Javuló oltási számok, ocsmány magyar belpolitika: ideje visszamenni Dél-Amerikába!

Bő egy év után, hét hónapra visszatérek Latin-Amerikába, remélhetőleg lezárások, karantén és más efféle földi javak nélkül el is jutok Buenos Airesig. Covid idején a repjegyvétel sem egyszerű, pláne, ha az amerikaiak túlparázzák. Atlanta helyett Madrid, afgán helyzet, Future Sound of London 2020 – úti előkészületek.

Június 18-án jöttem vissza közel félévesre tervezett, a koronavírus-járvány miatt héthónaposra nyúlt dél-amerikai körutazásomból. A hétből szűk hármat a Karibi-parti koloniális ékkőben, Cartagenában töltöttem, ott értek utol a lezárások, ott karanténoztam – és tudósítottam az Azonnalit a latin-amerikai helyzetről –, várva a reménytelibb jövőt. Helyette még rosszabbra fordult minden, és kevesebb reménnyel, viszont a két macskámmal, Benzli bácsival és Leóval való viszontlátás miatt mégis örömmel hazarepültem Bogotából. Pontosabban Bécsig, onnan egy barátom hozott az akkor épp az első hullámot feledő, nyári nyitást ünneplő Budapestre.

Két nappal később már a következő úton töprengtem, majd eltelt bő tizennégy hónap, közben ki sem mozdultam Magyarországról – emberemlékezet óta nem ültem ennyit egyhelyben, országhatár átlépése nélkül –, sőt, megesett, hogy Budáról sem mentem át hetekig Pestre. Tavaly már május körül egyértelművé vált, hogy a Covid-19-ből csak a tömeges oltással kecmergünk ki, aztán jött a nyár, az őszi lezárások, második és harmadik hullám, remetelét. Lelkem mélyén örültem a mozdulatlanságnak, mert élete utolsó hónapjait kedvenc cicámmal, a március 23-án húszévesen eltávozott Benzli bácsival tölthettem. Június-augusztusban négyrészes képsorozattal emlékeztem meg róla, macskalét négy évszakban; következő, feltehetően 2022 nyári kiállításomon lesz (többek között) megtekinthető.

Április 17-én végre megkaptam az első, május 22-én a második Pfizert. A választás egyértelmű volt: régóta foglalkozom a jövőt meghatározó, a transzhumanista elveket megvalósító infokommunikációs és más high-tech megoldásokkal, plusz eleve géntechnológia-párti vagyok (persze nem minden áron, feltétel nélkül), Karikó Katalin pedig az egyik, ha nem a legnagyobb élő magyar.

A harmadik dózis viszont egyelőre különösebben nem érdekel, oltsák be előbb Afrikát és Dél-, Délkelet-Ázsiát, Latin-Amerikában meg pörgessék fel a kampányt,

mert a két eminens, a lakosság átoltottságában (az Emirátusok, Málta, Szingapúr és Katar társaságában) top5-ös Uruguay és a szintén a legjobb tízben feszítő Chile kivételével rájuk fér. Igaz, az utóbbi kicsit elszúrta, mert a Pfizer mellett főként az alig ötven százalékos védettséget nyújtó kínai Sinovacot kapja a nép szerencsétlenebb fele.

Ember tervez, Biden végez

Amikor tavaly eljöttem Kolumbiából, egyértelmű volt, hogy visszamegyek Dél-Amerikába, és bejárom, ami eddig kimaradt (Amazónia, Paraguay, Brazília, Uruguay, Argentína), plusz visszamegyek azokra a helyekre, amelyekhez érzelmileg erősen kötődöm: Cartagenába karibi, Limába gasztronómiai, Panamavárosba halpiaci gyönyöröket kergetni. Mivel 2019-ben a Momondo.com oldalán találtam, és a holland Gate1 ügynökségen keresztül vásároltam repjegyet, majd a tavaly április végi Panama-Amszterdam-járatomat a járvány miatt törölték (és így a jegy is ugrott), de ősszel kaptam helyette a Gate1-tól egy náluk beváltandó, közel háromszáz eurós vouchert, egyértelműnek tűnt, hogy Amszterdamon keresztül megyek Bogotába.

Amszterdam kicsit megkopott mára, már nem az a szupertrendi hely, mint a nyolcvanas-kilencvenes években volt (amikor Párizsban lakva csomószor megfordultam arrafelé), de mindig jó visszamenni, barátok várnak, és az egyik kedvenc múzeumom, a modern és kortárs Moco is ott van. Legutoljára, 2019 novemberében pont Banksy-kiállításon jártam ott, plusz Warhol, Basquiat és a többiek.

A lényeg: június közepén, levásárolva a vouchert, szeptember elsejei oda-, április elsejei visszaútra, atlantai átszállással beszereztem az Amszterdam-Bogotá nem flexibilis, basic economy jegyet a Delta Airlines járataira. Láttam madridi alternatívát is, de többe került, úgyhogy Atlanta mellett döntöttem, csak a novemberben lejáró ESTA-mat kell majd márciusban megújítani – gondoltam vidáman. Fel sem vetődött, hogy az Egyesült Államok állampolgárait érintő és az Európai Unió részéről egyoldalúan feloldott beutazási tilalom nem lesz kölcsönös.

Amikor Merkel júliusban Bidennél járt, és Biden hímezett-hámozott a tiltás feloldásáról, majd pár nappal később kiderült, hogy felejtsük el az USA-t – még a tranzitot is –, ideges lettem.

Ugyanis az amerikai érkezést megelőző tizennégy napban az Egyesült Királyságban, Írországban, a schengeni övezetben, Kínában, Iránban, Brazíliában, Dél-Afrikában és Indiában járt, nem USA-állampolgár, nem hozzátartozó (stb.) személyek tranzitcéllal sem léphetnek be az Egyesült Államokba. Nyilván az átoltottságban és járványügyileg is rosszabbul álló Szerbiából, a nem schengeni Romániából, Bulgáriából, Oroszországból vagy éppen Ukrajnából érkezők semmi veszélyt nem jelentenek, én viszont két Pfizerrel a szervezetemben, a két és félórás atlantai tranzit alatt szanaszéjjel fertőzném az átoltottságban a schengeni átlag alatt teljesítő, új fertőzöttek (pár napja például 160 ezres) számát tekintve pedig a Trump-éra dicstelen hagyományaihoz visszatért országot.

Hiába tombol és fertőz gyorsan a delta, a hivatásos riogatók és folyamatos vasszigort követelők a statisztikákból csak az új fertőzésekre kíváncsiak, arról viszont szakszerűen megfeledkeznek, hogy ez a mutáció kevésbé halálos, és a súlyos megbetegedések bő kilencven százaléka oltatlan. A valóság összes szegmensének kibontása azonban szemmel láthatóan nemcsak őket, hanem az USA-t sem érdekli.

A belépési tilalom ugyanannak az attitűdnek egy másik megnyilvánulása, mint ami a tragikus afganisztáni végkifejlethez vezetett, vagy amikor amerikai tisztviselők átadták a táliboknak a kimenekítendő afgánok listáját, hogy könnyebben jussanak el a kabuli reptérre. Mind a 2001 óta tartó hanyatlás újabb jele, a gyengülő birodalmon eluralkodó előbb csendes, később dühöngő elmebaj.

A világ tragédiája, hogy ennek ellenére inkább az USA, mint a járványon is megtollasodott Kína vagy a putyini Oroszország határozza meg a nagypolitikát, és ez így jó. Ha nem dilettánsok vezetnék, és ha a nemzetállami szuverenitást nem futtatnák csúcsra egyes országok – magyarán: ha öles tempóban haladnánk a föderalizáció felé –, az EU-nak is lenne most keresnivalója, de ismerjük a prózai valóságot.

A Guyanákon kívül is van élet

További USA-gyalázás helyett: vártam, vártam, hátha megenyhül a szívük, de hiába.

Augusztus 19-én megvettem az új jegyet, madridi átszállással, az Iberia-leányvállalat Air Europa járatára, oda-vissza. Előtte írtam a Gate1-nak, és egy budapesti Delta Airlines-számot is hívtam. A Gate1 a covid miatti torlódásokra hivatkozva, csak tíz nappal később válaszolt (semmi érdemlegeset), a Delta-ügyintéző – mivel a KLM és az Air France (meg a Virgin) partnerségben van velük – azt javasolta, hogy menjek Amszterdamból Panamába, akkor nem bukom a visszajegyem, csak a különbözetet kell kifizetni (Kolumbiából most is és feltehetően áprilisban is be lehet utazni az USA-ba). Utánanéztem, közel ötszáz dollár plusz lett volna.

A madridit 550 dollárral hirdették a Momondón, de csak flexibilist lehetett már kapni, és az eredeti ár az utastéri kézipoggyászt tartalmazta (hét hónapra kevés lenne), az oda-vissza, maximum 23 kilós feladandó csomagot nem, így végül flexibilisen 850 lett az egész. Utána a Delta honlapján töröltem az eredeti jegyet, sajnálják, de nincs visszatérítés, mert basic economy volt – reagált a rendszer. A Covid-19 miatti bonyodalmakra való tekintettel, van viszont jövő június közepéig beváltandó eCredit, nekem 530 euróért, valószínűleg Miami-Jamaica lesz belőle 2022 ősszel. Nem terveztem, de legalább nem csont nélkül buktam az eredeti jegyet, vouchert.

A Guyanákat terveztem, de szintén a járvány miatt, iszonyat macerás most oda bejutni. Nem lehetetlen, csak ezeregy papír kell hozzá, és mozogni is komplikált, emellett viszont, legalábbis Francia Guyana rohadt drága, úgyhogy a Börtön-szigetek, Űrközpont, valamint Paramaribo majd máskor; Párizsból olcsóbb odajutni, mint a repülővel két és félóra Panamavárosból (közel ezer dollárért oda-vissza). Tervezni egyébként is piszok nehéz most, így csak november közepéig – addig leszek Kolumbiában – foglaltam szállásokat, repjegyeket, amazóniai túrákat (a többit majd helyben).

Ők teljesen elengedték a járványt, egy, az utazást megelőző 24-1 órában kitöltendő nyilatkozaton kívül lényegében semmi nem kell a belépéshez.

Máshova több papír kell, Chilébe, Uruguayba és Argentínába most be sem lehet jutni, de az utóbbi kettőben csak február végén, márciusban leszek, addigra (naponta) változik a világ. Leginkább Brazíliában tombol a covid, viszont ott is – mint az egész kontinensen – lemenő ágban van, és az oltással, ha lassan, ha nem is EU-s tempóban, de mindegyik országban haladnak. A februárt Brazíliában fogom eltölteni. 

Tehát augusztus 30-án elrepülök Amszterdamba, szeptember elsején Bogotába. Örülök, hogy kimarad a hazai közélet, a legocsmányabbnak ígérkező választási kampány, online leelőszavazok (hacsak nem szerencsétlenkedik egy órát a rendszer), aztán helló, nem tervezem követni az itteni belpolitikai történéseket. Üzenetekben lehetőleg kíméljen meg mindenki a sokadik orbános mémtől, Lölőtől, politikai korrektéktől és hasonlóktól, cseppet sem fognak hiányozni. Leo viszont nagyon. Szerencsére jó kezekben lesz itthon, nem mozdul ki a lakásból – egyébként sem szokott –, hetente fogunk videochatelni.

Dél-Amerikában a kutya sem tudja, ki Orbán. Most menekültek jutnak eszembe róla is, kedvenc kontinensemről is: Közép-Ázsia messze van, de az afganisztáni események hatását Mexikótól Buenos Airesig (is) fogják érezni. Mexikó már befogadott százharminc újságírót, Kolumbia pedig, az Egyesült Államokkal való kiemelkedően jó szövetségesi viszony jegyében, a napokban jelentette be, hogy az USA-val együtt működött négyezer afgán számíthat ideiglenes otthonra náluk.

Nosztalgia

Előkészületek közben a Spotify-on rábukkantam egy friss Future Sound of London-remekre, a Cascade 2020-ra. Az FSOL az 1990-es évek egyik kultikus elektronikus zenei formációjaként él a kollektív emlékezetben; az Incunabula (Autechre, 1993) és a Selected Ambient Works (Aphex Twin, 1992) mellett a Lifeforms (1994) volt az abszolút kedvencem.

A mostani Cascade az akkori modernizált változata, új számokkal – sok kevésbé veretes munka után ott folytatták, ahol anno abbahagyták. A csúcson. Utána belehallgattam a Lifeformsba, és rögtön életem legreménytelibb évtizedében éreztem megint magam – véget ért a hidegháború, Fukuyama szerint a történelem is (sajnos tévedett), Közép-Európában ismét a szabadság szele fújt, tombolt a Pax Americana, Bill Clinton a legszerencsésebb csillagzat alatt navigálta az USA-t (jó arc is volt). Johan Cruyff kitalálta a modern Barçát, BL-t nyert az Ajax, berobbant a „techno”, a cyberkultúra és az internet, millenniumi álmokat szövögettünk.

Egykori imádott fekete cicám, Arthur képe villan fel, Normandiában született, sokat utaztunk, Párizsban és Nizzában laktunk évekig együtt, később Budapesten kötött ki, majd Martonvásáron hunyt el 1998-ban.

És persze az akkori London, a vég nélküli partikarnevál, meg Dánia (egy évig ott is éltem), távoli arcok, elillant nagy szerelmek, eksztatikus örömök és gyönyörök: „minden átélt dolgot a feledés keresztvizébe merítek, hogy elnyerhessék az emlékezet örök életét” – írta egykor Kierkegaard.

Ideje elindulnom. Legközelebb Kolumbiából jelentkezem.

NYITÓKÉP: Kömlődi Ferenc alkotása