Ahol Dél-Amerika függetlenné vált: kalandozások Boyacá megyében

Szerző: Kömlődi Ferenc
2021.09.14. 18:37

Boyacában egyszerre jelenik meg a koloniális múlt és az őstermészet: itt vált függetlenné Dél-Amerika, de prehistorikus dinoszaurusz-szörnyet is találtak itt. Megelevenedik a történelem, jön a belassulás – és akkor megszólal a csend.

Ahol Dél-Amerika függetlenné vált: kalandozások Boyacá megyében

Kolumbia középső részén, a szinte teljesen az Andokban elterülő, keleten Venezuelával határos Boyacá a hatalmas ország harminckét megyéjének egyike – a harmincharmadik Bogotá D.C.. A nekem zord, másoknak enyhe klímájú „Szabadság földje” fontos szerepet játszott a Simón Bolivar vezette Spanyolország elleni, 19. század eleji függetlenségi háborúban.

Több csatát, köztük az Új-Granada függetlenségét elhozó kétórás 1819. augusztus hetedikit is itt vívták meg, az egyik oldalon 2850, a másikon 2670 harcossal. A köztársaságpártiak vesztesége 17 halott és 53 sebesült, a királypártiaké száz halott, 150 sebesült volt, de 1600-an fogságba is estek közülük. Mai szemmel megmosolyogtató, hogy ilyen kis létszámú seregek csetepatéja milyen mértékben változtatta meg a történelem menetét – akkor és ott született meg az önálló Dél-Amerika. (Az 1717-ben alapított Új-granadai Alkirályság a mai Panama, Kolumbia, Venezuela és Ecuador területére terjedt ki.)

Labdamúzeum az ősi bazilika tőszomszédságában

Bogotából szeptember negyedikén, szombaton buszoztam egy sogamotói átszállással a 230 kilométerre lévő, alig ötezer lakosú, de háromezer méter feletti, a zordnál is zordabb éghajlatú, isten háta mögötti kisvárosba: az 1601-ben alapított, 1980-ban Boyacá legszebb települése címmel megadományozott Monguiba.

Ott is megállt az idő – a városka méretéhez képest hatalmas főterén a lakosságszámhoz egyértelműen túlméretezett Miasszonyunk bazilika és vele épületegyüttest alkotó ferences monostor, több szobor és az egyszerűségükben is magukkal ragadó házak díszelegne. Mind a koloniális múltból maradtak itt,

maga Bolivar is kiléphetne az egyik kapun, és talán túl modernnek tűnne a turisták által mostanság gyéren látogatott kolumbiai Hollókőn.

Az összehasonlítás nem tőlem származik, ketten is mondták, miután közöltem, hogy Monguiba megyek, mindkettőjük véleményére adok, most is igazuk volt. Nehéz megközelíthetősége miatt maradhatott ennyire egyben, mert ilyen magasban mégsem tombol a hódító, pusztító kedv, pedig az utóbbi közel két évszázadban kevés országban vívtak annyi polgárháborút és irtották akkora kedvvel egymást a derék honpolgárok, mint Kolumbiában. Boyacá ma mindenesetre a béke szigete, a városka bűbájos, a ponchos-kalapos helyiek a mindenki képzeletében élő tipikus andok-amerikai arcok: ötven éve pont ugyanígy nézhettek ki.

Helyiek.
Helyiek. Fotó: Kömlődi Ferenc

Koloniális szépsége mellett Mongui a labdáiról híres – már a főtéren hamar feltűnik a „pettyest” tartó kezet formáló szobor, balkonokról labdafüzérek lógnak le, a boltokban tele vannak velük, a bazilikától egy percre a labdamúzeum. Nem véletlen a felhajtás, mert közel húsz üzemben gyártják a játékszert, főként focihoz; a lakosság harmada él belőle. A kicsi múzeum szórakoztató, látunk benne egy csomó kosárlabdát is, Pelé, Diego Maradona mellett a játékospályafutása csúcsán délamerikai Gullitnek is hívott Carlos Valderrrama, a leghíresebb kolumbia focista fényképét, ügyesen kialakított retróműhelyt, történelmi fotókat. Amennyire kicsi, annyira ötletes és kihagyhatatlan, üde színfolt a történelmi díszletek között.

Az autentikus és nem turistáknak kitalált műidillbe a hűvös levegő mellett a maszkok látványa rondít bele, egyértelműen jelezve, hogy bármennyire hihetetlen, Mongui is a nagyvilág része, és a nagyvilágban valami nincs rendjén. Az ottaniak zöme betartja a szabályokat, hébe-hóba látható csak tapabocas nélküli arc. Járványügyileg Kolumbiában két hete 1500-2000 között az új megbetegedések száma, csökkenő tendencia, száz alatt a halálozás, ami utoljára tavaly júniusban volt ennyire alacsony. Oltásellenesekről változatlanul nem hallottam.

A szállásra érkezve, a kedves és segítőkész tulajdonosasszony rögtön közölte, hogy nem megy a kártyás fizetés, csak cash, de semmi probléma, valamelyik nap menjek le váltani vagy kivenni Sogamotóba, és ha kell, addig ő szívesen kölcsönöz. Nem szeretem a készpénzt, de a kolumbiai vidéken szinte csak az megy. Így szombat este – igaz, nem oda, hanem a többek által ajánlott, szállásomtól két házra lévő, de vacsoraidőben sajnos zárva tartó La Casonába tartottam – lebandukoltam a romantikus híd melletti, patakparti olaszhoz, és bevágtam egy ízletes tenger gyümölcsei pizzát.

Másnap ebédre már szigorúan a La Casona volt a program, előételnek aznap fogott lazacpisztrángos cévichével, ők ugyan peruinak hirdették, de a tipikusan a mexikói változatra jellemző avokádót is tettek bele,

viszont totálmindegy volt, mert ha perui, ha mexikói, ha fúzió, ha bármi, iszonyat finomra sikerült. A mandarinszószos lazacpisztráng nem kevésbé, adtak hozzá salátát, rizst és sült krumplit. Boyacá Kolumbiában a krumpli hazája, közel kétszázfélét tartanak nyilván, ami csak fele a perui négyszáznak. De különösebben ez sem számít, nyugodtan versenyezzenek csak, lényeg, hogy mindegyik ízletes, mint a másnapi cazuela de mariscos, egy jellegzetes latin-amerikai tenger gyümölcsei leves, mellé szervírozott patacón és a zárásként elfogyasztott hagyományos boyacái desszert is. A La Casona csillagos ötösre vizsgázott!

Fotó: Kömlődi Ferenc

Hogyan égjünk napsütés nélkül szénné?

Kedden már nem jutottam el oda, mert egy helyi őslakos vezetőnővel túráztam masszív tizenhárom kilométert a hegyekben, felmentünk a három- és négyezer méter közötti Páramo de Ocetára. Előtte hétfőn a százötvenezres, tipikus porfészek Sogamotóban váltottam be kétszáz dollárt. Bankokban csak ügyfeleknek, vagy azoknak sem lehetséges, egyikből a másikba küldtek, valaki javasolta, hogy inkább menjek el Boyacá fővárosába, az egyórás buszútra lévő Tunjába, de aztán a Bancolombia egyik alkalmazottja ajánlott egy utazási irodát, a város egyetlen pénzváltóját. Ott először csak száz dollárt akartak beváltani, mert nem volt több cash náluk, aztán hosszas telefonálás után jött valaki készpénzzel – küldetés abszolválva.

Bizonyos dolgokat tényként könyvelünk el, a létező legtermészetesebbnek tűnnek–  például ha pénzt váltani és nem automatából kivenni akarunk, sétálunk pár percet, s máris megoldottuk. Kolumbia sokak elaggott hiedelmével ellentétben abszolút nem a harmadik világ, viszont még az első világ, például Magyarország sem csak Budapestből, Balatonból és a megyeszékhelyekből áll. Sogamoto után a turistásabb, viszont egyelőre pangó Villa de Leivában is nehezen jött össze a váltás, de az már egy másik történet, és addigra történelmi mélypontra, dolláronként 3700 peso alá csúszott le a kolumbiai fizetőeszköz. Ez nekünk ugyan jó, a járvány sújtotta helyi gazdaságnak viszont rettenetes.

Amikor 2019-2020 telén az Andokban (Peruban és Bolíviában) töltöttem egy hónapot, a fűtetlen szállások, a hideg, a magaslati levegő és a vele járó légszomj miatt megfogadtam: sokáig nem túrázom errefelé. Aztán mivel kezdem a mostani utat, ha nem egy jó kiadós túrával, ahol ugyan napot alig láttam, de a fejem annyira szétégett, hogy vasárnap este is hámlott a szám. Idióta voltam, nem először, és mindig az utak elején esek bele a hiába, hogy se napkrém az arcon, se kalap a fejen.

Páramo de Oceta
Páramo de Oceta Fotó: Kömlődi Ferenc

A páramók trópusi övezetek magashegyi, 3400-5000 méter, az erdő- és a hóhatár közötti, leginkább az Andokban, főként Kolumbiában található ökoszisztémái. A Mongui feletti Páramo de Ocetá három- és négyezer között van, nagyra nőtt gyöngyvirágokról, mohákról és zuzmókról, kaktusz-szerű különös és óriásképződményekről ismert.

Elképesztő flóra elképesztő tájban: a távlatok, a végtelen érzete mellett szinte hallani lehetett a csendet.

Rajtunk kívül senki nem járt arrafelé; vezetőm precízen elmagyarázott minden növényt, a latin megfelelőket sem hagyta ki, látszott rajta, mennyire harmóniában él velük, a természettel. A sivatag és az altiplano (magashegyi fennsík) mellé újabb táj-archetípus, a páramo is bevéste magát a képzeletembe, mesterséges intelligenciákkal, robotokkal, imádnivaló állatkákkal, Buddhákkal és buddhista szerzetesekkel, fantasy- és fantomlényekkel teli magánmitológiámba. Tökéletes háttér az ő evilági komédiájukhoz, a Páramo de Ocetá pedig méltón zárta le a Monguiban töltött napokat.

Fotó: Kömlődi Ferenc

Villa de Leiva: úgy néz ki, mint 400 éve

Szerda koradélután, a „kihagyhatatlan” sogamotói, majd tunhai átszállás, közel háromórás buszozás után megérkeztem Kolumbia egyik leghíresebb városába, az 1572. június 12-én alapított, a nagy kereskedelmi útvonalaktól elzárt, félsivatagos völgyben, 2100 méter magasban fekvő, így valamivel melegebb klímájú, tizenhétezer lakosú Villa de Leivába. Előtte töprengtem, hogy megnézzem Tunját, de állítólag a főtéren kívül nincs más látnivaló, abban viszont Villa de Leiva mindenre ráver.

Kolumbia talán leghíresebb, talán második leghíresebb koloniális kisvárosa – egyesek szerint a karibi régió, Bolivár megye egyik ékköve, a Magdaléna folyó melletti Mompox, mások szerint Villa de Leiva az. Amott Gabriel Gárcia Marquez regényeinek belassult idejét, emitt a spanyol gyarmati idők távoli múltját éljük át. Mindkettő mese, éber álom; nem csoda, hogy egyre több tehetősebb bogotái költözik ki a busszal alig három órára lévő városkába. Természetesen maga Marquez köti össze a kettőt – Florentino Arizát, a Szerelem kolera idején férfi főhősét Villa de Leivába küldik, ahova soha nem érkezik meg...

Marquez jellegzetesen a karibi partvidék szülötte volt. Most járok harmadszor Kolumbiában, voltam Bogotában és környékén, Medellinben és Antioquia egyes részein, a prekolumbiánus szobrairól híres délnyugati San Agustínban és sokat az északi Bolivar megyében: Cartagenában és Mompoxban, viszont csak az utóbbiakról állítanám, hogy valamelyest ismerem.

Eddig is éreztem az óriási különbségeket, de Bogotá és különösen Boyacá után úgy tűnik, mintha a karneváli észak és a komoran elegáns középső területek nem ugyanahhoz az országhoz tartoznának –

kulturálisan, életvitelben és éghajlatilag akkorák a különbségek. Kolumbia hétszer nagyobb Franciaországnál, régiói között sokáig már csak a hegyek miatt is, jóval nehezebb volt az átjárás. Az egyébként a gasztronómiájáról, például különleges arepáiról (speciális lepényeiről) is ismert Boyacá az ország számomra eddig ismeretlen arcát mutatta meg.

Villa de Leiva Boyacá legismertebb városa, a megye jelképe, most is úgy néz ki, ahogy négy évszázada kinézhetett. Tizennégyezer négyzetméteres főtere, a Plaza Mayor a legnagyobb macskaköves főtér Kolumbiában, és valószínűleg egész Latin-Amerikában, bár erről megoszlanak a vélemények. Teljesen mindegy, mert az utazó csak bámul, és lenyűgözve tölt el órákat az ódon falak közötti nyüzsiben. Egyelőre alig vannak turisták, csak a negyedik este hallottam amerikaiakat.

Plaza Mayor
Plaza Mayor Fotó: Kömlődi Ferenc

Villa de Leivában álltam át az itteni időre – Monguiban (valószínűleg a hideg miatt is) folyamatosan felébredtem az éjszaka közepén, egyszer pedig délután négykor elaludtam, és csak hajnali négykor ébredtem fel; este nyolc és kilenc között ólomaggyal és halálfáradtan rogytam mindig az ágyba. Villa de Leivában tovább bírtam, és úgy tűnik: akklimatizálódtam.

Csak közhelyek jutnak eszembe, a leírhatatlant nehéz szavakba önteni, annyira erős a vizuális élmény. Túl a képeken, ez a város maga a muzsika, Kolumbia szalsza nélküli tömény és komor hangorgiája, itt nem a vidám karibi karnevál táncosai menetelnek, helyettük éteri hárfák és különleges hangszerek csendülnek fel. Az Andok és a múlt szólal meg, lovasfogatok szendelegnek a macskaköveken. Itt született Bolivar egyik leghíresebb kapitánya, a tizenhét évesen hősi halált halt Antonio Ricaurte, itt élte utolsó éveit Luis Alberto Acuña, a 20. század egyik leghíresebb kolumbiai művésze, a közelben találták meg a Kronosaurus boyacensis maradványait, 1812. október negyedikén itt tartották első kongresszusukat Új-Granada Egyesült Tartományai, szinte havonta rendeznek fesztivált (dzsessz, gasztronómia, víz, fény stb.).

Villa de Leiva
Villa de Leiva Fotó: Kömlődi Ferenc

Villa de Leivának magyar vonatkozása is van – a város feletti hegyekben, a völgyre néző gyönyörű haciendában él kolumbiai férjével, Daviddal Annus Bea, a Kolumbiai Magyar Kör alapító-vezetője (a Körről részletesebben a Beával készített interjúban olvashattok majd). Csütörtökön találkoztam velük, Bea megmutatta a környéket – parányi félsivatagot és tavakat, romantikus patakpartot és a helyiek szerint a világ legnagyobb agyagházát –, majd szombat este az Argentínában szakács- és cukrászművészetet tanult, velük egy házban lakó Federico Bernal chef főzött. Mindent a saját elképzelései szerint készít el, és hihetetlenül kreatív: céviche volt az előétel, csirkefalatok csicseriborsó-ágyon a fő fogás, elképesztő desszertköltemény a zárás.

Villa de Leiva mindenkit megihlet, mindenkiből kihozza a legalkotóbb ént.

Másnap Bogotába buszoztam, kolumbiai belpolitikáig még mindig nem jutottam el, Leóval viszont – a rá vigyázó Azonnali-szerzőkolléga Tóth Csaba közvetítésével – végre sikerült chatelnünk, nyávogott párat, aztán magába mélyedt. Az otthoni közéletről hál’ Istennek most semmit nem tudok, a keddi Barça-Bayernt kihagyom (Salentóba buszozom akkor), Bogotában pedig hideg, esténként nyolc-kilenc fok van.

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek