Reformok, immáron a Castrók nélkül: Kubában minden az emberek türelmén múlik

A kubai forradalom immár a hatodik ikszen is túl van, és már nincs egyetlen Castro sem a hatalomban. Szövetségesek jönnek, majd mennek, csak a jegyrendszer és a hiánygazdaság tűnik állandónak. Az állandósuló élelmiszerhiány, az áramkimaradások és a megugró infláció miatt sokan egyre kilátástalanabbnak látják a jövőjüket, közben azonban már számos reformfolyamat beindult, amit 5-10 évvel korábban elképzelhetetlennek tartottak volna mind a helyiek, mind a Kuba-szakértők. Ezeket a folyamatokat pedig már nem lehet megállítani a rendszer károsodása nélkül.

Idén április 16-án azzal volt tele a világsajtó, hogy Raúl Castro, a kubai forradalom vezérének, a 2016-ban elhunyt Fidel Castrónak az öccse, nyugdíjba vonul, és immár utolsó állami funkciójáról, a Kubai Kommunista Párt első titkári pozíciójáról is leköszön. Helyét három nappal később, a 2018. április 19. óta a szigetország elnöki címét viselő egyetemi tanár, a pártranglétrát végigjárt Miguel Díaz-Canel vette át.

Ez az jelenti, hogy 62 év után nem tölt be vezető politikai pozíciót egyetlen Castro sem.

A lépés része volt annak a több szálon futó politikai-gazdasági reformnak, amit még Raúl Castro indított el, többek között, részben saját magát is korlátok közé szorítva, hiszen az új alkotmány rendelkezése értelmében két egymást követő ciklusban és 60 éves korban maximalizálták az elnöki pozíció betöltésének kritériumait.

Reformokkal, immáron Castrók nélkül

A jelenlegi helyzet teljes megértéséhez meg kell említeni néhány korábbi eseményt és döntést. 2019. február 24-én a kubaiak 43 éve első alkalommal fáradtak az urnákhoz annak érdekében, hogy szabadon véleményt nyilvánítsanak egy sor döntésről, ami alapvetően megváltoztatja az ország politikai, társadalmi és gazdasági rendszerét. Az első verziójában 2018 nyarán a lakosság által hónapokig tartó véleményezést követően véglegesült alkotmánytervezetet végül 84 százalékos részvételi arány mellett, a voksolók 87 százaléka támogatta.

A reformok erőteljesebb megjelenésére már 2011 óta készült a szigetország, akkor reformajánlások kerültek nyilvánosságra, majd 2016-ban egy a Kubai Kommunista Párt reformelképzeléseit rögzítő dokumentum, melyek mind azt sugallták, hogy Kuba egyfajta vegyesgazdasági modell felé mozdul el, ahol szerepe van mind a magán, mind az állami tulajdonnak, és erősebben jelenik meg a külföldi tulajdon, míg a központi tervgazdaság szerepe elhalványul.

Az új kubai alkotmány rengeteg fontos változást hozott.

• A magántulajdon szerepének elismerése, valamint a külföldi befektetések támogatása a gazdaság támogatásának érdekében. (Eddig mindössze vegyesvállalatok kisebbségi szereplőiként jelenhettek meg limitált területen a külföldi befektetők, többek között Spanyolország, Kanada és Kína)
• Az 1976-ig működő miniszterelnöki pozíció visszaállítása, akit az elnök nevez ki – ennek azért lehet jelentősége, mert decentralizál, egyfajta visszatérést jelent a félelnöki rendszerekhez. (Utolsó alkalommal 1959. február 16. és 1976. december 2. között Fidel Castro töltötte be ezt a funkciót.)
• A szexuális orientáción alapuló diszkrimináció tilalma. A kubai forradalmat követően a hatvanas években még munkatáborszerű katonai táborok is voltak többek közt a melegek és Jehova tanúi számára. Ez a lépés azért is fontos, mert a latin-amerikai machismo és olykor az erős katolicizmus elnyomja a liberálisabb gondolkodást. Noha később Fidel is bevallotta, hogy tévesek voltak a döntései, de az igazán nagy lökést Raúl Castro lánya, Mariela adta, aki egy melegjogi szervezetet vezet.
• A helyi önkormányzatok hatás- és jogkörének növelése.
• Az olyan, nyugati államokban természetesnek vett jogállamisági sztenderdek bevezetése, mint az ártatlanság vélelme, valamint a habeas corpus.
• A kettős állampolgárság elismerése, A kivándorlások, illetve a vegyesházasságok, a külföldön született gyerekek miatt lényeges, hogy ezek az újabb generációk elvesztik-e “kubaiságukat” és jogi kötődésüket a szigetországgal vagy sem – az tehát erősen jelzés értékű a kubai vezetés részéről, hogy számol-e ezekkel az emberekkel vagy sem.
• Valamint a már említett limitek az elnöki poszt betöltésének kapcsán: két egymást követő ötéves ciklus és 60 év alatti kor a megválasztás idején. (Ezzel ki nem mondva, de a forradalom valamennyi résztvevőjét ki is zárta a rendszer a hatalomból.)

Szintén régóta tervezett és jelentős döntést hozott meg a kubai kormányzat, mikor hosszas előkészítés után 2021. január 1-jét jelölte ki a kettős valutarendszer megszüntetésének határidejeként. A helyiek által csak „Día Cero” néven emlegetett „nulladik nap” véget vetett a konvertibilis peso (CUC) és a kubai peso (CUP) kettős alkalmazásának, mely annak idején elsősorban az amerikai dollár használata ellen lett bevezetve. A rendszer azonban a kötött árfolyamok – 1 CUC = 1 USD = 24 CUP –, valamint az ezzel ellentétben, a hivatalos állami büdzsében számolt 1 CUC = 1 USD = 1 CUP – árfolyamok közti különbség miatt tarthatatlan volt. Megszűnt tehát az az állapot, amikor a főként kubai pesóban fizetett helyiek csak az ennek a fizetőeszköznek a használatára kijelölt, limitált választékú boltokban tudtak vásárolni, a turisták pedig – elvileg – elsősorban a konvertibilis pesót elfogadó üzletek valamelyest nagyobb választékát élvezhették, némileg magasabb áron.

Ezt a helyzetet csak tovább rontotta, hogy a Kubával szemben különböző vérmérsékletet tanúsító washingtoni vezetés az immár több mint hat évtizede fenntartott gazdasági szankciókkal szinte teljesen elzárta a „kemény valuta” beáramlását az országba, ami Kuba importigényes gazdaságára – és részben az árszínvonalra – rendkívül negatív hatással volt. A fizetőeszközök egyesítése után még hat hónap állt a kubaiak rendelkezésére, hogy a konvertibilis pesóban tartott megtakarításaikat elköltsék vagy átváltsák.

A kubai pénzügyi szektor másik, a napokban napvilágot látott újdonsága, hogy a szigetország rendezni kívánja a kriptovaluták használatát. Az elektronikus valuták legalizálásával pedig

akár az Egyesült Államok szigorításait is ki lehet játszani, melyekkel az USA-ban dolgozók által havonta hazaküldött pénzösszegek mennyiségét korlátozza Washington.

A gazdasági és politikai változásokkal párhuzamosan, már a Raúl Castro-időszak alatt, megkezdődött egy másik rendkívül fontos, és korábban szinte teljesen elképzelhetetlen reform, az internethasználat liberalizációja. Bár Barack Obama amerikai elnök 2009-ben a korábbi tiltást feloldva engedélyezte, hogy amerikai cégek segítsék a kubai internet kiépítését, ezt a szigetország vezetése elutasította, és inkább a baráti Venezuela segítségét kérte.

Az optikai kábel végül 2011-ben érkezett meg a szigetre, de ez az állami szereplők mellett még mindig csak elsősorban a kiváltságosoknak és a turistáknak jelentett változást, egészen 2015-ig, amikor 35 Wi-Fi-hotspot nyílt meg az országban, hozzáférést biztosítva mindenkinek, akinek volt erre alkalmas készüléke. Ez a szám 2018 elejére több mint 500-ra emelkedett, a következő évben pedig elindult a 4G-hálózat is, a meggyengülő Venezuela „helyére belépő” Kína segítségével. Hivatalos adatok szerint a 4G-t használók száma 2020 júliusára elérte az egymillió főt, fél év alatt, 2021 januárjára pedig már a 4,2 milliót, az internetezők összesen mintegy 7 milliós táborából. 

A covid hatása

Kuba messze földön híres egészségügyi rendszeréről, orvosairól és gyógyszeriparáró: a területen elért eredményeket a forradalom vívmányaiként szokás emlegetni a szigetországban még ma is. Az Egyesült Államok már említett gazdasági embargója és szankciós politikája, valamint az időközben a legerősebb szövetségesek sorából kieső Szovjetunió, majd Venezuela anyagi támogatásának elmaradása erősen érezhető még ebben a sikeresnek mondható szektorban is.

Minden nehézség ellenére azonban kijelenthető, hogy Kuba 2020-ban remekül vette a koronavírus egészségügyi kihívásait: a szigetországban sikerült alacsony szinten tartani mind a megbetegedések, mind a halálozások számát. A 2019-ben, a GDP több mint 10 százalékát kitevő turizmusban azonban katasztrofálisnak mondható a helyzet: a koronavírus megjelenése előtti utolsó évben Kuba turisztikai bevétele mintegy 9,2 milliárd amerikai dollár volt, ez az összeg 2020-ban közel felére, 4,7 milliárd USD-re esett vissza, miközben a szektorban dolgozók 20 százaléka elvesztette munkáját.

A világjárvány légiközlekedést és a luxushajózást érintő hatásai miatti bevételkiesés, illetve az ennek pótlását célul kitűző politikai szándék azonban egy végzetes elegyet hozott létre. A turizmusból bejött kevesebb pénz miatt Havanna nem jutott elég valutához, hogy a washingtoni szankciók miatt számára egyébként is csak nehézkesen beszerezhető egészségügyben szükséges felszereléseket, gyógyszerészeti alapanyagokat meg tudja vásárolni, így a készletei elkezdtek kimerülni. Ezzel párhuzamosan saját vakcinakutatásai is csak lassabban tudtak haladni a fennakadások miatt. A hiányzó milliárdok pótlására a kubai kormányzat végül azt találta ki, hogy 2020 novemberétől bizonyos országoknak, így Oroszországnak engedélyezi állampolgárai beutazását a szigetországba. Moszkva azonban nem büszkélkedhetett hasonlóan jó számokkal a koronavírus-helyzetre vonatkozóan, ezért

minden igyekezet ellenére valószínűsíthetően többek között az orosz turisták voltak azok, akik miatt megugrottak a kubai covidfertőzöttek számai.

Olyannyira, hogy az egészségügyi rendszer már nem tudta a rendelkezésére álló kórházakban kezelni a betegeket, ezért lezártak hoteleket és iskolákat is, hogy azokat elkülönítőkké, sürgősségi kórházakká alakítsák át. A 11,3 milliós országnak nemzetközi összehasonlításban egyébként még így sincs nagyon szégyenkeznivalója: a cikk írásának napján a Johns Hopkins Egyetem adatbázisa alapján a koronavírusos esetek száma 640 438, míg a halálos áldozatoké 5144 fő, ez a két adat a 9,7 milliós Magyarország vonatkozásában 811 706, illetve 30 057.

A védekezéssel párhuzamosan zajló kubai vakcinakísérletek négy versenyzője közül, az Abdala július 9-én már megkapta, a Soberana-2 pedig várhatóan a közeljövőben kapja meg a vészhelyzeti használati engedélyt. Az Abdala a klinikai tesztek alapján a harmadik dózist követően 92 százalékos védettséget biztosít, míg a klinikai kísérletek végén járó Soberana-2 két dózisa után a Soberana Plus vakcinával megerősítve 91 százalékos védettséget ad. Ezzel az eredményével Kuba – egyetlen latin-amerikaiként – belépett a saját vakcinát fejlesztő országok közé.

Jelenleg a beadott mintegy 13,2 millió dózissal a lakosság körülbelül 29 százaléka tekinthető teljesen beoltottnak, ami valamelyest magasabb, mint a világátlag. Minden Kubában fejlesztett vakcina eltérő hatásmechanizmussal működik, mint a hazánkban már alkalmazott változatok. Az amerikai Novavax-vakcinához hasonlóan az oltás rekombináns, illetve nanorészecske-technológiával előállított tüskefehérjét tartalmaz, tehát sem mRNS, sem DNS, sem pedig elölt vírus nem található benne.

Amennyiben a vakcinák hatékonysága és a gyártás volumene is hozza az elvárt szintet, úgy újabb sikert tudhat magáénak a még a nyolcvanas években Fidel Castro által erőteljesen támogatott vakcinaipar,

melynek köszönhetően Kuba a kötelező 11 oltásából nyolcat saját maga állít elő, a világ első általa kifejlesztett Meningitis B elleni oltását pedig mintegy 40 országba exportálja. A kubai koronavírus-vakcinával szintén ez a terv, a régió még mindig oltási nehézségekkel küzdő államai mellett Vietnám és Irán is érdeklődést mutat a készítmények iránt, amelyek minden bizonnyal számos afrikai ország helyzetén is javítani tudnának.

A kihívásokkal küzdő gyógyszeripar kapacitási nehézségei miatt azonban a korábban ígért dátumok az ország teljes beoltására nem tudtak teljesülni, így a nagyobb egészségügyi krízist elkerülendő, az ország egészségügyi vezetése augusztus 28-án bejelentette, hogy a kínai Sinopharm-vakcinát is alkalmazni fogják az országban, két kínai vakcinát követően egy helyi változatot kapnak a lakosok.

Véletlenek összjátéka vagy egy repedező rendszer?

Fidel Castro kommunista rendszerét már többször temették. Temették a hidegháború végén, a Szovjetunió összeomlásakor, mikor elapadtak az éves rubelmilliárdos támogatások. Temették akkor is, mikor Fidel Castro a kétezres évek második felében visszavonult a nyilvános politikai szerepvállalástól, mondván, Raúl nem olyan erős karakter, aki össze tudná tartani a megannyi kihívással küzdő országot. Aztán szintén a rendszer végéről lehetett hallani, mikor Fidel nagy barátja, az országa olajvagyonából gavallérkodó venezuelai elnök, Hugo Chávez elhunyt, majd Venezuela saját problémáival volt kénytelen foglalkozni, és elapadtak az olajsegélyek.

Obama második ciklusának vége, Washington és Havanna történelmi közeledése azonban a korábban már említett reformok mellett többeknek azt sugallta, hogy a rendszer nemhogy nem a túlélésért küzd, hanem inkább átalakul és próbál reagálni a XXI. század kihívásaira, illetve a lakosság igényeire (azok egy részére legalább is). Mindezt derékba törte a Trump-adminisztráció négy éve, mikor az Obama előtti időkhöz képesti visszarendeződésnél is jóval több szankció lett bevezetve Washington részéről, korábbi republikánus elnököket megszégyenítő szigorral.

Ebbe a helyzetbe érkezett a koronavírus-járvány, ami fájó hatással volt az ország lakosságára egészségügyi és gazdasági tekintetben is. A GDP 2020-ban 11 százalékkal csökkent, a valutahiánnyal küzdő ország egészségügye a kimerülés szélére került, és nem a tőle korábban megszokott színvonalon működik, az importra kényszerülő ország a behozatal elmaradása miatt egyre több árucikk kapcsán küzd állandósuló hiánnyal. Fogy az élelmiszer, fogy a gyógyszer a boltok polcairól, s nőnek a sorok. Szinte mindennapossá és végtelennek tűnővé váltak az áramszünetek. Az elszabaduló infláció idén akár az 500-900 százalékot is elérheti, a munkanélküliség 2020-ban pedig több mint a megelőző év duplájára, 3,87 százalékra emelkedett.

Nincs olyan kubai lakos, aki ne érezné saját bőrén a helyzet súlyosságát.

Megjegyzendő, hogy egy nagyon hasonló eseménysor játszódott le 1994-ben, amikor végül az elkeseredett kubaiak egy része a főváros melletti tengerpartra, a Malecónra vonult, hogy kifejezze nemtetszését és a rendszer ellen tüntessen. A helyzet kezelése érdekében maga Fidel Castro ment a helyszínre és beszélt a tüntetőkkel.

A július 11-én kezdődő, több vidéki várost is érintő megmozdulássorozat dinamikája egy dologban biztosan eltért az említett ’94-es maleconazótól. A Havannától mintegy 36 kilométerre délnyugatra fekvő, mindössze 46 ezres lakosú San Antonio de los Baños városában először csak egy maréknyi ember gyűlt össze, akik hangosan skandálva indultak el az utcán. Majd az elvonuló csoportot egyre többen látták, a különbség azonban az volt, hogy az immár szinte minden család számára elérhető világhálón, a közösségi média különböző felületein az ország minden pontján egyszerre, akár élőben lehetett követni az eseményeket, az emberek egy része pedig nemcsak az online videókban követte az történéseket, hanem maguk is csatlakoztak a korábban még nem látott ad hoc demonstrációhoz és kimentek az utcára, hogy elmondják a problémáikat az üres polcokról, a hosszú sorban állásokról, az oltási kampány lassúságáról, egyszóval egy élhetőbb életért. Mert ahogy azt egy havannai születésű emigráns rapper idén februárban már dalba öntötte:

„Patria y Vida” azaz Haza és Élet, a kubai forradalom egyik, még Fideltől származó mottója, a „Patria o Muerte”, Haza vagy halál helyett.

A sok párhuzamosság mellett a másik különbség az események kezelése volt. 1994-ben a forradalom hőse, a Washingtonnal is dacoló, karizmatikus Fidel állt ki a tömeggel szemben. 2021-ben, egy forradalom után született, volt egyetemi tanár, a párt ranglétráját végigjárt, de csak nemrégiben kinevezett politikus, Díaz-Canel tette ugyanezt – három nappal később, egy televíziós beszédben. Személyesen csak egy a rendszert támogató megmozduláson, majd’ egy héttel később, az immáron 90 éves korábbi elnök, Raúl Castro társaságában.

Az alig egy hét eseményei – az internet állami blokkolása, majd lassítása, a különleges rendfenntartó katonai alakulat, a Fekete Darazsak (Avispas Negras) kivezénylése, vagy a hozzávetőlegesen 4-500 fő letartóztatása, valamint a kisebb-nagyobb károkozások és vandalizmus a demonstrálók részéről – nagyjából megfelelnek a kormányellenes megmozdulásoknak világszerte.

Ami azonban talán lényegesebb, hogy az autoriter berendezkedés ellenére, még a nyugati államok kevésbé békés demonstrációihoz képest is (gondoljunk csak a sárgamellényesek franciaországi tüntetéseire, az amerikai BLM-demonstrációkra, vagy a Capitolium ostromára) kevesebb volt a halálos áldozat vagy a súlyos sérülés, bár a százas nagyságrendben letartóztatottak közül, még másfél hónappal az események után sem tisztázott mindenkinek a sorsa.

A demonstrációk kezdetén rövidebb időre felfüggesztett, majd lassított internetszolgáltatás időközben nagyjából visszaállt. Az oltások is tovább folytatódnak. Megjegyzendő azonban, hogy a kormányzat – tanulva abból, hogy mennyire felkészületlenül érték őket és a rendfenntartókat, valamint a jogszabályi hátteret a júliusi események – augusztus 17-én a 35. sz. törvényerejű rendeletben számos új bűncselekmény-kategóriát vezetett be, elsősorban az interneten és a kíbertérben elkövetett cselekményekre, többek között álhírek terjesztésére vagy az ország hírnevének megsértésére.

A kedélyek azonban látszólag csitultak, az élet úgy tűnik visszatérni látszik a szokásos kerékvágásba, és bár a boltok polcai nem teltek meg azóta se, egy dolog mégis Díaz-Canel elnök mellett szól, minden korábban elmondott ellenére: a júliusi események kiváltó okai kapcsán az „örök ellenség” Egyesült Államok tevékenysége mellett önreflexiót gyakorolt és elismerte a kubai kormányzat hibáit, és ígéretet tett azok feltárására és kijavítására.

A kérdés csak az, hogy a kubaiaknak lesz-e türelmük ezt megvárni.

NYITÓKÉP: A nem hivatalos propaganda is elég aktív az országban, ahol az államilag készített Fidel- és Raúl Castro-, José Martí- és Che Guevara-idézetek és arcképek mellett a helyiek is szívesen graffitiznek a forradalmat éltetve. Fotó: Vogel Dávid.