Már a nemzetközi szervezetek számára sem annyira fontosak a kisebbségek jogai

Szerző: Renczes Ágoston
2021.09.02. 07:07

Mik a fő problémák a magyarok jogaival Szlovákiában, és miért gondolja úgy sok magyar is, hogy ezek rendben vannak? Miért nem tudott harminc év alatt lényegi változást elérni a szlovákiai magyar politika? Hogyan viszonyul az ottani magyar és a szlovák közélet a magyarországi belpolitikához? Megjelennek-e a szlovákiai magyar pártpolitikában is magyarországi ideológiai törésvonalak? Mennyire szoros a kapcsolat a magyar pártok és a hozzájuk köthető média között? Fiala-Butora János emberi jogi szakértővel beszélgettünk.

Már a nemzetközi szervezetek számára sem annyira fontosak a kisebbségek jogai

Ha megnézzük, hogy milyen a szlovákiai magyar kisebbség helyzete, két végletet láthatunk: az egyik szerint kisebbségjogi szempontból minden rendben van, a másik szerint meg a magyarok még mindig háborús bűnösök, mint 75 éve is a Beneš-dekrétumok értelmében. Mi a valóság?

Mindkét nézőpontnak van igazsága. Két dolgot kell alapvetően megnéznünk. Ha a jogi helyzetet, az állami berendezkedést nézzük, akkor a szkeptikusoknak van igaza. Szlovákia alapvetően az európai átlagtól eltérően egy olyan nemzetállamot épít, amiben a magyaroknak mint egyenrangú szereplőknek nincs helye. Ez meglátszik mind az alkotmányon, mind sok közpolitika alakulásán, mind a nyelvhasználat, az oktatási helyzet, a közigazgatási beosztás terén. Ez egy aszimmetrikus berendezkedés, ami a szlovákokat megteszi egy kiemelt, államépítő- és alkotó nemzetnek, míg a többieknek csak megtűrt szerepet engedélyez. Ami a Beneš-dekrétumokkal alakult ki, az továbbra is velünk van.

Ami viszont változott, az a felszín. A magyarellenes uszítás kevésbé elfogadott, tolerált ma már a szlovák közéletben, mint volt 15 évvel ezelőtt. A kisebbség és a többség viszonyának főbb jellemzői viszont nem változtak.

A hétköznapi emberek szubjektív érzékelése is ezt mutatja?

Nem feltétlenül. Látni kell, hogy amit a hétköznapi emberek ebből érzékelnek, tudatosítanak, azt nagyban meghatározzák a politikai viták. Ugyanis sokszor a politika tematizálja a szlovák-magyar együttélés kérdését. Márpedig ezek a viták alapvetően nem a lényegi kérdéseket feszegetik, amiket szükséges lenne kitárgyalni ahhoz, hogy a magyarok egyenrangú tagjai legyenek az államnak – ezek föl sem merülnek. Ennek megvan az oka. A magyar pártok is gyorsan rájöttek, hogy ezen a téren nagy áttörést elérni nem tudnak.

Interjúalanyunk a pozsonyi születésű Fiala-Butora János, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának jogásza, a Társadalomtudományi Kutatóintézet Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, emberi jogi szakértő, ügyvéd.

Interjúalanyunk a pozsonyi születésű Fiala-Butora János, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának jogásza, a Társadalomtudományi Kutatóintézet Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, emberi jogi szakértő, ügyvéd.

Fotó: privát

Mik ezek a lényegi kérdések, elsősorban a Beneš-dekrétumok?

Nem csak a Beneš-dekrétumok. Arról sem beszélünk, hogy a nemzetiségek együttélését befolyásoló közpolitikák alapja az egyenlőség legyen. Ez alapvetően nem lenne egy radikális kijelentés – Szlovákiában mégis annak számít. Nincs magyar politikai szereplő, aki ezt így felvetette volna. A célok, amiket ők kitűznek, sokkal kisebb súlyúak ennél. És ezért nincsen semmi meglepő abban, hogy az átlagember nem tudatosítja, hogy az a berendezkedés, amiben él, mennyire kirekesztő és egyenlőtlen. Bőven van példa arra, amikor magyarok is úgy gondolják, hogy a jelenlegi helyzettel nincsen probléma, és nyugodtan tudják élni az életüket.

De ez nem egyedi jelenség: más országokban is jellemző, hogy az átlagember nem tudatosítja magában, hogy a helyzete mennyire elfogadhatatlan objektív mércével nézve. Amíg ezt nem tudatosítják, addig nem is fognak panaszkodni az emberek. Vannak persze, akik mindenért panaszkodnak, és minden problémában valami szlovák összeesküvést, magyarellenes összefogást sejtenek, és a többségi nemzetet hibáztatják olyan dolgokért is, amik egészen egyszerűen magyarázhatóak mással is, sokszor a saját hibájukkal.

Említette, hogy a szlovákiai magyar politika mennyire kis célokat tűz ki maga elé a lényegi ügyekhez képest. Mik ezek a kisebb célok?

Ha megnézzük a rendszerváltás utáni érdekérvényesítés genezisét, az alapvetően védekező jellegű volt. Volt egy erős, nemzetépítő, mečiari nacionalizmus, ami kötelezővé tette a szlovák államnyelv használatát az élet sok színterén. Ennek nem az volt a célja, hogy könnyebb legyen használni a szlovákot, hanem hogy minél jobban korlátozzák a magyar nyelvhasználatot. Mikor a magyarok bekerültek a kormányba, nem ennek az egyenlőtlen helyzetnek a felszámolását szerették volna elérni. Nem váltotta fel az államnyelvtörvényt egy egyenlőségen alapuló nyelvi berendezkedés, hanem elfogadtak egy kisebbségi nyelvhasználati törvényt, ami kivételeket szabott meg az állami nyelvtörvény alól.

És ez más területeken is megfigyelhető: a 2001-es év nagy kudarca, a közigazgatási beosztás kapcsán próbálták volna elérni a természetes régiók létrejöttét, amik között lettek volna magyar többségűek is – gyorsan rájöttek, hogy még az úgynevezett magyarbarát szlovák jobboldalon is elérhetetlen az ilyesfajta egyenlőség felvetése is. Ez le is került a napirendről.

Az elmúlt tíz évben tehát a magyar szavazóknak nem az egyenlőség lett célként meghatározva, és el is szoktak ettől.

Ez lenne az oka annak, hogy ezeket az ügyeket, sérelmeket sokszor csak szimbolikusnak tekintik a szlovákiai magyarok?

Attól függ, hogy mi minek a szimbóluma – a szimbolikust sokszor használjuk valamire, amit nem tartunk fontosnak. A himnusztörvény vagy a Beneš-dekrétumok kérdését lehet szimbolikusnak nevezni, mondhatjuk, hogy nem ezektől lesz olcsóbb a kenyér, és hogy ezek csak azokat érdeklik, akiknek nincs jobb dolguk. De én ezt nem így látom. Ezek valóban szimbolikus kérdések, de nem azért, mert nem fontosak, hanem mert ezek annak a szimbólumai, hogy az állam alapvető elve a nemzetiségi aszimmetria, ami megmutatkozik minden más területen is.

Ha valaki a Dél-Szlovákiában elmaradt autópálya-építések miatt aggódik, aminek közvetlen hatása van a gazdasági fejlődésre, annak az okát valahol itt tudja megtalálni. A gazdaságpolitika más területein is megmutatkozik ez, a központilag támogatott beruházásoktól kezdve, hogy az állam a külföldi beruházásokat melyik országrészben támogatja, melyikben nem, hova hozza őket, és hova nem. Ezeknek szimbóluma a Beneš-dekrétumok: amikor fölvetjük ezeket az egyenlőségi kérdéseket, alapvetően a Beneš-dekrétumok szellemiségét látjuk visszaköszönni.

Mondhatnám, hogy ha minden más területen sikerül előrelépést tenni, akkor nem is lényeges, hogy a Beneš-dekrétumokkal az állam mit kezd, de amíg ezekben a napi közpolitikákban tapasztalható ellenállásokban a Beneš-dekrétumok is megmutatkoznak, addig nem lehet előrelépést tenni sem a beruházások terén, sem a Beneš-dekrétumok állami megítélésében.

Mi volt a szlovákiai magyar politika legnagyobb kihagyott ziccere az elmúlt harminc évben?

Nehéz kérdés, mert nehéz megmondani, hogy mikor mi volt a reális elérhető cél. Sokan mondják, hogy az 1998-as kormányalakítás során sokkal többet érhettek volna el a magyar pártok, de nem tudom, hogy ez tényleg így van-e. Nélkülük is létrejött volna a kormánytöbbség, sőt, voltak is pártok, amik nem akarták bevenni a magyarokat a kormányba. Ráadásul látjuk, hogy kértek is többet akkor a magyar pártok a kormányzati részvételért, amiket végül nem kaptak meg.

Kérték a nyelvhasználati helyzet rendezését – ebből lett az 1999-es, nagy csalódást kiváltó kisebbségi nyelvhasználati törvény és a 2001-es megyerendezés is. 1999-2001 a kijózanodás időszaka volt, amikor

rájöttek arra a magyar pártok, hogy alapvetően nem csak egy hőzöngő, nacionalista blokk áll szemben velük, hanem a liberális jobboldal is az ellenoldalhoz tartozik. Ezt látjuk azóta is.

Hogy volt-e kihagyott nagy lehetőség? Az 1994-es komáromi nagygyűlésre sokan mondják, hogy az jó irányba indult. Az autonómia mellett álltak ki akkor a magyar önkormányzatok, és relatíve széles összefogás alakult ki. De őszintén nem tudnám azt mondani, hogy lett volna egy óriási lehetőség, amit elszalasztottak volna a pártok. Ez egy lassú felismerés és kiábrándulás volt, aminek során fokozatosan mérsékelték a pártok az igényeiket. Ennek a hullámnak a végén vagyunk most.

Van olyan az elmúlt 30 évben, amit kimondottan eredménynek lehet felfogni?

Mindig csak kisebb előrelépések történtek. Amikor a magyar pártok kormányon voltak, mindig megkérték az árát és kaptak is valamit. Ez részben a közforrásokhoz való hozzáférést – ha volt magyar párt a kormányban, akkor Dél-Szlovákia jobban részesült például a csatornahálózat fejlesztésére szánt összegekből –, részben a nemzetiségi jogokat szűken érintő területeket jelenti.

A nyelvhasználati törvények koncepciója nem változott, de kisebb módosítások történtek. Nagy előrelépésnek az 1999-es nyelvhasználati törvényt lehetne mondani. Attól függetlenül, hogy az számomra egy nagy kudarc, kimondható, hogy az előtte lévő helyzethez képest egy előrelépés volt.

A legutolsó nagyobb eredménynek talán a Kultminort – a kisebbségi kultúrák támogatásáról szóló törvényt és a kisebbségi alap 2017-es felállítását – lehetne nevezni. Ezzel kapcsolatban szintén kritikus vagyok, hiszen az eredeti koncepció ebben az esetben is sokkal jobb volt, ehhez képest a végleges változat csak mérsékelt sikernek mondható.

Mi volt az oka az eredeti koncepció megváltoztatásának?

Szerintem ez alapvetően a Híd politikai döntése volt, hogy csak korlátozottan biztosították az autonómiát a szakmai tanácsoknak. Tehát például a szakmai tanács öt tagja közül csak hármat választhatnak a kisebbségek szervezetei, a maradék kettőt az igazgató nevezi ki – tehát ezek politikai kinevezettek. Az eredeti koncepció szerint mind az öt tagot a kisebbségi szervezetek választották volna. Jó köztes megoldás lett volna szigorú feltételeket szabni azzal kapcsolatban, hogy kiket nevezhet ki az igazgató a maradék két helyre.

Az, hogy végül nem így alakult, nyilvánvalóan a Híd döntése volt. Ők abban bíztak, hogy ők fogják jelölni az igazgatót, akinek nagy hatása lesz arra, hogy kit neveznek ki. Ez akkor így is volt, csak hát a törvényeket nem egy ciklusra alkotják. A jelenlegi igazgatót például nem ők nevezték ki: nem is magyar nemzetiségű. Mindehhez képest szerintem sokkal jobb megoldás lett volna a szakmai szervezetek teljes körű autonómiája, mint ahogy ezt a civil szervezetek képviselték is a tárgyalások során.

Mit gondol, az elmúlt 30 évben mik voltak a legnagyobb vétkei a szlovákiai magyar politikának?

Egy ilyen lista nagyon szubjektív lenne. Kifejezetten szakmai szempontból nem egy konkrét lépést neveznék meg, hanem azt a folyamatot, amely során

a két fő politikai párt az elmúlt tíz évben elmozdult abból az irányból, hogy a szlovák partnereket próbálja meggyőzni a kisebbségi igényekről és ehelyett a magyar lakosságot kezdte el kritizálni, mintegy visszavetítve rájuk a kudarcokat.

Belátható, hogy nagyon nehéz terepen dolgoznak – bármely szlovák kormányban nagyon nehéz előrelépéseket elérni –, épp ezért a kis lépéseket is meg kell becsülni. Viszont az elmúlt tíz évben a fokozatos kudarcokat úgy kezdték el hárítani, hogy a szlovákiai magyar átlagpolgárt tették értük felelőssé. Ebből jött az a retorika, hogy például a kisebbségek helyzete rendezett, csak az emberek nem élnek a jogaikkal.

Ezt a hibáztatást mindkét párt csinálta, vagy csak a Híd?

A Hídra ez jellemzőbb volt, mivel ők voltak kormányon, de az MKP-nál is megjelent. Ez a retorika nekik is nagyon kényelmes. Én értem, hogy ezt miért tették, viszont szakmai szempontból teljesen elfogadhatatlannak tartom, mivel hamis képet közvetít: ahelyett, hogy arról beszélnénk, hogy miért teljesen elfogadhatatlan az a helyzet, amiben élünk, azt képviseljük a magyarságnak és a szlovákságnak is, hogy alapvetően minden rendben van, csak a szlovákiai magyarok annyira buták, hogy még a nagyszerű jogaikkal sem képesek élni.

A valós helyzet nem ez. A retorikának nagyon rossz hatása van az emberek közérzetére és az érdekérvényesítési képességükre is. Ha ezt a passzivitást neveljük bele az emberekbe, nagyon nehéz sikereket elérni. Ez a retorika 2012-től nagyon hangsúlyos volt. Szerintem ez több mint bűn: ez hiba.

Ma egyetlen magyar párt sincs a szlovák parlamentben. Ennek eredőjét sokan abban látják, hogy Bugár Béla 2009-ben megalapította a Hidat és ezzel szétszakította az MKP-t. Ön mit gondol erről a narratíváról?

Ebben a történetben mindkét fél hibás. Nem vitatható, hogy miután Bugár úgy érezte, hogy kitúrták az előző pártjából, sikerre vitt egy olyan koncepciót, amiben hitt. A számok őt igazolták: ő jutott be a parlamentbe és nem az MKP. Utána viszont nem az történt, amire ő számított. Nem omlott össze az MKP és nem vándoroltak át hozzá fokozatosan a szavazók sem. Kialakult egyfajta furcsa patthelyzet, amiről hosszú távon látjuk, hogy semmi jóra nem vezetett, csak az árkok mélyültek el.

Mindkét oldal sokkal komolyabban veszi a vélt különbségeket: az egyik az együttműködés, a másik pedig az etnikai érdekképviselet pártjának tekinti magát. Az érdemi politikai cselekvés szintjén viszont ezeket a címkéket mindkét oldal vegyesen használja. Ebből a vélt ideológiai különbségek okozta eltávolodásból viszont nagyon nehéz közös pártot építeni.

Az árokásás tehát lehet, hogy Bugárral kezdődött, ahhoz azonban, hogy a mai állapothoz eljussunk, mindkét fél kellett: fokozatosan sározták be egymást és építették ki a saját állásaikat.

Én mindkét oldallal kerestem a szakmai kapcsolatot. Ez alapján elmondhatom, hogy nagyon sok dolgot hasonlóan látnak, ezért a párbeszédet igazából csak a személyes ellentétek és a felfújt ideológiai különbségek nehezítik meg nagyon.

Bugár Béla, a Híd-Most korábbi elnöke, a legbefolyásosabb magyar politikusa a szlovák politikának évtizedeken át.

Bugár Béla, a Híd-Most korábbi elnöke, a legbefolyásosabb magyar politikusa a szlovák politikának évtizedeken át.

Fotó: Bukovics Martin / Azonnali

Mennyiben volt hatása a két párt közötti árok elmélyülésre az, hogy a magyarországi belpolitika törésvonalait ráillesztették az MKP-Híd szembenállásra? Illetve ön hogy érzi, a magyarországi közélet hatással van a szlovákiai magyar közéletre?

Magyarországon általában hajlamosak túlértékelni Magyarország hatását a szlovákiai viszonyokra. Magyarországnak minimális befolyása van a szlovák parlamentre. Nehezen lehetne olyan a szlovákiai magyarokat érintő közpolitikai döntést vagy törvénymódosítást találni, amelynek magyarországi eredője van. Magyarországnak jelenleg a legnagyobb befolyása a támogatáspolitikára van: a Magyarországról érkező forrásokat viszont szinte teljesen monopolizálta az MKP, ami részben ennek köszönheti a túlélését.

Ez mindenképpen hozzájárulhat a szembenállás fennmaradásához. Ugyanakkor a magyar belpolitikai viták nem jelennek meg egy az egyben Szlovákiában. Egy viszonylag szűk rétegnek vannak csak bővebb ismeretei a magyarországi közéletről. Van egy alapvetően MKP-s Fidesz-támogató réteg, ami nagy vonalakban egyetért a magyar kormány politikájával, de a részletekért ők sem feltétlenül lelkesednek. Ugyanez igaz a Fidesz-ellenes, főleg hidas támogatórétegre: élből ellenzik, amit a magyar kormány csinál, de nem a magyar belpolitika részletei miatt, hanem amiatt, ahogy ez lecsapódik a szlovákiai magyar közéletben.

Az MKP-Híd ellenállásnak egy proxyvitája lett az, hogy hogyan viszonyuljunk a Fidesz egyes lépéseihez. Az egyik és a másik oldal támogatói vitatkoznak is ezekről, de az alapvető szembenállás nem innen ered.

Viszont ez változik is, mind a két oldalon vannak szereplők, akik nagyon érdekeltek abban, hogy a magyarországi vitákat Szlovákiába hozzák. A Fidesz irányába nagyon elkötelezettek szeretnék ezt az elkötelezettséget kimutatni és lelkesen támogatják a magyar kormány lépéseit, ezt láttuk nemrég a melegellenes – az ő olvasatukban pedofilellenes – törvény kapcsán. De a főleg hidas, liberális rétegeknél is van egyfajta késztetés arra, hogy pont a Fidesszel szembeni szembenállással mutassák ki, hogy ők a liberális értékek mellett elkötelezettek – ők ezért érdekeltek abban, hogy a szlovákiai magyar közéletben is megjelenjenek a magyarországi viták, és rá tudjanak mutatni a Fidesz hibáira.

Ebből a dinamikából egyre nehezebb kimaradnia a szlovákiai magyar közösségnek. Ezek a csoportok egyre erősebbek, amiben közrejátszik az is, hogy a Fidesz újabb és újabb témákkal polarizálja a magyarországi közbeszédet, és ez hullámokat vet Szlovákiában is.

Hogyan kellene viszonyulnia a szlovákiai magyar politikának a magyarországi magyar politikához?

Ez a kérdés kapcsolódik ahhoz, hogy mi egyáltalán a célja a szlovákiai magyar politikának, van-e egyáltalán létjogosultsága szlovákiai magyar politikáról beszélni. A szlovákiai magyar politika törésvonalai nem azok, mint Magyarországon, illetve nem kellene, hogy azok legyenek. 2010-ig volt egy alapvető konszenzus abban, hogy a szlovákiai magyarság a demokratikus értékek mellett áll ki, Európa-párti, elkötelezett az európai intézmények irányába, hiszen egy igazságos, Európai Unió által felügyelt rendezésben várja a saját sorsának a javulását. Ez egy teljesen racionális álláspont, amit én támogatok.

Ez azonban csak úgy fenntartható, ha próbáljuk távol tartani magunkat a magyarországi belpolitikai vitáktól. Ez néha nem lehetséges, ha olyan kérdések kerülnek terítékre, amik abszolút létfontosságúak Szlovákiában is, ilyen például az egyetemi autonómia. Erre nem mondhatja a szlovákiai magyarság, hogy ő ebben nem érdekelt, neki erről nincs véleménye. Kell, hogy legyen, és ezt a véleményt meg lehet fogalmazni úgy, hogy alapvetően a demokratikus értékek mellett állunk ki. Ez persze sokszor a magyar kormánypárt érdekeivel ellentétes oldalt jelenti, de

nem kell a Fideszt pártpolitikai alapon kritizálni, hanem világossá kell tenni, hogy mi az, amit a szlovákiai magyar közösség európai, demokratikus, emberi jogi alapú megoldásoknak gondol. Ehhez a konszenzushoz kellene visszatérni.

Mivel az említett politikai megosztás begyűrűzik Magyarországról, ez a konszenzus csak úgy fenntartható, ha minél kevésbé tematizáljuk magyar pártpolitikai kérdésekként ezeket a vitákat. Ez pedig csak úgy működik, ha mind a két oldal önmérsékletet tanúsít. Ezt azonban nagyon nehéz rákényszeríteni a politikai szereplőkre. Amíg vannak olyanok, akik érdekeltek abban, hogy elköteleződjenek valamelyik oldal felé, addig ezt meg is fogják tenni.

A Szövetség nevű közös szlovákiai magyar párt – amiben benne lenne az MP és a Híd is, valamint az Összefogás nevű párt – megalakulás körüli vitáknak az egyik sarkalatos pontja pont az volt, hogy hogyan kellene viszonyulni a szlovákiai magyar politikához. Lát ebben elmozdulást, nem kritizálja a Híd kevésbé a magyar kormányt? Kevésbé áll ki mellette az MKP?

Az a fajta megállapodás, ami közöttük született, az én olvasatomban arról szól, hogy önmérsékletet tanúsít ugyan mind a három oldal, de párton belül az MKP nem tudja visszafogni azokat a szereplőit, akik lelkesen kiállnak a magyar kormány mellett. Amíg ezt megteszik, addig ez ellenreakciót is fog szülni, és lesznek olyanok, akik fel fognak szólni a magyar kormány lépései ellen. Nincs olyan ellenőrzésük már a pártoknak se a média, se a saját tagságuk fölött, mint volt akár tíz éve. Ez a konszenzus mindig borulni fog: meddig várható el egy politikai szereplőtől, akinek van egy sarkalatos véleménye egy adott kérdésben, hogy azt ne mondja el, miközben mások hangoztatják az ellenvéleményt?

Nem azt mondom, hogy ne lehetne hozzászólni ezekhez a kérdésekhez. Igenis hasznos hozzászólni, csak nem feltétlenül magyar pártpolitikai szempontból kell mindent tematizálni. A melegkérdés kapcsán igenis lehet beszélni arról, hogy a szlovákiai magyarok hogyan foglaljanak állást a melegek, vagy a szlovákiai magyar melegek helyzetével kapcsolatban. Ez egy nehéz és megosztó téma, de közösségen belül meg lehet beszélni, és egyáltalán nem gond, ha nem alakul ki konszenzus, teljesen természetes, hogy vannak ellenvélemények.

De amíg arról vitatkozunk, hogy a Fidesz törvénye jó-e vagy sem, és Magyarországon pontosan milyen hatást ér el és milyet nem, addig egy áltémáról vitatkozunk. Ennek a kérdésnek a megoldását nem tudjuk elérni és nem is tőlünk függ.

Amiről a kérdés szól, az Szlovákiában is téma, és arról tudnánk vitatkozni, de maga a kiindulópont nem a mi hatáskörünk.

Hogy a három magyar párt meddig tudja fenntartani azt az egyezséget, hogy önmérsékletet gyakorolnak a magyarországi témákkal kapcsolatban, az nemcsak tőlük függ, hanem attól is, hogy a magyar kormánypártok milyen új témákkal fogják tematizálni a közbeszédet, és annak milyen fogadtatása lesz a szlovákiai magyar közszereplők között.

Az, hogy a pártoknak nincs befolyásuk a tagságukra, abban is lecsapódik, ahogy a hozzájuk köthető vagy hozzájuk közelinek tartott média is néha szembemegy a pártokkal. Mindenki a másik oldal sajtóját pártsajtónak tartja: a MKP-sok elpanaszkodják, hogy a Paraméter és a Bumm a Híd pártsajtója, a Híd pedig a Ma7-re és a Felvidék.ma-ra mutogat.

Sok szempontból ezek a lapok a saját útjukat járják és különböző módon elkötelezettek a pártok iránt. Teljesen más a hidas elkötelezettsége a Bummnak, mint a Paraméternek – az előbbi közel áll a Hídhoz, a Paraméter pedig inkább az értékeiben elkötelezett, és tudják ők a Hidat is kritizálni. A másik oldalon a Ma7 sokszor az MKP-val szembemenve támogat fideszes olvasatokat, ami az MKP-nak is problémát okoz.

A pártok körüli médiabirodalom is sokkal törékenyebb, mint hinnénk. Az MKP sem tud nagyon szembemenni a Fidesszel – ezért nem sajnálni kell őket, ez csak egy tény –, mivel a saját közegük sem feltétlenül követné őket. Az MKP-közelinek tartott média sokszor nem is az MKP, hanem közvetlenül a Fidesz irányvonalát követi.

A Fidesz ökle, Kövér László a dunaszerdahelyi DAC meccsén. Tőle jobbra Menyhárt József, a Magyar Közösség Pártjának akkori elnöke.

A Fidesz ökle, Kövér László a dunaszerdahelyi DAC meccsén. Tőle jobbra Menyhárt József, a Magyar Közösség Pártjának akkori elnöke.

Fotó: MKP (2017) / Facebook

Milyen hatása van a magyarországi közéletnek a szlovák közéletre?

Nagyon érdekes jelenség, ahogy Orbán Viktor a szlovák politikának is egyfajta proxytémája lett. Az Orbán melletti elköteleződés, illetve kiállás is egyfajta szignáljává vált annak, hogy ki milyen értékeket követ.

Ha megnézzük, mik azok a témák, amiket áthoz a  szlovákiai sajtó és azt, hogy foglalnak állást egyes szereplők, akkor főleg azt látni, hogy felszínes ismeretek alapján – vannak a magyarországi helyzetről mélyebb ismeretekkel rendelkező szlovák újságírók, de ez sajnos a nagy többségre nem jellemző – van, aki a konzervatív értékek védelmezőjét látja a magyar miniszterelnökben és ezért látja szükségét, hogy kiálljon mellette – ilyenek a szlovák konzervatív körök, de meglepő helyekről kaphat Orbán Viktor támogatást, néha még a szlovák szélsőjobboldaltól is, ami tíz éve elképzelhetetlen lett volna. A liberális körök viszont sokszor az Orbán Viktorral szembeni kiállással mutatják fel az értékeiket olyan helyzetben is, amikor otthon, a szlovák belpolitikában hasonló kérdésekben egyáltalán nem olyan határozott a kiállásuk.

Jó példa erre a Szabadság és Szolidaritás párt, ami elvi alapon ellenez sokmindent, amit a magyar kormány tesz, és alapvetően ez egy liberális párttól elfogadható lenne, ha a szlovák belpolitikában nem kifejezetten ők lennének azok, akik magyarellenes lépéseket szorgalmaznak. Ez a fajta kognitív disszonancia nagyon érdekes eredményre tud vezetni: a magyarországi kisebbségellenes lépéseket kritizálják a melegtörvény kapcsán, ugyanakkor ők utasítják el, hogy Szlovákiában a kitelepítetteknek – nemcsak a magyaroknak – emléknapja legyen.

Érzek egyfajta képmutatást azoktól a szereplőktől, akik nagyon élesen kiállnak a Fidesz ellen. Ez sokszor nem az ő értékek melletti elköteleződésük megnyilvánulása, hanem inkább pont azt szeretnék mutatni vele, ami nincs.

Van ennek egy olyan olvasata, hogy a szlovák pártok az euroatlanti elköteleződést szeretnék demonstrálni azzal, hogy az EU-s szinten rosszfiúnak számító Orbán Viktorral szemben foglalnak állást. Erről mit gondol?

Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy mennyi jópontot tudnak összegyűjteni Európában azzal, hogy Orbánnal szemben lépnek fel. Ez nem akkora súlyú kérdése az EU és Szlovákia kapcsolatának. Visszautalnék a képmutatásra: a külpolitikát az SaS irányítja, ők adják a külügyminisztert és az államtitkárt is. És mégis ők azok, akik a magyar állampolgársági törvény kapcsán destabilizációról beszélnek és háborús retorikát használnak, a területi integritásra veszélyt jelentőnek értékelve a szlovákiai magyarság kettős állampolgárságát. Az európai integráció melletti elköteleződés nem ezt kívánná meg tőlük.

Mit mond erről a helyzetről a legutóbbi botrány, amikor Ivan Korčok szlovák külügyminiszter kiborult azon, hogy Kövér László beszédet mondott Somorján a kitelepítettek emlékművénél, és még diplomáciai jegyzéket is küldött Magyarországnak?

A vitát alapvetően nem a diplomácia szabályainak megsértése okozta. Ha az okozta volna, akkor diplomáciai úton reagáltak volna. A vita valójában a tartalmi kérdés miatt vált élessé, és maga Korčok is diplomatához mérten nagyon szokatlan módon, Facebook-posztban reagált. Ez a példa nem egyedi, beleillik abba a folyamatba, ahogy a diplomácia kezeli a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét és a Beneš-dekrétumokat is.

Ivan Korčok ebben nem új szereplő, korábban Szlovákia EU-s delegációjának vezetője volt, és már ebben a minőségében is Szlovákia álláspontját védte a Beneš-dekrétumokról szóló petícióval kapcsolatban. Ebben a kérdésben alapvetően mindig egy nacionalista álláspontot közvetített. Azt nem tudjuk, hogy ez a személyes meggyőződése-e, vagy ennyire magáévá tette azt az álláspontot, hogy Szlovákia érdeke ezt kívánja.

Korčok annak az állami politikának a képviselője, ami szerint a Beneš-dekrétumok rendben voltak, azokat vitatni súlyos veszélyt jelent Szlovákiára nézve, beláthatatlan következményei lesznek.

Korčok az átlagnál jobban ismeri ezt a kérdést, és az átlaghoz, a kormány egyéb tagjaihoz képest nacionalistább álláspontot képvisel.

Korčok ezeket az álláspontjait mindig úgy próbálja beállítani, hogy azok nem a szlovákiai magyarok ellen irányulnak, hanem Szlovákia érdekeit védi, viszont a szlovákiai magyarok ezeket a velük szemben való fellépésként értékelik. Mennyiben van igazuk a szlovákiai magyaroknak ebben?

Nem nagyon lehet ezt másként értékelni. Számomra hamis az az olvasat, hogy nem a helyi magyarság ellen irányulnak ezek a lépések. Egyrészt a retorika, ami ezzel párosul, teljesen elfogadhatatlan és szokatlan diplomatáktól. Ahogy tálalják és tematizálják mindezt, az azt mutatja, hogy van valamilyen fajta magyarellenesség bennük. Nem feltétlenül érzelmekre gondolok, hanem arra, hogy ahogy az állam berendezkedését elképzelik, az nem egy egyenlőségen alapuló, a magyarok számára kedvező berendezkedés.

A konkrét lépésekben is ezt képviselik: az állampolgársági törvény kapcsán nagyon szép bocsánatkérő szavakat hallottunk Martin Klus államtitkártól, de a szlovák külügyminisztériumnak és az SaS-nek az álláspontja továbbra is az, hogy a szlovákiai magyarok kettős állampolgársága veszélyt jelent Szlovákiára nézve. Hogy miért és hogyan, azt nem mondják ki, de a veszélyjelleg ott van. Ha valaki úgy gondolja, hogy az államnak érdeke, hogy az egyik nemzeti közösségére veszélyként tekintsen, azt nehezen lehet másként értelmezni, mint hogy ők az államérdeket ezzel a nemzeti közösséggel szemben határozzák meg.

Hogy ez mennyire élesen jelenik meg egyes kérdésekben, arra majd most jönnek a jó példák, amikor a kisebbségek számára érzékenyebb témák kerülnek terítékre – folyamatban van a kisebbségek jogállásáról szóló törvény és az államnyelvtörvény módosítását is programra tűzte a kormány – és jó eséllyel az SaS lesz az, amelyik ezeket blokkolni fogja. 

A kormánykoalíció nagy részének egyébként egyszerűen nincs álláspontja ebben a kérdésben, nem foglalkoztak vele, kis túlzással nem is tudják, hogy miről szól.

Ez kicsit olyan, mint amikor Igor Matovič meghívta Trianon századik évfordulója alkalmából a magyarok képviselőt egy rendezvényre, de gyorsan kiderült, hogy igazából nincs elképzelése arról, hogy mik a szlovák-magyar kapcsolatok neuralgikus pontjai jelenleg. Tehát azt nem tudjuk, hogy a kormánykoalíció nagy részének álláspontja hogyan alakul, de az előrebocsátható, hogy az SaS ellenezni fogja ezeket a módosításokat. 

Ha valaki úgy gondolja, hogy Szlovákia érdeke az, hogy aszimmetrikus viszonyt tartson fenn és a szlovák nemzetet a többi fölé helyezze, és az ő szupremáciájukon dolgozzon, akkor valóban, ők csak az államérdeket képviselik. Aki viszont úgy gondolja, hogy a modern Szlovákiának az az érdeke, hogy az egyenlőségre és az emberi jogokra építse a nemzetiségi politikáját, azok számára az előbbiek nem az államérdeket, hanem egy nacionalista, partikuláris érdeket képviselnek a szlovákiai magyarokkal szemben. Én az utóbbi csoportba tartozom.

Igor Matovič szlovák jobboldali exkormányfő (középen) két kedvenc magyarja társaságában: balra tőle Grendel Gábor, aki pártja szineiben politizál, jobbra pedig az MKP korábbi elnöke, Berényi József.

Igor Matovič szlovák jobboldali exkormányfő (középen) két kedvenc magyarja társaságában: balra tőle Grendel Gábor, aki pártja szineiben politizál, jobbra pedig az MKP korábbi elnöke, Berényi József.

Fotó: Igor Matovič / Facebook

A szlovákiai magyarok közös pártja, a Szövetség még mindig nem alakult meg. Merre tart a szlovákiai magyar politika, és helyes-e ez az irány?

Itt visszakerültünk ahhoz a kérdéshez, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága egy ilyen pártnak. Én úgy gondolom, hogy van. Van egy legitim kérdés, ami egy fontos politikai polarizációs kérdés, és ez leegyszerűsítve azok között áll fenn, akik egyenlő közösségek államának képzelik el Szlovákiát, és azok között, akik elfogadják a szlovák nemzet szupremáciáját, illetve azt, hogy ezt jogilag is be lehet betonozni és ki lehet kényszeríteni.

A magyarok az első csoportba tartoznak automatikusan. Amíg ez a fő domináns kérdés, addig automatikus a magyar pártok egymásra találása. Amíg arról tudunk beszélgetni, hogy egy emberi jogi megközelítés milyen megoldást kínál a helyzetre, az mit kíván a gazdaságpolitikától az úthálózat fejlesztésén át a nyelvpolitikáig, addig a magyar pártok meg fogják tudni találni az összhangot, és fenntartva a más kérdésekben meglévő nézetkülönbségeket együtt fognak tudni működni.

Amint ezek a kérdések háttérbe szorulnak, és más kérdések kerülnek előtérbe, folytatódni fog a lövészárokharc. Ilyen szempontból

Mečiar nagy szolgálatot tett 1998-ban a magyar pártoknak, hiszen a végletekig polarizálta a szlovák-magyar vitát és ezzel annyira fontossá tette a kérdést, hogy minden egyéb különbözőség háttérbe szorult és egy táborba terelte a szlovákiai magyar pártokat.

Szerencsére – vagy ilyen szempontból sajnos – jelenleg nincs ilyen szereplő. Természetesen nem a mečiari időket várom vissza, csak azt akarom mondani, hogy nem automatikus, hogy sikerül-e ezeket a kérdéseket előtérbe helyezni, és végre lezárni ezt a nyűglődést.

Vannak más érdekek is a pártok oldalán, amik nem az összefogás irányába mutatnak. Meglátjuk. A nagy kulcskérdés az lesz, hogy sikerül-e megtalálni azt a konszenzust, ami mellé szlovák partnereket is meg kell majd nyerni, és ami alapvetően lehetséges, vagy pedig ezt a partikuláris érdekek felülírják.

Az, hogy most nincs olyan politikai erő, ami egybeterelné a szlovákiai magyar táborokat, nem lehet, hogy azt mutatja, hogy sokkal jobb a helyzet, mint korábban volt? A 2020-as választás után még az is felmerült, hogy egyáltalán van-e szükség magyar pártra.

Ha valós az a probléma, amit fentebb kifejtettem – és szerintem valós –, és objektív jogi elemzés meg tudja mutatni, hogy mennyire távol áll Szlovákia attól az egyenlőség-eszményképtől, ami a szerencsésebb európai országoknak a sajátja, akkor látjuk azt is, hogy erre a szlovák pártok részéről nem érkezett ajánlat.

Amiben valóban jobban állunk, az csak a probléma felszíne. A magyarellenes uszítás már nem divat egyik szereplőnél sem, de olyan szereplő sem jelent meg, aki be szeretné tölteni azt az űrt a politikai palettán, amit korábban a magyar pártok töltöttek be mindig. Ilyenfajta kínálat a magyar választók felé nem érkezett. A szlovák pártok képviselői ezt a szerepet nem igazán tudják betölteni, de nincs is rá igényük. Gyimesi Györgyöt lehetne megemlíteni, akinek igénye van rá, de hatása pozitív értelemben eddig nem sok volt. Egyedül a Progresszív Szlovákia pozícionálta magát erre a térre, de az egy csalódás volt több szempontból is.

Az volt a csalódás, hogy nem jutottak be a parlamentbe, vagy a programjuk is csalódás volt?

Szakértők számára a program is csalódás volt. Nyilván én a teljes egyenlőséget szerettem volna viszontlátni, de ez a magyar pártoknak sem volt benne a programjukban. Ilyen szempontból a PS-nek egy teljesen vállalható kínálata volt a magyar választók felé is. Azonban nem tudjuk, hogy mennyire gondolták ezt komolyan és mennyire lettek volna képesek képviselni ezt a parlamentben – és ez sajnos nem is derülhetett ki, hiszen nem is jutottak be a parlamentbe.

A következő csalódás az volt, hogy aki ezt az irányvonalat erőltette a párton belül, távozott. Martin Dubéci, a volt hidas parlamenti képviselő volt a Progresszív Szlovákiában a programfelelős: ő nagyon erősen szorgalmazta ezeket a kisebbségi kérdéseket. Dubéci magára vállalta a parlamenti választás kudarcát és kilépett a pártból. Azóta már csak a magyar platform az, ami ezeket a kérdéseket napirenden tartja, de nem látni a párton belül azokat az erős vezetőket, akik emellett kiállnának. De lehet, hogy csak én nem látom, hiszen nem vagyok a párt tagja, és nem is olyan szoros a kapcsolatom velük.

És a jövőben ez változhat?

Elképzelhető, hogy a Progresszív Szlovákia a jövőben tényleg megjelenik ilyenfajta kínálatként, de egyelőre ez nem egy sikersztori, más szereplő pedig nincs. A szlovák politikai palettán nincs olyan párt, ami a nyelvtörvénynek akárcsak a jelentős módosítását tűzte volna ki célul.

Nem gondolom azt, hogy a szlovák emberek többsége zsigerből magyarellenes lenne, akik mindenáron célként tűzték ki, hogy a magyar emberek aszimmetrikus helyzetben legyenek, ők egyszerűen ezt nem is tudatosítják. Viszont politikai szinten ragaszkodnak a status quohoz, és nincs is olyan politikai szereplő, aki ettől elmozdulást kínálna.

Márpedig a magyar választóknak erre volna szükségük. De elképzelhető az is, hogy a magyar választók a sok kudarc után apátiába süllyednek és egyszerűen lemondanak ezekről a nemzetiségi célkitűzésekről. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a probléma rendeződött volna, pont ellenkezőleg:

a probléma annyira rossz maradt, hogy egyszerűen a választó már reményét sem látja annak, hogy itt valami elmozdulásért érdemes kiállni vagy szót emelni, mert annyira reménytelennek látja a helyzetet.

Említette Gyimesi Györgyöt, mint akinek nincs nagy hatása a szlovák politikára. A szlovákiai magyar politikára milyen hatása lehet neki? Lehet-e ő egy integráló figura?

Az ő szerepe akkor értékelődne fel, ha konkrét eredmények fűződnének a nevéhez, de önmagában a szókimondás kevés, ilyen volt a múltban is. Eredmények nélkül ez csak a közéleti viták eldurvulásához és a polarizációhoz vezet.

Hadd állítsam őt itt párhuzamba egy kicsit a Híddal! A Hídra szokás mondani, hogy szőnyeg alá söpörték a problémákat, míg ők maguk úgy gondolják, hogy békés együttélést értek el. Tulajdonképpen mindkettő igaz. A problémák szőnyeg alá söprésével – ami szerintem egy reális kritika – nekik tényleg sikerült egy bizonyos szinten kultiválni a közvéleményt – már csak azzal, hogy levették az érzékeny témákat a napirendről.

De attól, hogy valaki ezeket az érzékeny kérdéseket visszahelyezi a középpontba, önmagában még nem ér el előrelépést, csak vitát és polarizációt, ami öncélként kevés. Ha valaki ezt azért teszi, mert szeretné megoldani a problémákat, és utána fel is tud mutatni eredményeket, az értékelhető teljesítmény, de önmagában a polarizáció nem az.

Balról jobbra: Gyimesi, Matovič, Orbán, Szijjártó.

Balról jobbra: Gyimesi, Matovič, Orbán, Szijjártó.

Fotó: Gyimesi György / Facebook

Mégis mi lehet a hosszútávú pozitív célkitűzése a szlovákiai magyarságnak?

Hogy mi lehet az előremutató út, ahhoz fontos észrevenni azt is, hogy a nemzetközi környezet alapvetően megváltozott. Az európai színtéren is van egy alapvetően negatív elmozdulás a nemzeti kisebbségek jogai kapcsán, hiszen sokkal megengedőbbek az európai szervezetek, mint például húsz éve voltak.

Azok a dolgok, amikért Mečiart régebben kritizálták, most már teljesen elfogadhatónak számítanak.

Mi lehet az oka a nemzetközi környezet megváltozásának?

Szerintem az egyik oka, hogy ez egy nagyon kudarcos történet volt az európai, illetve a nemzetközi szervezetek szemszögéből is. Nem sikerült olyan áttöréseket elérniük, amikben a kilencvenes években még bíztak, nem sikerült rávenni Szlovákiát, Romániát, hogy csak egy kicsit javítsanak a kisebbségek helyzetén. Azóta újabb és újabb visszalépések jönnek, most például Ukrajna kapcsán.

Ebből az a tanulság, hogy tényleg csak magunkra számíthatunk.

A szlovákiai magyar közösségnek kell felkínálni egy valós helyzetképet arról, hogy tényleg milyen is a helyzetünk európai összehasonlításban, és ez tényleg mennyire siralmas.

A hosszútávú megmaradásunknak a garanciáit jobban kellene érvényesítenünk – mert tényleg vannak ehhez garanciák –, és felvázolni, hogy ezekhez mi kell, illetve az odavezető úton is nekünk kell elindulni. Sem a magyar kormány, sem a nemzetközi szereplők, sem a szlovák pártok nem fogják ezt felkínálni nekünk, ezért nekünk kell megfogalmaznunk és rávenni a szlovákiai magyar közösséget, hogy ez egy számára követhető és követendő cél.

Csak akkor lesz egységes szlovákiai magyar képviselet és akkor lehet érdemben fellépni a szlovák partnerekkel – a szlovák kormány keretén belül vagy azzal szemben – azokért a jogi lépésekért, amik tényleg létfontosságúak a megmaradásunkhoz. Enélkül nincs szlovákiai magyar jövő hosszútávon.

NYITÓKÉP: Gombaszögi Nyári Tábor / Facebook

Renczes Ágoston
Renczes Ágoston az Azonnali újságírója

Közgazdász bölcsész aszcendenssel. Csehszlovákiában született elég régen, ahhoz képest csak 2020 óta újságíró. Gyakran ír a szlovák és a szlovákiai magyar politikáról, gazdaságról, építészetről.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek