél tízkor elindultam az egyik közeli nagyvárosba, Pereirába. Elvileg hét óra – egyszer egy sofőr ennyi idő alatt tehette meg a hegyes-szerpentines, helyenként vadregényes, máskor többkilométeres dugókkal teli andoki utat, és azóta tuti, ő a referenciapont –, a valóságban sokkal hosszabb ideig tart.

Este nyolcra futottam be Pereirába, busz már nem ment Salentóba, kénytelen voltam taxizni egy órát, hogy fél tízkor hullafáradtan beessek a szállásra. A recepciós gyorsan leszögezte: hülyeséget csináltam, mert Pereira helyett a jóval közelibb megyeszékhelyen, Armeniában kellett volna leszállnom.

A két kétszáz-kétszázötvenezres városban egyébként semmi látnivaló nincs, teljesen jellegtelenek, átutazás közben egyetlen épület nem szúrt szemet; nem fotóztam, mert nem volt, mit. Lepusztultság a köbön.

A meredek utcákkal teli Salentóban annál többet kattogtattam az iPhone-t. 1842-ben, jóval a függetlenség kivívása után alapították, így semmi nem utal a gyarmati múltra, a főtéren árválkodó Bolivar-szobor az azt lezáró dicsőséges függetlenségi háborúk, a pueblo pedig, mint például az Antioquia megyei Guatape, a színpompás kolumbiai klasszicizmus élő mementója. Egy-, maximum kétszintes lakóházak, különleges mintázatokkal gazdagon díszitett famíves ajtók, erkélyek, virágok, a padokon a házakat lakó családok neve – egykor csak ők ülhettek rájuk. A főutca végén kilátóhoz vezetnek a lépcsők, több mint kétszázat megmászva órákig gyönyörködhetünk a látványban. Salento ugyan még hosszúnadrágos, de már nem fagyos, nem a hideg Mongui, nem az örökké hűvös Bogotá.

A Cocora-völgybe második világháborús amerikai filmekben látott dzsipekkel visznek fel mindenkit.

Maga a Cocora egy, a Kolumbusz előtti időkben aranymívességükről ismert quimbayai indián hercegnő neve volt, és vízicsillagot (annyira szépen hangzik, hogy álljon itt spanyolul is: estrella de agua) jelent.

A kirándulás előtt a kolumbiai magyar közösség egyik oszlopos tagjával, az életében először, pont velem egyidőben Salentóba látogató Julio Schmidttel és kolumbiai-kolumbiai feleségével találkoztam (nem véletlenül, mert András, a konzul szólt mindkettőnknek: hogyha van kedvünk, akár össze is futhatnánk, és volt kedv hozzá)... Szülei 1956 után vándoroltak ki, ő már itt született, számítógép-mérnökként dolgozott, és ment nyugdíjba másod- vagy sokadállásban pedig a délamerikai országba látogató magyar hírességeknek, például Törőcsik Marinak és Garas Dezsőnek is tolmácsolt.

Szenzációs történetmesélő, szenzációs sztorikkal. Most a Boyacához hasonlóan szintén „békesziget” Quindiót és a Kávéövezetet járták be. A kávéültetvények nagyon érdekesek – mondta, de ha soha nem iszol kávét, felesleges elmenned. Csak kávéfogyasztók élvezik, másoknak érdektelen végignézni, hogy hogyan készül az ital.

Kellemes lazacpisztráng ebéd után elköszöntünk egymástól, sokadmagammal felpattantam egy dzsipre, és félóra döcögés után, verőfényes napsütésben megérkeztünk az égbe szökő és a Cocora patak kristálytiszta vizéből táplálkozó, csak 2400 és 3200 méter között élő, ritka pálmafák egészen szürreális látványát nyújtó, de sajna egyre turistásabb-vurstlisabb helyszínre, ahol hamarosan Disney-rajzfilmet forgatnak, előkészítve a Salentóba tóduló amerikai turistacsapatoknak és minden csudaszépnek, ami általában velük jár. Jobb, hogy most jártam a Cocora-völgyben, és nem egy év múlva fogok, mert inkább egy lightos, de annál hangosabb kolumbiai zsibvásár, mint az egyen-személytelen Made in USA változat.

Az éghajlatváltozás miatt az utóbbi évtizedekben jelentősen csökkent a fák száma, igyekeznek is megállítani a baljós folyamatot, divat lett az ökoturizmus, s ha akarjuk, a völgy egyes részeit például lóval járhatjuk be.

2015-ben, a déli San Agustínban ültem utoljára lóháton, mert a legszínesebb prekolumbiánus szobrokat csak úgy lehetett megnézni, most viszont cseppet sem hiányzott. Inkább magányos pontokat keresve, kontemplálódtam – mert a karcsú viaszpálmák látványával sem lehetett betelni, kell hozzá a csend, elvonulás, kikapcsolás, hogy maximálisan átéld, és teljesen átadd magad neki.

Az akár egy napon belül drámaian változó időjárás jeleként, a közelgő vihar elől visszamenekültem Salentóba. Még két napot töltöttem ott, majd harmadszorra is befutottam Bogotába – most az 1990-es évek végén földrengés által ledózerolt Armenián keresztül, de sajnos így sem rövidült le az út. A nosztalgia jegyében a mára elfeledett glamour-évtizedből, a hetvenesekből saját készítésű diszkóválogatást hallgattam végig, és közben – nem mintha valami köze lenne, mondjuk Giorgio Moroderhez –, sokadszorra felsejlett egy város képe. Egyre többet gondolok rá, izgatottan várom a viszontlátást, pedig még több kört lefutok Kolumbiában, mire október közepén odaérek. Hiányzik Cartagena.

A természet hétszínű csodája

Bogotában az ott töltött újabb másfél nap alatt igyekeztem kipihenni magam – nem sikerült –, megcsináltam néhány melót; egyik sem helyhez kötött, a világ bármely pontjáról elvégezhető, csak legyen internetkapcsolat. Egyre többen szokunk bele a digitálisnomád-létbe, és ez így van rendjén.

Kikapcsolódásként, szombat este elmentem a Cevicheria Centralba, karibi tiraditót és perui cevichét ettem. Örök igazság, hogy cevichét, tiraditót, leche de tigrét meleg ízekkel csak elrontani lehet, mert hiába finomak azok az ízek, mint például a karibi tiraditóba csempészett sült banán, kiölik a lényeget, sehogysem passzolnak az alapból friss kajákhoz.

Az étteremből kiszédelegve viszont csak kapkodtam a fejem, hogy a tízfokos hűvösben is mennyire beindul a bogotái ifjúság, nekivetkőznek a bulizni vágyó csajok, szilikoncici-parádé a köbön, klubbejáratok előtt kígyóznak a sorok, tülkölnek a taxisok, pokoli a ricsaj.

Közben majdnem mindenki maszkban, mert a vidékkel ellentétben a fővárosiak úgy tűnik, igyekeznek betartani a járványügyi előírásokat. Maximum nem kapnak levegőt.

Vasárnap ki sem mozdultam a hotelből, majd hétfő reggel hatra a reptér melletti Terpel-benzinkúthoz mentem találkozóra, onnan indult négynapos, hároméjszakás szervezett túra egy egészen különleges helyre, az Andokon túli, tehát forró és fülledt délkeleti Meta megyébe, a csak május és december tizenötödike között látogatható „világ legszebb folyójához”, a Guayabero folyóhoz tartozó és Kolumbián kívül alig ismert hétszínű Caño Cristaleshez – zuhatagok, vízesések, patakok drámai egymásutánjához –, a jellegzetesen Isten háta mögötti, ennek megfelelően Bogotához képest mínusz negyven év és szórakoztatóan bumfordi La Macarena városkával azonos nevű hegységgel (Sierra de la Macarena), egyedi ökoszisztémát alkotó természetvédelmi park elsőszámú attrakciójához. Az Orinoco-medence végtelen zöld síkságai, az Andok zord kordillérái, az amazóniai őserdő és a guyanai bozótok sajátos keveréke, elképesztő színvilággal, teknősökkel, különös madarakkal. Számszerűsítve: a nemzeti park 420 madár-, tíz kétéltű-, 43 hüllőfajnak, 8 főemlősnek és sok-sok halnak ad otthont.

A nem egészen száz kilométer hosszú és a legszélesebb részein is húsz méternél keskenyebb „istenek folyója”, „a hét szín folyója”, a „szivárvány folyója”, azaz Caño Cristales csak 2017 óta és kizárólag szervezett túrával látogatható, ennek megfelelően borsosak az árak. Szerencsém volt, mert hetekkel korábban kaptam egy csak spanyol nyelvű, de abszolút használható linket, felvettem a céggel a kapcsolatot, és bogotái odavissza repüléssel, egyszemélyes hotelszobás szállással, kiváló ellátással, vezetővel, felejthető kulturális programmal stb. megúsztam 190 ezer forintból.

Simán lehetett volna a duplája, triplája is, határ a csillagos ég, pedig turisták még alig vannak, én is végig bogotáiakkal jártam a vizeket, másztam négykézláb a vizezések melletti csúszós sziklákat. Állítólag augusztusban jártak arrafelé európaiak, most viszont rajtam kívül senki.

A természetvédelmi parkot a legprózaibb és legkolumbiaibb okból zárták be hosszú időre: Meta megyének ez, a déli része sokáig annyira a szélsőbaloldali gerillák, a FARC felségterületének számított, hogy a főhadiszállásukat is errefelé alakították ki.

A lázadók hatalmukat a helyi lakosság felett is élvezettel gyakorolták, a campesinók az 1970-es években még marihuánatermesztéssel, az 1980-asaktól, hallgatva az idők szavára, már a kokain-alapanyag – de azzal nem azonos! – kokacserjével foglalkoztak. Mindenfelé teljesen legálisan kínálgatnak is egy állítólag nagyon gyógyító hatású marihuána-kokakeverék folyadékot.

A kolumbiai hadsereg 2010-ben megölte a FARC katonai vezetőjét, a kormányzati körökben a terror szinonimájaként emlegetett Jorge Briceño Suarezt (mozgalmi nevén Mono Jojoy-t), és elkezdték nyitogatni a kapukat, teljes nyitásra viszont a 2016-ban, az utóbbi évtizedek legrealistább kolumbiai politikusa, Santos elnök és a Timochenko művésznevet használó FARC-vezető, Rodrigo Londoño Echeverri közötti békeszerződést követő hónapokig kellett várni.

Az aláírásokkal négy és fél évtized gyilkolászásának és a társadalmat sajnos máig megosztó ellentéteknek vetettek elvileg véget.

A nemzeti park most nyugodt és veszélytelen, a drámai közelmúltra csak a mosolygós, de szigorúan gépfegyveres katonák jelenléte, a helytörténeti múzeum drogtablói és a zöld turizmus bizniszbe beszállt, többek között idegenvezetőként dolgozó egykori gerillák emlékeztetnek. Sajnos az erősen jobboldali Duque elnök ott tesz be a békeszerződés gördülékeny megvalósulásának, ahol lehet, így a FARC lassan, de biztosan új erőre kap, a másik szélbalos gerillaszervezet, az ELN pedig soha nem tette le a fegyvert.

Irány a trópusokra

Politikusok és gerillák azonban efemerek, majdnem mind Ady percemberkéi. A feledés túlélői lehetnének, ha lenne rá tehetségük, de nincs, ezzel szemben, a valóban hétszínű, az emlékezetbe mégis főként a jellegzetes sötétvörösben, esetleg világoszöldben örökre bevésődő Caño Cristales időtlen, talán már giccsesen szép. A tényleg kristálytiszta vízben változatos színes növények élnek, legtipikusabb az örvényvirágfélék családjába tartozó, emblematikus sötétvörös Macarenia clavigera; a meder szeptembertől többféle színben pompázik. A hét szín a sötétvörös, rózsaszín, sárga és zöld növényekből, a lefolyó fekete dzsungelvízből, a felületen visszatükröződő égkékből, a vízesések fehér habjából áll össze.

Caño Cristales újabb tökéletes bizonyíték, hogy giccset és magasművészetet csak paraszthajszálak választják el egymástól, most pont jófelé billen az inga, hibátlan munkát végzett a természet. A tökély bizonyos szintjén túli valóságra nincsenek szavak, ez a vizualitás leírhatatlan, úgy ahogy van, a képkorszaknak és az Instagramnak találták ki.

Caño Cristales szépsége túllépi ezeket a határokat is, minden szint felett áll. Utolsó reggel egy kilátóban állva, reménykedtem, hogy a távolban meglátom az Orinocót, helyette azonban napfelkeltét és végtelen zöld mezőket kaptunk. Koradélután a vicces reptérről még viccesebb, körülbelül húszszemélyes géppel repültünk vissza az egy órára lévő Bogotába.

Péntek hajnalban öt perc alatt online le-előszavaztam: miniszterelnök-jelöltként Márki-Zay Péterre – nem vagyok jobboldali, Karácsonnyal sincs gondom, de MZP a legkevésbé politikus alkat, és mond értelmeseket is –, 12. kerületiként, egyéni képviselőjelöltként pedig Hajnal Miklósra.

Abszolút gördülékenyen ment, második körben is voksolok, aztán áprilisig viszlát magyar belpolitika, jól meg leszek nélküled.

Nagyon most sem követem, hogy mi történik a világban. Minek, ha egy hétszínű folyó sokkal többet ad, mélyebb érzéseket hoz felszínre, mint a bolygó összes politikusa együtt, ugyanabban a népi zenekarban, persze ki disszonánsabb, ki kevésbé az.

Szavazás után ismét az El Dorado reptérre mentem, fogok még néhányszor, és La Macarenánál is trópusibb desztináció, a gyéren lakott Amazonas megye csak légi és vízi úton megközelíthető, minden kolumbiai nagyvárostól távoli, Peruval és Brazíliával határos székhelye, az Egyenlítő alatti Leticia felé vettem az irányt.

KÉPEK: Kömlődi Ferenc

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek