A végén mégis Orbán módszeréhez folyamodunk?

Az legyen a legnagyobb problémám az életben, hogy Budapest néhány közterülete bűzlik a húgyszagtól a talpam alatt, ahogy áthaladok rajtuk. Én is azt gondolom, hogy a helyzet sürgős megoldást igényel, de nem azért, mert számomra olyan elviselhetetlen, hanem mert senkinek sem kívánom, hogy fedél nélkül tengesse az életét.

Annak ellenére, hogy az olvasótábor jelentősebbik része most elegendő elfoglaltságra lelt az előválasztási hajcihővel és a Joe Biden egyre zuhanó népszerűségével foglalkozó hírek böngészésében, én most mégis más témáról nyilatkoznék.

Augusztus közepén indult dicső útjára az éterben egy bizonyos cikksorozat, amely a fővárosi köztereken uralkodó áldatlan állapotokat hivatott prezentálni. Az első ilyen cikk után egyre-másra jelentek meg eme kellemetlen témát boncolgató irományok, amelyek látszólag egyetlen fontos tanulságot hordoztak magukban. Ez a tanulság az, amely jelenleg engem jobban foglalkoztat a népszerűségi skálán Britney Spears édesapja mellé csúszott amerikai elnöknél.

A helyzet tehát a következő: a tisztes, adófizető állampolgárok felháborodásából és félelméből gyúrt apróbb lavina az Örs vezér téren garázdálkodó banda reflektorfénybe állítása után indult útjára. Az első cikk napvilágra kerülése után gyakorlatilag az összes említésre méltó médium foglalkozni kezdett azzal a problémával, amit az agresszív hajléktalanok és harciassá vált szerfüggők okoznak Budapest lakosainak.

Amely hannahmontanai valóságban éldegélő egyednek eddig nem lett volna világos, már annak is az: Budapest közterein néha egészen apokaliptikus állapotok uralkodnak.

Az Index egy terjedelmes cikket szentelt az olvasói által tapasztalt jelenségek bemutatásának is, amelyek közt szerepelt húgyszag, nyílt utcán ürítés, üvöltözés, kéregetés, drogok és halálfélelem. A fentiekben felsorolt cikkek és az olvasói hozzászólások kinyerhető kvintesszenciája mindössze annyi, hogy a helyzet tarthatatlan, és hogy miért nem végzi a dolgát a rendőrség. De valóban ennyi lenne a helyzet?

Természetesen maximálisan egyetértek minden olyan polgártársammal, aki jogos felháborodását kívánja kifejezni a fennálló helyzet miatt. Nem tartom kívánatosnak, hogy emberek tömegei bizonyulnak tehetetlennek a zaklatással, erőszakos kéregetéssel és fenyegetésekkel szemben. Ahogy természetesen azt sem, hogy néhány, egyébként az adóforintjainkból finanszírozott közlekedési csomópontot egyszerűen nem lehet használatba venni – csakhogy mindeközben fénysebességgel készül kibukni az ajkaimon a „de”. Ugyanis van egy de.

Mindig is szolid fenntartásokkal kezeltem azokat a megnyilvánulásokat, amelyek a hajléktalanok védelmében születtek. Mint az talán köztudott, léteznek bizonyos politikai nézetek s az ezen nézeteket valló politikai pártok, akiknek homokba karcolt dogmája a hajléktalanokkal szemben tanúsított humanitárius magatartás. Hiszen senki nem akarja hajléktalanként tengetni az életét, az törjön csak pálcát, aki többre lenne képes hasonló helyzetben, mint önkívületben rángatózni a kannásbortól, és gyakorlatilag bárki az utcán találhatná magát, egyetlen szempillantás alatt. A hajléktalanok segítségre szorulnak, ahogy a drogfüggők és az alkoholisták is. Ha bárkiben gyökeret verne a kétség, hogy vajon melyik ez az oldal, az vesse vigyázó tekintetét a Jamie Spiersszel pókerező amerikai elnökre.

Ennek ellenére, ha a probléma húsbavágóan és húgyszagtól bűzlően testközelivé kezd válni, a zsigeri reakciója minden embernek a rendőrség emlegetése. Nyilván. Nyilván?

Egyetlen dolgot nem értek, és ezt nem sikerült megértenem az olvasói levelek egész tömegének átnyálazásával sem. Őszintén hisszük azt, hogy a rendőrség határozottabb fellépése meg fogja szüntetni a problémát? Mert rövidke töprengés után azt hiszem, mindannyian kijelenthetjük, hogy nem. Ha Budapest egyik közterületéről ki is űzzük ezeket az embereket, megjelennek egy másikon, és ez így folytatódna az idők végeztéig.

Az olvasói levelek mindegyike gyakorlatilag azt írta körül, hogy ezek az emberek bárcsak megszűnnének létezni a tisztes polgárok perifériájában. Hiszen zavaróak, kábultak, agresszívak, deviánsak. Ez természetesen így van, csakhogy ezen gondolat forrása a náci Németország rettenthetetlen vezérének bomlott elméjéből származik.

Azt vártam, hogy egyszer valaki veszi a bátorságot, és leírja kerek-perec, amit addig mindenki oly udvariasan körültipegett: miért nem fogjuk meg őket, és lökjük ki mindet a pusztába?

Amit természetesen gond nélkül lehet képviselni, csak akkor viseljük méltósággal az ideges természetű wannabe művésszel való összehasonlítást is.

Rendkívül könnyű azzal dobálózni, hogy itt lenne az ideje felszámolni a hajléktalanságot és tűrhető életkörülményeket biztosítani mindenkinek, de hosszútávú megoldást valóban csak ez nyújtana, ha nem tartjuk elég európainak a pusztára való száműzés metódusát. A közterekre vezényelt rengeteg rendőr csak pillanatnyilag tudná orvosolni a problémát: a helyzet abban a másodpercben elvesztené tűrhető mivoltát, amint a rend tekintélyes őrei levonulnak a színről.

Én maximálisan megértem a párolgó ammónia és a nyílt színen való ürítés látványától felkorbácsolódott polgári indulatot, de vajon tud egy hajléktalan máshol is üríteni, mint a nyílt utca? Kellemetlen? Igen, kétségkívül, de akkor mégis marad a puszta?

Országunk parlamentje néhány évvel ezelőtt már életbe léptetett egy alaptörvény-módosítást, amely kimondja, hogy tilos életvitelszerűen a közterületeken tartózkodni. Amikor ez hatályba lépett, heteken keresztül zsongtak a felháborodástól az ország liberális körei, mert hát ez a módosítás csak azt akarta elérni, hogy a probléma egyszerűen eltűnjön a szem elől. Most nem ugyanazt szeretnénk elérni? Akik akkoriban felháborodva kérdezgették, hogy egy hajléktalan ugyan hol máshol élne életvitelszerűen, ha nem az utcán, most miért nem mondják ugyanezt?  

Nem tudok egyetérteni azokkal, akik az aluljáróban terjengő szagokról és az ezt megelőző folyamat esetleges látványáról panaszkodnak. Ugyanis azt gondolom, hogy ez nem nekem kellemetlenebb, aki ennek néha szemtanúja, hanem annak, aki kénytelen ott elvégezni ezt, ahol. Nem akarok nagyon cinikusnak és nihilistának tűnni, aki vállvonogatás közben kijelenti, hogy az aluljáróban párolgó testnedvek megszüntethetetlen problémát okoznak, amibe törődjünk bele, ám megint van egy de.

De ezzel együtt is azt gondolom, hogy az legyen a legnagyobb problémám az életben, hogy Budapest néhány közterülete bűzlik a húgyszagtól a talpam alatt, ahogy áthaladok rajtuk.

Én is azt gondolom, hogy a helyzet sürgős megoldást igényel, de nem azért, mert számomra olyan elviselhetetlen, hanem mert senkinek sem kívánom, hogy fedél nélkül tengesse az életét.

A cikkek alatt hömpölygő kommentáradat böngészése közben is gyakran a szemembe ötlött az a felvetés, hogy „jó, de azért tegyünk különbséget a becsületes hajléktalan és az agresszív drogos kéregető között”. Én megértem, hogy az előbbivel lényegesen könnyebb szimpatizálni, mint az utóbbival, de nem gondoljuk ezt istentelen arcátlanságnak, amikor ilyen elvárásrendszer keretein belül mustráljuk azt, aki életvitelszerűen az utcán él? Nem felháborító a kipárnázott életem kényelméből megítélni az utcán élő hajléktalanokat az alapján, hogy melyikük mennyi kellemetlenséget okoz nekem?