Az előválasztási fiaskó azt mutatta meg, mennyire hasonlít az ellenzék a Fideszre

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2021.09.21. 07:32

A Fidesz nem 2010 után vált bolsevik mentalitású szektává. Hanem még ellenzékben.

Hétfőn sikerült az előválasztás 1.2-es debuggolt verzióját többé-kevésbé sikeresen üzemeltetni. Meg akartam várni ezt a napot ezzel a cikkel. Mert céltalanul gúnyolódni, vagy vádaskodni, sót szórni a sebekbe nem sok értelme van. A tanulságokat viszont muszáj lesz levonni. Illetve lenne. Mert most nagyon nem efelé tartunk.

Bármilyen csábítón is riszálja magát a gondolat, a tanulság nem az, hogy „az ellenzék egy előválasztást sem tud lebonyolítani, tehát az ország vezetésére is alkalmatlanok”. Egyrészt, mert minden jel szerint végül le fogják bonyolítani. Másrészt – és ez a fontosabb –, mert az elmúlt napokban elsősorban nem az derült ki, mennyivel töketlenebbek a Fidesznél – hanem az, hogy mentalitásukban, reflexeikben mennyire hasonlítanak rájuk.

A NER legfontosabb szellemi sarokkövei közé tartozik, hogy a kudarc valójában siker, ha mégis kudarc, akkor mások tehetnek róla, tehát a rendszer részéről felelőse nincs és nem is lehet.

Számtalan ilyen perverz válságmenedzselés eszünkbe juthat az elmúlt évekből, de a legegyszerűbb, ha azt idézzük fel, amely a legnyilvánvalóbban párhuzamba állítható a pénteken történtekkel.

A kormány gigantikus sikerpropaganda-hadjáratot épített arra, hogy a koronavírus elleni oltási folyamat tavasszal nálunk haladt az egyik leggyorsabban Európában. Ennek az első egy-két hónapban volt is valóságalapja, a történetet azóta jócskán árnyalja, hogy később lemaradtunk az oltásversenyben, és kételyek merültek fel a kínai vakcina hatékonyságát illetően is. A kibertérben azonban már az elején sem sikerült elkerülni a fiaskót. A oltásregisztrációs honlap az első napon földbe állt, s ez április végén még egyszer megismétlődött. Az előző hónapokban több esetben is komoly zavarok jelentkeztek különböző kormányzati portálok, vagy a KRÉTA működésében. 2020. novembere és 2021 áprilisa között összesen hat ilyen incidens volt.

A hivatalos magyarázat minden egyes alkalommal ugyanaz volt: az érintett oldalak ellen „összehangolt rosszindulatú kibertámadás” zajlott. Minden eset után elhangzott az is: a támadást visszaverték, a megfelelő óvintézkedéseket megtették. Aztán valahogy mégis újra, meg újra ugyanaz történt. A felszín hangosan fecsegett a „külföldi hackerekről”, és a kemény hatósági ellenlépésekről – ám a mély gondosan hallgatott róla, hogy az óvintézkedések valóban „megfelelőek” voltak-e, és ha nem, akkor ezért ki is a felelős.

A támadások elkövetőiről azóta sem tudunk semmit, és igazából arra se láttunk semmilyen kézzelfogható bizonyítékot, hogy valójában megtörténtek. Aki ezeket firtatta, rögvest a vírus oldalára átállt áruló, a magyar egészségügy hősies küzdelmét lefitymáló károgó lett a kormányzati kommunikációban.

Egészen pontosan ugyanezt láttuk az elmúlt napokban az előválasztás kapcsán is. Kezdődött a „hatalmas sikerrel”, amelynek nyomán lehalt a rendszer, mert még a szervezők sem számítottak ennyi szavazóra. Aztán folytatódott a „túlterheléses támadással”, amelyet persze ezúttal is idegenek – kínaiak – követtek el, mögöttük pedig ott áll maga a kormány. Mindezt az támasztja alá megkérdőjelezhetetlenül, hogy „a Fidesz retteg az előválasztástól”. Aki ezen túl bármilyen más, akár csak közvetett bizonyítékot, vagy plusz információmorzsát várna, aki ezt az egész kerek sztorit nem hiszi el bemondásra, vagy akár csak felvetni meri a szervezők felelősségét – az az ellenzéki nyilvánosság-buborékban egy másodperc alatt lett a Fidesz oldalára átállt áruló, a magyar ellenzék hősies küzdelmét lefitymáló károgó.

De ezt csóró ellenzéki pártok és önkéntesek szervezték!”

Azon túl, hogy ez egy az egyben az a szektás közéleti saria-bíráskodás, amellyel a NER több mint egy évtizede mérgezi ezt az országot, az ellenzéki szimpatizánsok éppen azt adják fel ezzel, amit a hatalommal szemben akarnak visszaperelni: a szabad állampolgári öntudatot. Az ugyanis mindig, minden esetben bizonyítékokkal alátámasztott magyarázatot és a felelősség egyértelmű vállalását várja el minden egyes politikai szereplőtől. És ez alól nem lehet kibúvó sem az ellenzéki pozíció, sem az önkénteskedés.

Először is, szögezzük le: az előválasztás költségeit elsöprő részben pontosan ugyanúgy közpénzből fedezik, mint az országgyűlési választásokét. Persze sokkal kevesebből, de a részt vevők, illetve a szavazási helyszínek száma is töredéke az országos voksolásnak. A részt vevő pártok szeptember eleji közleménye szerint összesen 130 millió forintot szánnak erre a célra, amely legfeljebb 160 millióig növelhető. Adományokból eddig kétmilliónál is kevesebb folyt be. A pártok pénze szinte teljes egészében állami támogatásból – vagyis a mi adóforintjainkból – származik. Pontosan ugyanúgy jogunk van számon kérni, mire és hogyan költik, mint a kormányzatot. Akár azt a kérdést is nekik szegezhetjük, hogy, ha egyik pártigazgatójuk saját bevallása szerint az előválasztási kampányra, vagyis az egymást közti versengésre nagyjából egymilliárdot költenek (bár a konkrét számokról egyedül Márki-Zay Péter volt hajlandó beszámolni), akkor

esetleg magára a lebonyolításra is juthatott volna egy kicsivel nagyobb keret. Így talán megelőzhetőek lettek volna a technikai problémák, s, ha valóban hackerek rontottak rá a rendszerre, azt is nagyobb eséllyel védhették volna ki.

Vitathatatlan tény, hogy az előválasztás lebonyolításában komoly szerepet vállalnak önkéntesek is. Aki ma Magyarországon bármilyen formában ellenszolgáltatás nélkül közéleti szerepet vállal – különösen a rezsimmel szemben – az mindenekelőtt köszönetet és megbecsülést érdemel. Ezzel a köszönettel és megbecsüléssel együtt azonban szétválaszthatatlanul, egy csomagban jár a felelősség is. Ha valaki ingyen, saját szabadidejét feláldozva felújít egy játszóteret, ahol aztán az első napon eltörik a mászóka és leszakad a hinta, nem vonhatja meg a vállát, hogy „hát önkéntes meló volt”.

Márpedig itt nem babra megy a játék. Az előválasztáson sok ezer honfitársunk bízza rá a szervezőkre az adatait – köztük talán a legérzékenyebb információt: hogy kire szavaz, és, hogy egyáltalán a kormánnyal szemben foglal állást. Egy olyan országban, ahol Facebook-kommentek, sőt lájkok alapján fenyítenek be, vagy egyenesen rúgnak ki embereket, a legalapvetőbb elvárás, hogy illetéktelenek még arról se értesülhessenek, hogy ki vett részt az ellenzéki előválasztáson. (A Civil Választási Bizottság elnöke, Magyar György azt állítja, adatlopás nem történt. Ez remek hír – már, ha hiszünk a magyar közéletből valamiért kirobbanthatatlan hobbipolitikusnak, aki szombaton még arról beszélt, hogy a leadott szavazatok is elvesztek.)

Nincs a világon olyan hatalom, amelynek a számára ne lenne hatalmas kincs azoknak az összegyűjtött listája, akik biztosan utálják őket. A jelenlegi magyarországi hatalom meg olyan, amelyről minimum sejthetjük, hogy mindenre képes ezeknek az infóknak a megszerzéséért, vagy akár csak az előválasztási folyamat megakasztásáért. A hackertámadás tehát simán lehet valóságos is (ettől még jogosan várjuk el az ellenzéktől, hogy bizonyítékokkal is álljon elő). Csakhogy ez egy olyan fenyegetés, amelyre az első pillanattól kezdve számítani és készülni kellett volna.

Most nem mindegy? Még úgyis ellenzékben vannak!”

Persze a hackerkedés története éppen arról szól, hogy a rendszerekbe betörni vágyók igyekeznek egy lépéssel a rendszereket védők előtt járni. Ha most is így történt, az messze nem példátlan, vagy szégyenletes hiba – de attól még hiba. Amelyért a szervezők és a részt vevő pártok bocsánatkéréssel tartoznak azoknak, akik hiába kerekedtek fel, hiába álltak sorba, nem tudtak szavazni pénteken.

Ilyen gesztust eddig legfeljebb néhány helyi jelölttől láthattunk, meg egy EP-képviselőtől (világnézeti és párthovatartozástól függetlenül őket azért jegyezzük meg, mint egy valóban élhető politikai kultúra megteremtésének halvány reménységeit). Az ellenzéki pártok vezetői és a szervezők csupán az öklüket rázták a vélt vagy valós hackerek és megbízóik felé – a technikai kudarc, vagy támadás áldozatai, a szavazók számára csupán annyi volt a mondanivalójuk, hogy tartsanak ki türelemmel. Ujhelyi István szocialista EP-képviselő még oda is böffentett egy öblöset a „kisujjeltartós fotel-ellenzékieknek”, hogy „hiába finnyáskodnak”.

Nos, e finnyáskodás hiábavalósága felől sajnos meg lehetünk győződve, de, ha a politikusok szívesen el is kussoltatnának bennünket, azért jó lenne, ha legalább mi szavazók megértenénk:

vannak olyan jelenségek, amelyektől nem csak a kisujjunkat kéne eltartanunk, de a lehető legmesszebbre kell hajítanunk magunktól. És ezek soha nem kormányon jelentkeznek először, hanem mindig ellenzékben.

A Fidesz nem 2010 után vált bolsevik mentalitású szektává. Hanem még ellenzékben. Akkor, amikor a vezetők felelősségét két egymást követő választási bukás után is eretnekség volt felvetni, amikor minden kudarcért a másik oldal és az idegenek ármánykodásait okolták, amikor az egy zászló alá begyűrt egy táborban minden kritikus hangot árulásnak kiáltottak, és amikor tabuvá tettek két szót: „elismerem” és „elnézést kérek”. A politikai feketemágia ugyanis azt tanítja, hogy ezek a gyengeség jelei, és győzni csak az tud, aki ezt a két kifejezést elfelejti.

De sikerült?”

Persze, erre könnyen rávághatjuk Kovács Zoltán hallhatatlan szavait: „de sikerült?” Igen, sikerült. Sikerült három cikluson át hatalmon maradni. Sikerült tégláról téglára, szinte az alapokig lebontani a jogállamot. Sikerült elvenni a nemzeti vagyon nemzeti jellegét, és az állam államjellegét. Sikerült a hazánkból egy közepesen szarul működő Zrt-t csinálniuk. Sikerült maguktól messzire kergetni és még az után is tovább űzni az önálló vélemény halálos bűnébe esőket. És ezzel sikerült egy olyan fanatikus szektát teremteniük maguk körül, amely mindennek ellenére is a szuverenitás és a kereszténység hős védelmezőiként tekint rájuk.

Szóval igen, ez sikerült. És, ha most az „eltartott kisujjú finnyáskodás” jegyében magyarázatot, bizonyítékot, és felelősséget firtatókat máglyára veti a Szent Demokratikus Inkvizíció, akkor talán az ellenzéknek is sikerül ugyanez. Vagy legalább annyi, hogy az ellenzéki közbeszédet is szellemi atomsivataggá teszik. Akinek ez szimpatikus, annak jó utat a politikai Mad Max világába. De aki ennél kissé többre vágyik, annak most kéne észbe kapnia, és megkövetelnie az ellenzéki politikától azt, amit hatalomra kerülve már hiába kérünk majd számon rajtuk.

Balogh Gábor

Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek