Miért ennyire nehéz most a CDU-nak?

A CDU-nak nemcsak az a tét, hogy kormányon marad-e a Merkel-érát követően, hanem az is, hogy gyorsan és hihetően vissza tud-e tolatni a jobboldalra.

Óriási elégedettséggel figyelem a németországi közvélemény-kutatásokat. Kevesebb, mint egy hónap van már csak hátra a szeptember 26-i választásig, és bizony minden jóslat borulni látszik.

• Olybá tűnik, nem jön be az, hogy a CDU és a CSU logói elegek lennének egy választási győzelemhez, az észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök, a joviális rajnai katolikus Armin Laschet nagyon gyenge jelölt, a párt stratégiája kuka, Angela Merkel tehát nem a CDU sírásója volt – amint azt Magyarországon különböző kormányzati zsebekből kilógó beszélőfejek állítják –, hanem a lélegeztetőgép, hogy egy radikálisan covidjárvány-korabeli hasonlattal éljek. A CSU más kérdés: ott a logó még mindig segít, de nem annyira a CDU-nak, hanem (mivel a párt csak Bajorországban indul), Markus Södernek és a CSU-nak, akiknek így arányaiban több képviselőjük lehet egy a jelen állás szerint összességében kisebb berlini CDU/CSU-frakcióban.
• A Zöldek sem fognak kancellárt adni, nem értük áradtak a folyók és égtek az erdők. A német pártok azt csinálták a zöldtémával, amit a Fidesz is akarna itthon: mindenki beépítette a programjába, az ideológiájához igazítva azt. A liberálisok innovációval, nem tiltásokkal védenék a klímát, a szocdemek és a kereszténydemokraták jobban bevonnák az ipart, a kommunisták pedig főleg arra figyelnének, hogy az átállások költségeit ne a szegényekkel fizettessék meg: a Zöldek innentől kezdve radikalizálódni tudnak csak, a Veggieday-t és a különböző tiltásokat viszont hallotta már mindenki. Nem akartak kockáztatni, biztosra mentek Annalena Baerbock jelölésével: akit érdekel, hogy utólag miért volt igazam azzal, hogy a másik társelnök, Robert Habeck mellett érveltem, itt olvashatja.
• A lesajnált, sokak szerint már csak egyszámjegyű eredményre képes szociáldemokrata SPD hirtelen egészen magabiztosan átvette a vezetést annak ellenére is, hogy a párt az előző nyolc évet végigkormányozta Merkel mellett és hogy a kancellárjelölt a párt jobbszárnyáról érkezik, miközben a pártot átvette a balszárny. Igaz, kancellárjelöltjükről, Olaf Scholzról már 2017 végén tudni lehetett, hogy amint bejelenti Merkel, hogy nem vállal több ciklust, ő világgá kürtöli, hogy érdekli az állás – ahhoz azonban, hogy a pártja is őt jelölje, addig is rengeteg munka, meggyőző teljesítmény és a pénzügyminiszteri-alkancellári pozíció adta komolyság és hitelesség kellett. Azt, hogy a szocdem kancellárjelölt, a korábbi hamburgi főpolgármester Olaf Scholz jó politikus és jó vezető, nem kell magyarázni. Azt sokkal inkább, hogy a többi nagy párt miért nem az ilyen karaktereit küldte a ringbe.
• Noha marginális, de az itthoni kormánymédiában jelen szokott lenni valami olyasféle várakozás, hogy az AfD majd komolyan odapörköl az egyre egysíkúbb német politikai rendszernek, de megtörténni ez sem fog: a szélsőjobboldalt 10 százalékra mérik, a neonácik átvették az irányítást, alig van már olyan arcuk, aki akár a CSU jobbszélén is vállalható lenne. A migráció témája az afganisztáni történések ellenére is kifulladt, a járvány kapcsán senki sem tartja őket hitelesnek, mondjanak bármit vagy annak ellenkezőjét, és koalíciót sem akarna kötni az AfD-vel senki, még tartományi szinten sem.
• Bejuthat viszont a parlamentbe az általam csak az oltásszkeptikus kisgazdapártnak nevezett Freie Wähler (Szabad Választók, egy alapvetően helyi, önkormányzati ügyekkel foglalkozó párt). Ők a CDU-tól jobbra, az FDP-től lejjebb (mármint szavazóik anyagi helyzetét tekintve), az AfD-hez képest középre vannak. Lényegében úgy kell elképzelni őket, mintha Márki-Zay Péter Mindenki Magyarországa Mozgalma felélesztette volna a Független Kisgazdapártot (bárcsak). Most nagyjából 3 százalékra mérik őket szövetségi szinten, de ki tudja, simán lehet, hogy a többnyire megbízható német közvélemény-kutatók most valamit nagyon elmérnek, és a jelenlegi mainstreammel kritikus szavazók vagy nem válaszolnak nekik, vagy eleve félrevezetik a kérdezőbiztosokat: ha így van, a Freie Wähler, az AfD és talán a szintén a szélen lévő kommunista Linkspartei is jobban szerepelhet a vártnál.

De elégedett vagyok amiatt is, hogy a német politika végre tényleg érdekes lett.

Sikerül-e visszatolni jobbra a CDU-t? 

A három kancellárjelölt (a zöld Annalena Baerbock, a CDU-s Armin Laschet és az SPD-s Olaf Scholz) részvételével zajlott vasárnapi tévévitán olyat láthatott a világ, amit azelőtt alig: kétségbeesett kereszténydemokrata kancellárjelöltet, amint számonkérő hangnemben próbál választ kicsikarni egy kérdésre a másik kettőtől. Laschet a kohli CDU harmincéves frázisát húzta elő egy piros-vörös-zöld (SPD-Zöldek-Linkspartei) koalícióról, és azt kérte Scholztól és Baerbocktól, mondjanak igent vagy nemet, lesz-e ilyen.

Ők nyilván hülyék lettek volna szűkíteni előre a választást követő mozgásterüket, és nem mondtak erre semmi egyértelműt, amit Laschet rögtön felháborodva mutogatott körbe a szavazóinak, hogy na ugye, hát ő megmondta, ezekkel csomagban jönnek a vörösök is!

Csakhogy éppen a CDU volt az a párt, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egykor még rettegett, nyomokban Stasit és a volt keletnémet állampártot tartalmazó Linkspartei szalonképessé váljon,

egy kicsit ráadásul a másikoldali szélsőség, az AfD elleni küzdelem jegyében. 2020-ban a CDU-s kancellár, Angela Merkel volt az, aki miután óriási botrányt csinált az esetből a balos média, megakadályozta, hogy az AfD és a CDU voksaival Türingiában az addigi linkés tartományi vezető megbukjon, és miniszterelnök lehessen egy liberális politikus (tehát még véletlenül sem egy AfD-s). A botrány feloldása az lett, hogy a CDU – ahelyett, hogy új választást írnának vagy provokálnának valahogy ki – azóta is kívülről támogatja a linkés Bodo Ramelow újabb kormányát. Amely történetesen pont a Laschet által botrányosnak ítélt felállás: Linke, SPD, Zöldek. (Izgalmas megnézni, melyik párt vezeti most a népszerűségi listákat a kis, kétmillió fős keletnémet tartományban: az AfD.)

Ezt Laschet nyilván pontosan tudja. Ahogy azt is, hogy éppen Scholz és a német politikában rendkívüli módon atlanista Zöldek a garancia arra, hogy a Linke egzotikus elképzeléseiből (kilépés a NATO-ból például) ne legyen semmi, ha neadjisten szövetségi szinten is kormányra kerülnének Türingia, Bréma és Berlin vezetése után. De a Merkelnél sokkal jobboldalibb és liberálisabb

Laschet pontosan tudja azt is, hogy saját pártjában, a CDU-ban is jelen van egy olyan irányzat, amely államhívő gazdaság- és társadalompolitikai nézetei miatt helyet foglalhatna az SPD-ben is.

Ezek azok a CDU-sok, akik simán megszavaznak tartományi alkotmánybírónak olyasvalakit, aki a – továbbra is alkotmányvédelmi megfigyelés alatt álló –  Linke balszárnyában politizál, vagy épp arról beszélnek egy a már említett Bodo Ramelow-val közösen adott interjúban, hogy a Linke kiközösítésének vége.

A piros-vörös-zöld koalíció elleni legújabb retorikai csapások éppen ezért értelmezhetőek a CDU balszárnyának adott ultimátumnak is: pláne, ha azt nézzük, hogy Laschet a csapata egyik legfontosabb tagjaként, az általa vezetett esetleges kormány pénzügy- és gazdaságpolitikájának arcaként mutatta be tegnap azt a pártelnöki küzdelemben már többször is elbukott Friedrich Merzet, aki lényegében egyszerre a német gazdasági lobbi és üzleti elit egyik legjobboldalibb kirakatfigurája, és egyszerre egy, a Merkel előtti kohli CDU-ra emlékeztető őskövület.

Laschetnek nagyon nehéz dolga van: egyszerre kell

• valamennyire felvállalnia a merkeli örökséget úgy, hogy nem volt tagja sohasem Merkel-kormánynak, és bár támogatta a merkeli menekültpolitikát, gazdaságpolitikailag tőle jobbra áll;
• ehhez képest, pont a fentiek miatt mégis valami újat és mást felmutatnia;
• megszólítania a CDU inkább jobbos törzsközönségét, miután láthatóan a Merkel-szavazók mozognak át a Zöldekhez és Olaf Scholzhoz;
• lecsillapítania a mandátumukat féltő Bundestag-képviselőket, akik még mindig lázadoznak, hogy Laschet helyére a kampányban Laschetnek néha-néha azért továbbra is beszólogató szövetségest, Markus Söder CSU-elnököt kellene beugrasztani kancellárjelöltnek az utolsó pillanatban;
• illetve hatástalanítania Södert és az őt Söderrel cseszegető médiát.

A CDU számára tehát nemcsak az a tét, hogy kormányon marad-e a Merkel-érát követően, hanem az is, hogy gyorsan és hihetően vissza tud-e tolatni jobboldalra a szavazóiért. Ahogy az is, miféle jobboldal lesz ez: egy Merz-féle, társadalom- és gazdaságpolitikailag is konzervatív, a régi szép nyugatnémet időkre emlékeztető, vagy egy Söder-féle modernebb, kurzi mintára jobbos kiszólásokkal operáló, de alapvetően magát modern erőként definiáló?

Bárhogy is lesz, segít majd nekik Olaf Scholz és az új, CDU-mentes kormány: ellenzékben lesz rá idejük.