Az évtized, amikor a valóság beérte a science fictiont

Szerző: Pintér Bence
2021.09.08. 07:19

Igaz-e a hír, hogy a sci-fi haldoklik? Hogy lehet, hogy a kultúrharc mai frontjainak először a fantasztikum lett a terepe? Merre ment a sci-fi az előző évtizedben, és miért lehet az, hogy a francia hadsereg is sci-fi írókat alkalmazva próbálja felfesteni a jövőt?

Az évtized, amikor a valóság beérte a science fictiont

A fantasztikus vagy spekulatív irodalom központi kérdése a mi lenne akkor, ha...? Olyan fikciós művekről beszélünk ebben a körben, amelyek különböző mértékben, de világépítésükben elrugaszkodnak a való világ kereteitől, és történetük valamilyen mértékben konkrétan reflektál erre az elrugaszkodásra.

A fenti meghatározásba beletartozik a sci-fi, fantasy, az alternatív történelem és a horror, valamint beleférnek például a szuperhős-tematikájú, vagy egyéb fantasztikus/spekulatív vonalon mozgó képregények, illetve az olyan fősodratú művek is, amelyek valamilyen módon párbeszédbe lépnek ezekkel a hagyományokkal.

Sokak szerint válságban van a sci-fi, de igaz-e ez az állítás? Milyen új szempontokat hozott be az elmúlt évtized a több évtizedes hagyományba? Hogy áll itthon a tágabban értelmezett fantasztikum helyzete?

A spekulatív irodalmat általában sokan egyszerű ponyvának tartják – és tegyük hozzá: gyakran tényleg az is –, valójában rengeteget elárul arról, amit a jövőről, a jelenről és a múltról gondolunk, ahogy sokat feltár az aktuális korszak vágyairól és félelmeiről is. Annyira igaz ez, hogy a 2010-es években egyszerre három fronton is megvalósult: 1. a fantasztikum az identitáspolitika, a kulturális háború egyik első csatatere lett; 2. az állami szereplők egyre inkább felismerték a sci-fi hasznát; 3. a valóság gyakrolatilag beérte a sci-fi írók gondolkozását. Nem véletlenül kérdeztük már 2018-ban is a politikusokat arról, hogy milyen sci-fit olvasnak.

Miről álmodtunk, és mitől féltünk tehát az előző évtizedben a fantasztikus irodalom mérlege alapján?

Válságban van a sci-fi?

Évek, ha nem évtizedek óta hallani a sci-fi válságáról – a téma megfoghatatlannak tűnik, hiszen mostanság is vannak remek sci-fi regények, mégis: ha a 2010-es éveket próbálja az ember végiggondolni, alig-alig talál olyan könyveket, amelyek a szó klasszikus – aranykori vagy újhullámos – értelmében vett kiemelkedő, meghatározó, szemléletformáló sci-fik – persze az is igaz, hogy ezeket általában inkább csak némi idő elteltével tudjuk kiemelni egy adott korszakból.

Mégis: ma már a jövőben élünk, és amit nem sikerült megvalósítani a vizionárius szerzők elképzeléseiből, annak megvalósítására az ezeken a műveken felnőtt generáció komoly erőfeszítéseket tesz még úgy is, hogy talán nincs rájuk szükség: ez áll Elon Musk és a többi milliárdos űrcégei mögött, és ezt láthatjuk akkor is, amikor mindenki repülő autókat próbál kifejleszteni.

Nem csak kevesebb, de óvatosabbnak is tűnik a sci-fi: a múlt nagyívű, talán inkább optimista jövővíziói helyébe először a cyberpunk kiábrándító esztétikája érkezett, aztán maga a világ is belakta ezt a cyberpunk esztétikát, legalábbis részben – William Gibson regényei még mindig pár évre előre megjósolják a jövő trendjeit. Mostanra pedig úgy tűnik, eljutottunk oda, hogy íróink sem igazán tudják vagy akarják elképzelni a jövőt középtávon.

Helyette viszont itt vannak olyan szerzők, mint Cory Doctorow, aki gyakorlatilag pár hónappal előre írja meg a történelmet,

mint tette azt a Pegasus-botrány esetében, vagy éppen a George Ffloyd halála után kibontakozó tiltakozáshullámmal és a koronavírus-járvánnyal kapcsolatban. Doctorow persze nem jóstehetség, egyszerűen jól átlátja az aktuális folyamatokat, és remek „mi lenne, ha...?” kérdéseket tud feltenni ezek alapján, amelyekre reális válaszokat tud keresni.

A sci-fi ilyen jellegű potenciálját ismerhette fel az évtized végén például a francia hadsereg, akik egy csapat sci-fi írót alkalmaztak arra, hogy lehetséges jövőbeli fenyegetéseket vázoljanak fel, és találjanak rájuk különböző megoldásokat. A félig nyitottan kezelt projekt sikeres lehetett, hiszen idén újabb csapatot hívtak össze, de az ő munkájukat már teljey mértékben titkosítják.

Vannak persze továbbra is nagy, vagy legalábbis nagyobb ívű víziókkal foglalkozó kivételek. Kim Stanley Robinson évtizedek óta foglalkozik a klímaváltozással regényeiben, az előző évtizedben pedig két munkája is ezt a témát érintette. Az Aurorában ugyan egy generációs csillaghajó expedíciójának nagyívű története, de a végkimenetel arra emlékeztet minket, hogy ezt a bolygót kéne megóvnunk; a New York 2140 pedig már azt vizsgálja, hogy az elkerülhetetlenül bekövetkező klímakatasztrófa után hogyan él majd az emberiség; legutóbbi könyvében pedig már direktben csak egy olyan reális utópiát próbál megrajzolni, ahol az emberiség legyőzte a klímaváltozást.

Szintén utópiában utazik Ada Palmer, aki a Terra Ignota nevet viselő, októberben tetralógiává bővülő sorozatában azt mutatja be, hogy milyen lehet az, amikor egy utópiának tűnű társadalmi berendezkedés mégis polgárháborúba keveredik: hogy lehet egyáltalán háborúzni úgy, hogy évszázadok óta nem volt háború? A rendkívül gazdagon megálmodott és remekül megírt történet végső kérdése pedig az: terjeszkednie kell a csillagok felé az emberiségnek, vagy inkább elménk rejtelmeit kell feltárnunk? Én már olvastam a negyedik kötetet, és azt tudom mondani, hogy mindenképpen az elmúlt időszak egyik legfontosabb alkotását tette le Palmer az asztalra.

A kortárs fantasztikum egyik legjelesebb alkotója, Ted Chiang novellista is aktív volt az előző évtizedben: Kilégzés című kötetében ugyanúgy elfértek meditatív darabok olyan örök témákról, mint az idő és a párhuzamos valóságok, és olyan novellák, amelyek már most lappangó technológiák következményeit vizsgálják brutális, ugyanakkor gyönyörű precizitással.

Ha valaki főleg szépirodalmat olvas, akkor az előző évtizedben elhunyt Ursula K. Le Guin művei mellett Chiang munkássága jelentheti a legjobb kaput a fantasztikumba.

Az elmúlt évtized kevés sci-fi bestsellere közül az egyik, Andy Weir A marsi című regénye egy félresikerült Mars-expedíciót vesz alapul, amely után az egyik űrhajós, Mark Watney a bolygón ragad. A végső tanulság itt sem kifejezetten optimista: a vörös bolygón nem egyhamar fog túlélni az emberiség. A másik elég jól futó könyv az évtizedben Ernest Cline Ready Player One-ja volt, ami a videójátékos vonatkozást leszámítva nem annyira előrefelé, mint inkább visszafelé nézett: az évtized végi retróláz előfutáraként is értelmezhető a könyv, amely milliárdnyi popkulturális utalásával például a Stranger Things sikerét is megelőlegezte.

Újra felébredt aztán az érdeklődés a Hold iránt: itt játszódik Andy Weir második regénye, az Artemis, de ide álmodott a Dallast, a Trónok harcát és a Keresztapát ötvöző, rendkívül ötletgazdag trilógiát Ian McDonald is, amelynek holdi társadalomképe ugyan adózik Robert Heinlein klasszikusa, A Hold börtönében előtt, mégis tud saját jogán is izgalmas lenni. Kim Stanley Robinson is ellátogatott a Holdra, az ő Vörös hold című regénye Kína világhatalommá válásának kérdéseit is boncolgatja.

A Naprendszer jövőjének politikáját taglalja aztán a klasszikus sci-fi-fordulatokat és -toposzokat ügyesen újrahasznosító Térség-sorozat eleje, hogy aztán átcsapjon egy jóval nagyobb lélegzetvételű kalandba – maradva továbbra is a jól bevált műfaji elemeknél. A James S. A. Corey néven alkotó szerzőpáros 2011-ben indult sorozata idén fejeződik be a kilencedik könyvvel, miközben sikeres tévésorozat is fut belőle.

A másik hangos sikert arató, többkötetes sorozat Pierce Browné volt: a Vörös lázadás-sorozat első kötete az évtized elejét uraló young adult (fiatal felnőtteknek szóló) irodalom eszközeivel is dolgozik, de később egyértelműen felnőtteknek szóló történetté válik. A regényfolyamban egy kasztrendszer elleni lázadást követhetünk végig annak minden keserű következményével együtt.

Az évtized első felének egyik legeredetibb világát a finn Hannu Rajaniemi jegyzi:

a Jean le Flambeur-trilógiában egy amnéziás mestertolvaj próbálja felfedezni múltját a jövő Naprendszerében, ahol egymásnak feszül a totalitárius Szobornoszt és a bázisdemokratikus zoku, melynek tagjai földi videójátékos klánoktól származnak. Nyaktörő sebesség, elképesztő ötletek és remek karakterek: ha a tízes évek sci-fijéből valamit el kell olvasni, akkor ez a trilógiát egyértelműen meg kell említeni.

Ebből a nagyon szemelvényes seregszemléből szerintem világos, hogy van sci-fi, nem is akármilyen, de nem ugyanazt a szerepet tölti be, mint akár 30 évvel ezelőtt. Történt azonban közben pár változás.

Az évtized forradalma: növekvő diverzitás, ezzel növekvő kultúrharc

Az évtizedet átgondolva talán kimondhatjuk: a sci-fi nem „vertikálisan” hozott izgalmas újdonságokat, tehát nem a jövőről alkotott, korábbiakhoz hasonló új álmok miatt volt első sorban érdekes, hanem a „horizontális” változás miatt:

sokat színesedett ugyanis az olvasótábor a teljes fantasztikus irodalomban, egy sor kisebbségi szerző jelent meg és jelentette meg a megszokott fősodortól eltérő történeteit és nézőpontjait a meghatározónak számító amerikai piacon.

Ez volt az az évtized, amikor egyre több fekete, latino, nő, és LMBTQ-közösséghez tartozó szerző jelent meg a színtéren: a magyarul is megjelent sci-fiket tekintve kiemelt helyen talán Ann Leckie 2013-ban megjelenő Mellékes igazság című regényét érdemes említeni, ami a következő évben minden fontos díjat megnyert. Az izgalmas űropera egy sor érdekes kérdést vet fel, mindeközben külön érdekessége volt, hogy egy olyan fajt helyezett középpontba, ahol nincsenek társadalmi nemek. A sorozat folytatása kevésbé sikerült izgalmasra.

Szintén a tizes évek újdonsága, hogy a fordításokkal kapcsolatban elég bizalmatlan angolszász piac felfedezte a kínai fantasztikumot: Cixin Liu klasszikus SF-témákat feldolgozó Háromtest-trilógiájának első darabja, A háromtest-probléma el is nyerte az egyik legrangosabbnak számító irodalmi díjat, a Hugót; a saját jogán is érdekes alkotónak számító Ken Liu szerkesztői és fordítói munkája nyomán pedig több kínai szerző is bekerült a fantasztikum fősodrába.

Ezen trendek mellett számos konfliktus is megjelent, főleg az angolszász rajongótáborban: a fantasztikum kinyitását a kisebbségek felé sokan helyfoglalásként, az általuk kedvelt zsánerek egyfajta lerombolásaként élték meg, és ennek nyomán szerveztek többféle ellenkampányt is. Ez a kultúrharc aztán begyűrűzött Magyarországra is, sajnos teljesen importáruként, rajongói körökben olyan kulturkampfos viták folynak a mai napig, amelyeknek kontextusa és relevanciája leginkább az USA-ban van

A jobbolali ellenkampányok sikeressége kétséges: bár súlyos háborúzások folytak az évtized közepén, ennek nyomán azonban talán csak még színesebb lett az olvasótábor. Ezt jelzi, hogy az évtized második felében Megtört föld című fantasytrilógiájának három darabjával sorban három Hugo-díjat nyert az afroamerikai N. K. Jemisin. A trilógiában egy olyan bolygón járunk, ahol gyakoriak az apokaliptikus katasztrófák, erre van berendezkedve a társadalom, amelyben a föld mozgatására képességgel rendelkező kisebbséget, az orogéneket egyrészről elnyomják, másrészről kizsákmányolják.

Bár Jemisin trilógiája fantasy, tulajdonképpen sci-finek is lehet olvasni: az évtizedben számos ilyen, zsánerhatárokat el- és összemosó mű aratott sikert.

Ilyen például Jeff VanderMeer Déli végek-trilógiája, ami ötvözi a sci-fit, az ökohorrort és a weird irodalmat, miközben karaktereit a Sztrugackij-tetvétek zónájára emlékeztető szürreális X Térségbe vezényli, ahol szörnyű dolgok történnek velük. Hasonló példa 2018 meglepetéskönyve, a rendőrségi thrillert a sci-fivel és a horrorral, valamint a kilencvenesévek-nosztalgiával ötvöző Letűnt világok Tom Sweterlitsch-től.

Bár az angolszász piac egyre nyitottabbnak tűnik a külső hatásokra, az európai kontinens fantasztikuma nem igazán tudott betörni erre a piacra.

Ettől függetlenül persze létezik európai fantasztikum – bár ez leginkább nyelvileg egymástól elhatárolt szigeteket jelent. Az Európa jövőjére és jelenére leginkább reflektáló regényfolyam Dave Hutchinson tetralógiája, ami magyarul az Európa alkonya sorozatcímet kapta, de angol címe beszédesebb: Fractured Europe, avagy Szétszakadt Európa. A brit szerző még a katalán és skót függetlenségi népszavazások, a menekültválság és a brexit előtt jelentette meg a sorozat első kötetét, amelyben egy pusztító járvány utáni, sok száz kisállamra széteső Európát mutat be. A tetralógiából egyébként hamarosan sorozat készül.

Na és mi a helyzet itthon?

A magyar fantasztikumnak semmi oka nincs a szégyenkezésre, bár ha csupán a sci-fit vizsgálnánk, akkor viszonylag szerény a sorba vehető regények száma.

Ennek talán az az oka, hogy a magyar valóságra valamiért kézenfekvőbbnek tűnik a horror, a groteszk és a fantasy határmezsgyéjén mozgó weird (furcsa) irodalom, illetve egyrészt a magyar mesehagyományból táplálkozó népmesei fantasy, valamint a modern, nem tolkieni értelemben vett fantasy eszközkészletével reflektálni.

Mielőtt ez utóbbiakra rátérnénk, ne feledkezzünk meg azért arról, hogy van itthon sci-fi is: a Brandon Hackett néven alkotó Markovics Botond rendületlenül publikálja az érdekesebbnél érdekesebb alapvetésből kiinduló műveit. Időutazás-duológiájában egy kicsit megfáradtnak tűnő toposzt tudott nagyon érdekesen kiaknázni, Xeno című regényében egy grandiózus űropera kereteiben a migrációs válsággal előkerülő kérdéseket dolgozta fel, tavaly megjelent Eldobható testek című regényében pedig ismét egy mozgalmas Naprendszer-víziót alkotott meg.

A Xeno alapvetése az, hogy egy idegen faj ismeretlen okokból rákényszerítette a Föld lakóit, hogy három másik fajjal éljenek együtt.

Az ez ellen lázadó emberiség és az idegen fajok egy vakmerő küldetés kedvéért összefognak, hogy ennek segítségével fejtsék meg a migrátorok titkát. Hackett a regényében a meglepő fordulatok és érdekes koncepciók mellé komoly mondanivaló is jár.

A migrációs válság egyébként több regényt is ihletett: ilyen valamennyire László Zoltán Távolvíz című darabja, amelyben százmillió idegen lényt fedeznek fel a tenger mélyén, akik az emberiséget akarják szolgálni – de vajon miért? És közállapotainknak mutat tükröt az évtized legérdekesebb új írója, Moskát Anita is Irha és bőr című legutóbbi fantasyregényében, amelyben egy rejtélyes erő hatására az állatok antropomorf lényekké alakulnak.

Moskát Anita másik fontos regénye, a Horgonyhely szintén fantasy.

Alapvetése az, hogy felvázolja: milyen lenne egy olyan társadalom, ahol mindenki mágikusan születési helyének szűk környékéhez lenne kötve, és csak a terhes nők tudnának utazni?

A nők által uralt társadalomban egy könyvtárhajót üzemeltető férfi, mellőle elvágyódó lánya és egy nők uralmát megtörni akaró férfi történetét követjük.

Továbbra is a fantasynél maradva külön említést érdemel két regény: az egyik az Ingókövek, Lőrinczy Judit mágikus realista regénye Sztálingrád pokláról, amelyben a németek és szovjetek mellett egy harmadik, titokzatos erő is kiveszi a részét a csatából; a másik egy egyfajta szépirodalmi vonalon mozgó urban fantasy, Sepsi László Pinkyje, amelynek különféle mágikus lényekkel zsúfolt városában egy nyomozás során egy olyan ital kapja a főszerepet, aminek fogyasztója azzá válik, ami lenni akar.

Nagyon érdekes reneszánszát éli itthon a (nép)mesei elemekkel dolgozó fantasy is, ennek leglátványosabb példája a Kleinheincz Csilla súlyos témákat feldolgozó Ólomerdő-trilógiája, és ide sorolhatjuk Csurgó Csaba János vitézt átdolgozó, Kukoricza című disztópiáját és Szélesi Sándor Varázslények ügyosztály-sorozatát is. Ezen kívül a mesés vonallal leginkább novellákban találkozhatunk.

A hazai kispróza egyébként is eléggé felpörgött,

ugyan az évtizedben a jogdíjbotrány által megtépázott Galaktikát leszámítva nem igazán találunk profi fantasztikus magazinokat, a Gabo SFF gondozásában immár három egymást követő évben jelent meg magyar fantasztikus antológia Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor, amelyben egy sor eddig kevésbé ismert, vagy egyenesen pályakezdő tehetségekkel is találkozhattunk: igaz, ezekben a kötetekben is inkább a fantasy és a horror dominált, annyira, hogy még egy külön horrorantológiára való anyag is összejött  idénre a kiadó Légszomj című, Roboz Gábor által szerkesztett kötetében.

Persze a Légszomj nem volt előzmény nélküli: a fantasztikus kispróza másik hazai felfutó vonalát az H.P. Lovecraft horroríró öröksége körül szerveződő körök, és azon belül és a Tomasics József által szerkesztett The Black Aether fanzin adja: itt a Lovecraft-i örökséghez lazán és szorosan kapcsolódó művek jelennek meg leginkább, miközben a szerző munkásságát immár a Magyar H. P. Lovecraft Társaság is ápolja.

Itt tűnt fel a szakmája szerint forgatókönyvíró Veres Attila is, aki az évtized második felében először egy apokaliptikus weird regénnyel (Odakint sötétebb), majd egy, a regény furcsa témáit tovább bontogató bombasztikus novelláskötetettel (Éjféli iskolák) mutatta meg, hogy a horrorhoz közelítő weird manapság talán a legalkalmasabb műfaj arra, hogy bemutassuk a magyar valóságot – és erre már az USA-ban is vevők, idei hír ugyanis, hogy Veresnek kötete jelenik meg angolul egy jeles horrorkiadónál. (Veres Attilával podcastunkban is beszélgettünk.) Hasonló nemzetközi siker, hogy az USA-ban élő író, Takács Bogi tavaly „Best Fan Writer” kategóriában elnyerte a fantasztikum egyik legrangosabb díját, a Hugót. (Vele még akkor interjúztunk, amikor pár éve egyszer jelölték ugyanerre a díjra.)

Egy biztos: a valóságra reflektáló jól megírt fantasztikus művekből se külföldön, se itthon nem szenvedünk hiányt:

a spekulatív műfajok széles spektruma, a fantasztikus rajongótábor és ezzel a tematikák, hangvételek bővülése azt jelenti, hogy nem biztos, hogy csak a szépirodalmon keresztül érthetjük meg jobban világunkat. A sci-fi- és fantasy-témák fősodratúvá válása, folyamatos jelenléte a tévében és moziban pedig hamisan jelzi azt, hogy ez az egész puszta eszképizmus: ne feledjük, hogy a fantasztikum legtöbbször pont a mi világunkról szól.

A cikkben elhelyezett linkeken is el lehet indulni jó könyvek felé, de egyébként itt egyszer már összeszedtük a 2010-es évek hatvan legemlékezetesebb fantasztikus olvasmányát, itt pedig a politikamániásoknak ajánlottunk tíz könyvet.

Pintér Bence
Pintér Bence az Azonnali külsős munkatársa

Nappal újságíró a győri Ugytudjuknál; éjszaka fantasztikus irodalomról író blogger.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek