„Hát, mostantól ebben a világban élünk” – Húsz éve temették maguk alá az ikertornyok a napfény évtizedét

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2021.09.11. 19:12

Húsz évvel ezelőtt a Nyugatnak csak válaszai voltak – ma szinte csak kérdései. Húsz évvel ezelőtt a Nyugat pontosan tudta, hogy mi, és meg volt győződve róla, ez a valami jó. Ma alapjaiban kérdőjelezi meg önmagát.

Egy hete tettem le a gólyaesküt, és nagyon egyetemistának éreztem magam. Átszellemülten bújtam a kurzuskínálatot (ami akkor még egy kézzel megfogható, friss nyomdaillatot árasztó könyv, és nem egy színtelen, szagtalan online felület volt), mint egy Lego-katalógust. Egymás után jelöltem ki az izgalmasabbnál izgalmasabb órákat, és nem tudtam eldönteni, hogy a töri szak mellé az arabisztikát, a kommunikációelméletet, vagy a politológiát vegyem-e fel. (Végül egyiket se vettem fel, történelem szakos okleveles bölcsész lettem nagy nehezen.).

Ahogy tallózgatok a szobámban a kezemben levő jövőpláza kínálatában, egyszer csak hallom, hogy csöngetnek. A szomszéd az, és lakonikusan közli anyámmal:

„Kitört a háború... Hogyhogy milyen háború, hát nem nézitek a tévét?”

Rögtön ketten is kapunk a távirányító után, a képernyőn füstölgő felhőkarcoló, a stúdióban profi nyugalmat arcukra erőltető, de remegő hangú műsorvezetők próbálnak egy recsegő telefonvonal másik végéről valami információt kipréselni. Eltelik vagy negyed óra is, mire nagyjából összerakjuk, mi történt. Két repülő egymás után a világ egyik leghíresebb toronyházpárjába csapódik, miután terroristák eltérítették őket. Ezt a sztorit a videótékából se hoznánk ki, ezt a forgatókönyvet Chuck Norris, vagy Michael Didikoff se vállalná  el. Ennyire zs-kategóriás akciófilmet csak a történelem tud írni.

„Nem, ilyen nincs, ez meg van tervezve, ez valami provokáció, vagy hülye showműsor!” – csattanok fel. Aztán kiderül, hogy tényleg meg van tervezve, nagyon is jól, halálosan pontosan, és az is, hogy valóban showműsor. De a becsapódás, a lángok, az összeomló tornyok a sokadik emeletről kiugró emberek valóságosak.

A terroristák pontosan így akarták: hogy ne csak a romok között járkáló rendőröket és mentősöket, ne csak az órák múlva nyilatkozó szemtanúkat lássuk, hanem élő egyenes adásban nézzük végig az egész mészárlást.

Aztán vissza a stúdióba, Pálffy István jelentőségteljesen a kamerába néz: „Új időszámítás a világtörténelemben.”

Kör-sms (egyike azon sok-sok fogalomnak, amely a technológiai Atlantisz mélyére süllyedt azóta) a barátoknak, a kisagy leghátsó zugában a perverz remény: hátha valaki tőlem tudja meg. Senki sem tőlem tudja meg, mindenki látta, hallotta. Sok válasz érkezik, de csak egyre emlékszem ma is: „Hát, mostantól ebben a világban élünk.” Szikár, pontos, könyörtelen diagnózis, amelyet aztán vissza is igazolt az idő.

A decade of sunhine, a napfény évtizede abban a másodpercben ért véget, amikor az American Airlines 11-es járata a World Trade Center északi tornyába csapódott.

A történelem, amelyről a hidegháború lezárulta után diadalittasan kijelentettük, hogy véget ért, bejelentkezett, hogy inkább mégis folytatná. Pedig egy ideig tényleg úgy tűnt, hogy – legalábbis a Föld nyugati és északi felén – megérkeztünk a végállomásra. A huszadik században kétszer is nekiveselkedtünk, hogy leszámoljunk egymással, megöltünk több tízmillió embert, kipróbáltunk különféle világmegváltó ideológiákat és rendszereket – hogy aztán e száz esztendő végére visszajussunk nagyjából oda, ahonnan az elején indultunk: a demokráciába és a nemzetközi békés együttműködő versengésen alapuló piacgazdaságba.

Persze azt senki sem úgy képzelte el, hogy a világ innentől egy helyben áll az idők végezetéig. De úgy éreztük, az irányt végérvényesen megtaláltuk, ki lehet kötni a kormányt, és haladni előre. Nincs más dolgunk, csak követni David Hasselhoff útmutatását: Looking for freedom, keresni a szabadságot. Amely a földkerekségen mindenhol ugyanazt jelenti, nekünk pedig annyit kell tennünk, hogy elvisszük mindenkinek.

A Nyugat duzzadt a magabiztosságtól, a nyugati zene (és pénz, és életmód, és gondolkodás, és minden) pedig kelet felé tartott, s nem állta útját se tenger, se part. Háborúk, zsarnokság, igazságtalanságok és vérontás persze bőven volt ebben a tíz évben is – de máshol. A híradó napi borzongásadaggá vált, amelyet belőttünk magunknak az esti film előtt, hogy szétáradjon vénánkban megnyugtató érzés: de jó, hogy ez nem nálunk történik.

9/11 viszont nálunk történt – akkor is, ha sok ezer kilométerrel arrébb. Közelebb éreztük, mint pár esztendővel korábban a határ túloldalán zajló délszláv háborút, vagy a két moszkvai puccskísérletet.

Az a Balkán és a Kelet volt, aminek háttal álltunk, arccal a Nyugat felé. A káosz, a pusztulás, a háború nem léphette át ennek a biztonságos és civilizált világnak a határait – egészen addig a napig. 2001. szeptember 11-én a félelem, a szorongás és a bizonytalanság ránk rúgta az ajtót, leült a nappalinkba, és azóta is velünk van. Időnként csendes, szinte észrevehetetlen vendég, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban lökjön le egy vázát, vagy törjön be egy ablakot, jelezve, hogy itt van, és esze ágában sincs távozni.

A kormány már nincs kikötve. Görcsösen markoljuk, s közben elkeseredetten vitatkozunk, merre rántsuk el. Nincs biztosan tudott „előre”, csupán a „tovább” kényszere. Húsz évvel ezelőtt a Nyugatnak csak válaszai voltak – ma szinte csak kérdései. Húsz évvel ezelőtt a Nyugat pontosan tudta, hogy mi, és meg volt győződve róla, ez a valami jó.

Ma alapjaiban kérdőjelezi meg önmagát, egyre mélyebbre süllyed az önvád és öngyűlölet mocsarába – miközben újra, meg újra elköveti azokat a dolgokat, amelyekért utálja magát.

Mint a Kisherceg iszákosa, aki azért iszik, hogy elfelejtse, hogy szégyelli magát, mert iszik.

Húsz évvel ezelőtt a Nyugat szerelmes volt a szabadságba – ma boldogtalan házasságban él vele. Rájöttünk, hogy megcsal, lop a közös kasszából, és erős, magabiztos fickóból elpuhult papucsokká váltunk mellette. Mégsem szakítunk, mert életünk egyetlen napját sem tudjuk elképzelni nélküle.  

A napfény évtizede mára a hétvégi retro partyk nosztalgikus buborékjává vált, amelybe hétről hétre világszerte milliók bújnak el a zord jelen elől. Rég volt, tán igaz sem volt – legyintünk keserű félmosollyal a sörünk felett egy Doctor Alban számot fütyörészve.

Hát persze, hogy nem volt igaz. Egyetlen másodpercig sem volt az, s két évtizeddel ezelőtt ezen a napon nem történt más, mint, hogy a felszálló lila köd mögül ránk vicsorított a valóság. A világ semmivel sem volt jobb hely a kilencvenes években, mint most. Csak akkor egy rövid történelmi percig megengedhettük magunknak, hogy ne vegyünk erről tudomást. 2001 borzalmas szeptembere óta világos, hogy ez a korszak véget ért, s egy új vette kezdetét – amelyben már kétszer annyi ideje élünk, mint az előzőben.

Kína felemelkedésével és az új hidegháború kibontakozásával lassan ez az éra is a végéhez közeledik, s jelen állás szerint úgy lépünk be majd az újba, hogy az előzőt sem sikerült megértenünk.

S ez 09/11-nél is jóval nagyobb nagyobb katasztrófák rémképét vetíti előre.  

A szerző Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj!

Balogh Gábor

Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek