Az HBO Fehér Lótusza maga a Szakadék Nagyszálló, pálmafákkal

2021.09.12. 08:13

Nincs mese: az utóbbi idők egyik legjobb amerikai kultúrakritikáját végül nem a New Yorker magazin rakta le elénk, hanem a Survivor valóságshow és a Dawson és a haverok alkotója. Az HBO Fehér Lótusza nem más, mint pénz, hatalom, Theodor Adorno és Milos Forman találkozása a koktélbárnál, Hawaiin.

Az HBO Fehér Lótusza maga a Szakadék Nagyszálló, pálmafákkal

Fehér lótusz, 白莲花 (bái lián huā) - mandarin kínai szleng: valaki, aki külseje alapján tiszta lelkűnek tűnik, de valójában nem az.

Annyi mindenre mondják mostanában, hogy korszakos, revelatív, vagy éppen korszakalkotó, hogy teljesen jogosan röhögünk ki mindenkit, aki ilyesféle jelzőkkel ajánl nekünk sorozatot. Éppen ezért most nyomatékosan ki kell emelnem, 

az HBO Go legújabb amerikai minisorozata, a A Fehér Lótusz (White Lotus), sem nem korszakos, sem nem revelatív, hanem kifejezetten úgy fontos, hogy közben nem akar mást, csak szórakoztatni.

Ha tehát úgy nézzük az egészet, mint ami társadalmi, ideológiai vagy politikai dilemmáinkra akar súlyos választ adni, esetleg a karakterek drámai fölépítése és a katarzis érdekel minket, biztosan máshová kell fordulnunk.

De ha olyan sorozatot keresünk, ami hétvégére kikapcsolja az agyunkat, és amelyen akár magunkban is hangosan nevethetünk néha – akár a politikai korrektségen, akár az erőltetett politikai inkorrektségen, a szolgálókon, vagy a milliárdosokon – akkor jó helyen keresgéltünk.

Fotó: HBO/Facebook

Az alkotót, Mike White-ot a magyarok úgy ismerhetik, hogy a nevét sohasem hallották: ő ugyanis a hollywoodi tudat- és szórakoztatóipar egyik oszlopa, kreatív munkájának eredménye a trópusi szigetes túlélő-valóságshow, a Magyarországon is számtalan szériát megért Survivor majdnem állandó szereplője, még előbb pedig a Dawson és a haverok című, habkönnyű tinidráma volt az, amit munkái közül sok magyar láthatott.

Most azonban egészen más taktusra váltott, rájött ugyanis, hogy a covid alatti filmprodukciós válság, az újfajta, moralizáló liberális etika és nyelvezet, a növekvő egyenlőtlenségek és a munka, valamint pénz központi kérdéssé válása Amerikában tökéletes helyzetet teremtettek eddigi gyakorlata kicsit komolyabb felhasználására.

A Fehér Lótusz ugyanis egy 11 szereplős fekete komédia, ami kizárólag a Hawaii-szigetekhez tartozó Mauin, az üres Four Seasons Hotelben forgott a 2020-as járványkarantén alatt, nem is akármilyen eredménnyel.

Fotó: HBO/Facebook

Az osztálydüh nem bír értelmes tettekké válni

A dráma alaphelyzete mondhatni a körülményekhez és lehetőségekhez mérten egyszerű: a hawaii Fehér Lótusz hotelbe megérkezik egy tucat irtózatosan gazdag, és rettenetesen unatkozó VIP-vendég, akiket a rendkívül frusztrált és agyondolgoztatott, valamint a lehető legminimálisabbra szabott személyzetnek kell udvarias, feltűnésmentes eleganciával kiszolgálnia egy teljes hétig.

Minden rész a vakáció egyetlen napját meséli el. A szereplőgárda pedig két, markánsan elkülönülő részre, urakra és szolgákra, fehér-hetero és multikulturális-nem hetero világra, fentre és lentre oszlik fel.

A „fent” látszólag gondtalan, folyamatosan bűntudatot érez, és ezt vagy csicskáztatásba, vagy fölényeskedésbe vagy folyamatos politikailag korrekt bocsánatkérésbe burkolja be: soraikban megtalálható a méregdrága elitegyetemi diákok (Sydney Sweeney és Brittanny O'Grady), a nagy techcég ügyvezetője (Connie Britton) és elnyomott, frusztrált férje (Steve Zahn), a sima, unatkozó tőkepénzes víg özvegy (az Amerikai Pitéből ismerős Jennifer Coolidge), vagy a tenyérbemászó modorú örökösgyerek (Jake Lacy) és alacsony származású, de intelligens új arája (Alexandra Daddario).

Fotó: HBO/Facebook

A szolgák világa már sokkal egysíkúbb, közülük egyedül a rangban legelső, a hotelmendzser Armond (Murray Bartlett) ausztrál akcentusú figurája az, amit igazán meg tudunk ismerni. A hotelben dolgozók - úgy is, mint az amerikai munkásosztály - többi tagjából csak annyit látunk, mint egy borzalmasan gazdag vendég: hol eltűnő, hol feltűnő, alázatos, sőt, rettegő kis figurák. A fekete masszőrnőtől (a zseniális Natasha Rothwell) a bennszülött táncokra szerződtetett hawaii szépfiúig (Kekoa Kekumano) mindegyikükben, minden percben ott rejlik az erőszak lehetősége, mégis csupán tehetetlenül mérges, fortyogó, végső soron impotens figurákat látunk, akikben az osztálydüh csak nem bír értelmes tettekké válni.

Fotó: HBO/Facebook

A lényeg azonban mégsem ők, White koncepciója szerint a Fehér Lótuszban ugyanis az amerikai uralkodó osztály, a VIP-szállóvendégek az igazán érdekesek. Félig Thomas Mann és a Halál Velencében félig pedig Rejtő Jenő juthat eszünkbe tragikus ürességükről, ügyetlenségükről, és a sokszor hangsúlyozott, őket emberivé, elérhető figurává tévő esendőségükről.

Fotó: HBO/Facebook

A monopólium által fabrikált fogalmi váz

Körülbelül olyanformán lehet értelmezni ezt a sorozatot is, ahogyan annak idején már A felvilágosodás dialektikájában Max Horkheimer és Theodor Adorno is fogalmazott a szórakoztatóiparról, azzal a különbséggel, hogy azon azért elég keveset tudtam röhögni, amikor ők azt írták, hogy „a monopóliumnak alávetett tömegkultúra mindenütt azonos, és lassan kirajzolódik csontváza, a monopólium által fabrikált fogalmi váz. Irányítói már nem is nagyon törődnek az elfedésével; hatalma csak annál jobban nő, minél brutálisabban mutatja valódi önmagát.” 

Mike White filmsorozatán ezzel szemben egészen sokat röhögtem.

White a produkció bemutatása után adott egyik interjújában úgy fogalmazott, a sorozat megalkotása közben őt elsősorban annak a helyzetkomikuma foglalkoztatta, hogyan torzítja el az emberi kapcsolatokat a pénz, a vagyonbeli különbség. Ennyiben tehát, a Fehér Lótusz maga Jordan Peterson és a fideszes kommentariátus rémálma, amelyet jelenségteremtő retorikájuk kelthetett életre:

A sorozat maga a kulturális marxizmus!

No persze nem a szó mai elmosódott értelmében, hiszen a woke diáklányok unott arccal, különösebb meggyőződés nélkül előadott, minden elnyomottal szóban mindig együttérző frázisai nyílt paródiák, ahogyan az antiwoke, de liberális szülők is. Annak eredeti, Theodor Adorno-i, Herbert Marcuse-i értelmében azonban valóban az, amennyiben az emberi kapcsolatok drámáját folyamatosan a materiális, anyagi függőségi viszonyok felé csupaszítja le az egyre feljebb tekert, valóban valóságshow-szerű feszültség.

Dupla csavar persze, hogy Adornóékat szerinte impotens, forradalomra nem törekvő, pusztán elméleti lényeglátásukért pont a leninista Lukács György nevezte később a szakadék szélén álló nagyszálló (Grand Hotel Abyss) előkelő vendégeinek.

A Fehér Lótuszban tehát a felszín összes udvariassága keveredik a 21. századi osztálytársadalom összes sötét aljasságával.

Fontos erénye, hogy míg az eddigi rendszerkritikus, baloldali sorozathullám-alkotások (főleg a Rami Malek főszereplésével futó Mr. Robot) a populizmus eszközét használták - tehát a Tőke, az elit meg volt ugyan személyesítve, de emberfeletti, ördögien okos és gonosz figurákkal, addig a Fehér Lótusz inkább varázstalanítja az uralkodó osztályt.

Ebben a tekintetben akár kicsit Milos Forman korai, cseh filmjeinek (Tűz van, babám; Egy szöszi szerelme) párhuzamos. Ezekről még Slavoj Žižek korábbi, filmkritikus korszakában állapította meg, hogy a sztálinizmus kései, de tökéletes ellenmérgét képezték. A sztálini állam ugyanis a Nép és Történelem mindenhatóságát, tehát így tökéletességét helyezte (a marxista filozófia helyett) gondolatvilága középpontjába. Így bármiféle aljasság, tömeggyilkosság is történt, a Nép és a Történelem nevében akár magával a nép többségével is szembe lehetett menni, hiszen nem a kelet-berlini, poznani, budapesti munkások számítottak, akik egyénileg felkeltek, a Nép számított, amit meg kellett tőlük védeni.

Forman azonban – csehszlovák, de tágabban kelet-európai keretben is – mintegy leleplezte, varázstalanította a népet a posztsztálinizmus alkonyán: kicsinyes, számító, alkudozó, lopós, sunyi, túlélni próbáló: tehát alapvetően komikus figurák egyszerű összege.

A sorozat vége felé már úgy éreztem, megértettem, hogy Mike White itt éppen a fordítottját csinálta meg velünk, mint Forman a hatvanas évek végén: a mitikus gazdagemberek (Steve Jobs, Elon Musk, Jeff Bezos és űrrepülőik) korában lerántja a leplet a különösen intelligensnek és különösen rátermettnek, még ha gonosznak is elgondolt milliárdos figurájáról, és feltárja előttünk hozzánk hasonló, emberi mivoltát, ami a megalázástól, a kinevettetéstől és a magánytól retteg, pénzzel pedig továbbra sem tudja ezt a tátongó lukat betömni.

De ha ők nem gonosz, hidegfejű kizsákmányolók, akkor mégis mi miatt ilyen a kapitalizmus?

Lehet, hogy nem is létezik, és az egész egy idióta valóságshow, amiből motorcsónakkal ki lehet jutni – már ha szerencséd van és nem dolgozol a hotelban?

NYITÓKÉP: Azonnali montázs / FOTÓK: HBO, Facebook: 123

A Fehér Lótuszt Magyarországon az HBO Go-n lehet megnézni.

Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.
Facebook
Twitter

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek