A felnőttek vélt szándékait is figyelembe veszik a kisgyerekek, amikor új szavakat tanulnak meg

Egy CEU-s kutató igazolta: nemcsak az számít, hogy mit mondanak az új szavakat tanuló gyereknek, hanem az is, hogy ki mondja.

Az ember egyik legfigyelemreméltóbb képessége, hogy hogyan képes megtanulni nyelveket, és főleg a kisgyerekek az anyanyelvüket: hogyan képesek az agyukban összetársítani a hallott szavakat a tárgyakkal és fogalmakkal, amik végtelen mennyiségben veszik körül őket?

Ahogy arra a Közép-európai Egyetem, a CEU Azonnalinak küldött sajtóközleménye felhívja a figyelmet:

„Nem könnyű feladat ez, hiszen még az olyan helyzetekben is, amikor (a kisgyerekek – a szerk.) további segítséget kapnak – például a megnevezés közben rámutatunk egy tárgyra – a lehetséges jelentések száma még mindig szinte végtelen.”

Erre a kérdésre kereste a választ Marno Hanna, a CEU Kognitív Tudományok Tanszékének, illetve az ELTE PPK Kognitív Pszichológia Tanszékének kutatója legújabb vizsgálatában, amelyet múlt héten publikált az Amerikai Pszichológiai Társaság, és amiben a nyelvtanulás aktív időszakában lévő, kétéves gyerekekkel folytatott kísérleteket.

Mint arra a CEU közleménye kitér, Marno Hanna természetesen nem a semmiből indult: azt például már korábbi kutatásokból tudjuk, hogy az új szavakat a gyerekek automatikusan azokkal a tárgyakkal kapcsolják össze egy ismerős környezetben, amik ott újdonságként megjelennek: például ha a gyerek megkapja élete első csörgőjét, akkor a „csörgő” szót az annak megfelelő tárgyra kezdi el használni, és nem például a kisvasútra vagy a barbibabára amolyan második névként. Ezt hívják a tudományos szakzsargonban „újdonság hipotézisnek”: az új ingereket automatikusan asszociálják a kisgyerekek egymással, például az új szót az új tárggyal.

Igen ám, de mi történik akkor, ha több ismeretlen tárgy kerül hirtelen a gyerek környezetébe, akkor hogyan választja ki, hogy melyikre alkalmazzon új szót?

Lényegében ezt a kérdést tette fel magának Marno Hanna.

„A bityét hagyjuk itt az asztalon”

A kísérletben először egy ember ment be a kétéves gyerekhez, kezében egyetlen darab, a gyerek számára ismertelen játékkal, amivel pár percig közösen játszottak, majd a játékot otthagyva kiment a szobából. Ezután egy másik személy lépett oda be, kezében már három ismeretlen játékkal – ő viszont nem játszott velük a gyerekkel, csak letette őket elé, a gyerek pedig ezt követően pár percig maga játszhatott mind a négy, a szobában lévő új játékkal.

A kísérlet végén visszajött a szobába az a személy, akivel korábban a gyerek együtt játszott, és megkérte arra, hogy pakolják össze a játékokat egy tálcára. Miután ez megtörtént, a gyerekkel korábban játszó ember ezt mondta neki:

„Várj csak! A bityét hagyjuk itt az asztalon, hadd játsszon majd vele a többi gyerek is, jó? Visszatennéd az asztalra a bityét?”

Ha pusztán az újdonság hipotéziséből indulunk ki, akkor feltételezhető lett volna, hogy a gyerekek – mivel négy teljesen ismeretlen játékkal találkoztak – random fogják eldönteni, hogy melyik játékhoz asszociálják a bitye szót, vagy legalábbis a relatíve újabb, később behozott három tárgy között kéne tenniük ezt.

Az eredmény azonban az volt, hogy a gyerekek túlnyomó része pont hogy a legelső, a kísérletvezetővel közösen használt játékot azonosította bityeként.

Ennek ellenkezője történt a későbbi kontrollvizsgálatokkor, amikor a gyerekkel játszó kísérletvezető csupán arra kérte a gyerekeket, hogy „az egyik játékot” hagyják az asztalon – ekkor már a gyerekek teljesen random választottak a négy játék közül. Tehát nem arról van szó, hogy a gyerekek a kísérletvezető személyével asszociálták volna az általa behozott tárgyat, és a bitye szót más alkalmakkor csak azért társították volna a legelőször behozott játékhoz, mert azt a velük játszó személy hozta be.

Szintén random kezdtek el válogatni a gyerekek akkor, amikor egy harmadik személy jött be összepakolni a játékokat, és kérte a gyereket, hogy a bityét visszategye az asztalra – tehát nem arról van szó, hogy a gyerekek az őket kérő személytől függetlenül, „önkényes módon” döntik el, hogy márpedig a legelőször behozott játék lesz a bitye.

Nemcsak az számít, hogy mit mondanak a gyereknek, hanem az is, hogy ki

A jelenség magyarázata Marno Hanna szerint valahol a két véglet között van: se nem függ a gyerekek választása kizárólagosan a kísérletvezető személyétől, se nem a saját preferenciáiktól. Sokkal inkább arról van szó, hogy a gyerekek valami ilyesmi kérdést tehetnek fel ösztönösen maguknak: „Vajon melyik tárgyra utalhat a néni, amikor azt kéri, hogy tegyem vissza a bityét?”

És ekkor valószínűleg arra a következtetésre fognak jutni, hogy a bitye az a tárgy, amivel korábban közösen játszottak együtt, hiszen ezzel kapcsolatban volt közös élményük.

Azaz a gyerekeknél az új szavak jelentésének megértése során nem csupán automatikus figyelmi mechanizmusok lépnek működésbe, hanem elsősorban a beszélgetőpartner szándékának a kikövetkeztetése az, amire támaszkodnak.

Ahogy a CEU közleménye zárja:

„Ha tehát azt szeretnénk megérteni, hogy a hatékony nyelvelsajátítás milyen tényezőkön múlik, fokozott figyelmet kell szentelnünk azokra a szociális-pragmatikai jelekre, amiket a gyermekek számára nyújtunk, miközben új szavakat és kifejezéseket használunk a jelenlétükben.” 

NYITÓKÉP: 2081671 / Pixabay